Dot Hutchison - Pillangók kertje
Sorozat: A gyűjtő, I
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Kiadás éve: 2017
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Kiadás éve: 2017
Ez volt az a könyv, ami teljesen kiábrándított. Egyáltalán nem mindenből, csak abból a reményből, hogy esetleg bujkál még valahol a Nap alatt valami kis új...
Két FBI ügynök, Edison és Hanoverian életük egyik nem hétköznapi ügyében készülnek kihallgatni egy lányt. A tizennyolc év körüli gyanúsított, bizonyos Maya frissen szabadult az elmúlt évek egyik legperverzebb börtönéből. Egy börtönből, ami inkább egy üvegházra hajaz, benne egy dzsungelszerű kerttel és egy lakóházzal, ami huszonhárom gyönyörű lánynak adott otthont. Egy börtönből, ahová csak a legszebbek kerülhetnek, ahol a rabok egész nap a hobbijukat űzhetik, bőven kapnak enni, és életre szóló barátságokat kötnek - ahol bármikor szabadon kínozhatják vagy megerőszakolhatják őket, ahol a terhességet halállal büntetik, ahol a huszonegyedik születésnap életük utolsó napja.
A Kertész, egy középkorú férfi a maga kedvére rabolja el és tartja meg a különböző rasszú és korú lányokat; a hátukat részletes és gyönyörű tetoválásokkal jelöli meg, és új nevet ad nekik. Ők a Pillangók, egy titkos, illegális hárem, rabtartójuk pedig mániákusan imádja a tökéletességet, és ennek megfelelően igyekszik a lányokat megtartani fiatal szépségükben - bármi, értsd, BÁRMI áron. Ezt különösen megnehezíti, amikor feltűnik a Kertész idősebb fia; Avery ugyanis olyan pali, aki mellett Christian Grey hangosan hüppögve bújik az anyja szoknyájához. Perverz állat, egy beteg lelkű BDSM-mániákus pedofil, és nem is részletezem tovább, mert felfordul a lelkem gyomra. Feltűnik viszont egy idő után a Kertész kisebbik fia, Desmond is, és bár a rendszer ettől sem borul - úgy tűnik, a srác ugyan felháborodik apja titkos életén, de a zsarukhoz azért nem fut - Maya megpróbálja a legtöbbet kihozni a visszás szituációból, amikor Desmond beleszeret.
Ez a könyv néhány dolgot halálosan komolyan gondol. Egyrészt a műfaját: ez egy pszichothriller, és nem a visszafogott verziója. Én leginkább huszonegyes karikát tennék rá, a tizennyolc nem elég. Elég nyersen le van írva a legtöbb jelenet, amelyek helyenként közönségessé is tudnak válni, a szereplők hullanak, mint friss zöld leveli békák a Szaharában, szóval pszichésen is megterhelő végigolvasni egy-egy jelenetet. Nem a legkeményebb, amit valaha olvastam, de nem az érzékeny lelkűeknek való.
Másrészt: a főszereplőjét. Maya háttértörténete egészen részletes, finoman árnyalt, és érzékletesen mutatja be, hogyan nő fel egy gyerek szeretet nélkül, és ha később mégis találkozik a kötődés őszinte formájával, hogyan löki azt el magától önkéntelen realizmussal és hitetlenséggel. A történetet egyes szám első személyben Mayától ismerhetjük meg, és akármennyire is egy traumatizált leányzó a narrátor, picsogásról szó sincs. Maya egyik fontos tulajdonsága, hogy gyerekkora óta képtelen sírni, viszont még így sem lehet érzelemmentesnek titulálni, pedig időnként teljesen irreálisan hideg a viselkedése egy átlagember szemszögéből. Ez persze csak a látszat. Ez a csaj majdnem olyan profi, mint beteg fogvatartója. Egy percre sem vernyog, látszólag aláveti magát a Kertész akaratának, viszont empátiáját jelzi, hogy igyekszik segíteni a többi lányon, hogy mindenki megőrizze az ép eszét közös luxusbörtönükben. Egyfajta magánpraxist indít, mint terapeuta, a Kert falain belül, és még azt is eléri valahogy, hogy a beszélgetések minimális privát szférát kapjanak. Ha ez nem lenne elég, maximális hidegvérrel használja ki egy egyetemista srác kötődését, hogy kiszabadítsa magát és a barátnőit, pedig ez a kötődés nem is teljesen viszonzatlan.
Amit még jól átad a könyv, az a hangulat. Kifejezetten erősen viszi a klausztrofób atmoszférát, a Kert tényleg könyörtelen börtönnek tűnik, amiben viszont kifacsart módon, de ugyanúgy megjelenik a gyász és fájdalom mellett az öröm, a barátság, a kedvesség, a játék, a humor, mint a világ bármely közösségében. Ezt a légkört nem a legkönnyebb feladat hitelesen megoldani. A mellékszereplők viszont eléggé elsikkadnak, kevés interakciót kapnak - még talán Edison ügynök, és a Kertész két fia, akikről megtudunk dolgokat, de ugye nem kell mondanom, hogy ez kevés?
A befejezést pedig, ha lehet így mondani, amatőr módon oldotta meg a kicsit sem kedves szerző. Olyan érzésem volt, mint egy első könyves író szárnypróbálgatását böngészve, aki valahol a története háromnegyedénél megunta a sztorit, és gyorsan pontot tett a végére, csak hogy "befejezett"-ként a sarokba vághassa, és ez a megoldás elfogadhatatlan egy publikáló szerzőtől. Érthetelen beszélgetések, légből kapott lezárás, következetlen csavarok, amik nem lepnek meg minimálisan sem, és klisék hegye. Forgattam a nyakam, mint egy jobb horrorfilmben a démon-megszállta kislány.... Mi a franc?
Úgyhogy kérdezek mindenkit, aki olvasta a regényt: mire a hype? Miért hallott downright minden könyvmoly valaha erről a regényről, amikor egy éve van a polcokon, és semmi eredetit nem hoz? Ígéretes indítás, jó ötlet, aztán olyan lendülettel vágja saját magát földhöz, hogy hallom, ahogy placcsannak a sárban a lapok. Győzzetek meg, mert nem vágom.
Előre is köszi...
Két FBI ügynök, Edison és Hanoverian életük egyik nem hétköznapi ügyében készülnek kihallgatni egy lányt. A tizennyolc év körüli gyanúsított, bizonyos Maya frissen szabadult az elmúlt évek egyik legperverzebb börtönéből. Egy börtönből, ami inkább egy üvegházra hajaz, benne egy dzsungelszerű kerttel és egy lakóházzal, ami huszonhárom gyönyörű lánynak adott otthont. Egy börtönből, ahová csak a legszebbek kerülhetnek, ahol a rabok egész nap a hobbijukat űzhetik, bőven kapnak enni, és életre szóló barátságokat kötnek - ahol bármikor szabadon kínozhatják vagy megerőszakolhatják őket, ahol a terhességet halállal büntetik, ahol a huszonegyedik születésnap életük utolsó napja.
A Kertész, egy középkorú férfi a maga kedvére rabolja el és tartja meg a különböző rasszú és korú lányokat; a hátukat részletes és gyönyörű tetoválásokkal jelöli meg, és új nevet ad nekik. Ők a Pillangók, egy titkos, illegális hárem, rabtartójuk pedig mániákusan imádja a tökéletességet, és ennek megfelelően igyekszik a lányokat megtartani fiatal szépségükben - bármi, értsd, BÁRMI áron. Ezt különösen megnehezíti, amikor feltűnik a Kertész idősebb fia; Avery ugyanis olyan pali, aki mellett Christian Grey hangosan hüppögve bújik az anyja szoknyájához. Perverz állat, egy beteg lelkű BDSM-mániákus pedofil, és nem is részletezem tovább, mert felfordul a lelkem gyomra. Feltűnik viszont egy idő után a Kertész kisebbik fia, Desmond is, és bár a rendszer ettől sem borul - úgy tűnik, a srác ugyan felháborodik apja titkos életén, de a zsarukhoz azért nem fut - Maya megpróbálja a legtöbbet kihozni a visszás szituációból, amikor Desmond beleszeret.
Ez a könyv néhány dolgot halálosan komolyan gondol. Egyrészt a műfaját: ez egy pszichothriller, és nem a visszafogott verziója. Én leginkább huszonegyes karikát tennék rá, a tizennyolc nem elég. Elég nyersen le van írva a legtöbb jelenet, amelyek helyenként közönségessé is tudnak válni, a szereplők hullanak, mint friss zöld leveli békák a Szaharában, szóval pszichésen is megterhelő végigolvasni egy-egy jelenetet. Nem a legkeményebb, amit valaha olvastam, de nem az érzékeny lelkűeknek való.
Másrészt: a főszereplőjét. Maya háttértörténete egészen részletes, finoman árnyalt, és érzékletesen mutatja be, hogyan nő fel egy gyerek szeretet nélkül, és ha később mégis találkozik a kötődés őszinte formájával, hogyan löki azt el magától önkéntelen realizmussal és hitetlenséggel. A történetet egyes szám első személyben Mayától ismerhetjük meg, és akármennyire is egy traumatizált leányzó a narrátor, picsogásról szó sincs. Maya egyik fontos tulajdonsága, hogy gyerekkora óta képtelen sírni, viszont még így sem lehet érzelemmentesnek titulálni, pedig időnként teljesen irreálisan hideg a viselkedése egy átlagember szemszögéből. Ez persze csak a látszat. Ez a csaj majdnem olyan profi, mint beteg fogvatartója. Egy percre sem vernyog, látszólag aláveti magát a Kertész akaratának, viszont empátiáját jelzi, hogy igyekszik segíteni a többi lányon, hogy mindenki megőrizze az ép eszét közös luxusbörtönükben. Egyfajta magánpraxist indít, mint terapeuta, a Kert falain belül, és még azt is eléri valahogy, hogy a beszélgetések minimális privát szférát kapjanak. Ha ez nem lenne elég, maximális hidegvérrel használja ki egy egyetemista srác kötődését, hogy kiszabadítsa magát és a barátnőit, pedig ez a kötődés nem is teljesen viszonzatlan.
Amit még jól átad a könyv, az a hangulat. Kifejezetten erősen viszi a klausztrofób atmoszférát, a Kert tényleg könyörtelen börtönnek tűnik, amiben viszont kifacsart módon, de ugyanúgy megjelenik a gyász és fájdalom mellett az öröm, a barátság, a kedvesség, a játék, a humor, mint a világ bármely közösségében. Ezt a légkört nem a legkönnyebb feladat hitelesen megoldani. A mellékszereplők viszont eléggé elsikkadnak, kevés interakciót kapnak - még talán Edison ügynök, és a Kertész két fia, akikről megtudunk dolgokat, de ugye nem kell mondanom, hogy ez kevés?
A befejezést pedig, ha lehet így mondani, amatőr módon oldotta meg a kicsit sem kedves szerző. Olyan érzésem volt, mint egy első könyves író szárnypróbálgatását böngészve, aki valahol a története háromnegyedénél megunta a sztorit, és gyorsan pontot tett a végére, csak hogy "befejezett"-ként a sarokba vághassa, és ez a megoldás elfogadhatatlan egy publikáló szerzőtől. Érthetelen beszélgetések, légből kapott lezárás, következetlen csavarok, amik nem lepnek meg minimálisan sem, és klisék hegye. Forgattam a nyakam, mint egy jobb horrorfilmben a démon-megszállta kislány.... Mi a franc?
Úgyhogy kérdezek mindenkit, aki olvasta a regényt: mire a hype? Miért hallott downright minden könyvmoly valaha erről a regényről, amikor egy éve van a polcokon, és semmi eredetit nem hoz? Ígéretes indítás, jó ötlet, aztán olyan lendülettel vágja saját magát földhöz, hogy hallom, ahogy placcsannak a sárban a lapok. Győzzetek meg, mert nem vágom.
Előre is köszi...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése