FIGYELMEZTETÉS! A lenti beszámoló és különösképpen a képek megtekintése kizárólag Wagnerért és a Ring-ciklusért NEM rajongóknak ajánlott, tekintve, hogy nekik van a legnagyobb esélyük maradandó agy- ill. retinakárosodás nélkül megúszni ezt.
Ez az utolsó esély a menekülésre! Én szóltam...
Egészen pontosan március 19-e, a fent említett darab főpróbája óta vacillálok, hogy kiírjam-e magamból a vele kapcsolatos gondolataimat vagy se. Végül arra jutottam, hogy jobban járok, ha megteszem, mert így csak időről időre eszembe jut, nyomaszt vagy éppen egy-egy bevillanó kép miatt röhögőgörcsben fuldoklok, és már komolyan az agyamra megy ez az egész. A rémálmokról meg már ne is beszéljünk… Úgyhogy ez most nem kritika lesz, még csak nem is beszámoló vagy ajánló – főleg hogy én ezt a darabot konkrétan senkinek nem ajánlanám megtekintésre, hacsak nem azt akarom, hogy az illető nagyon szenvedjen –, hanem bizony kiakadás lesz, az alaposabbik fajtából.
Egyetlen egy darab árva prekoncepcióval a kis
szívemben, fejemben, lelkemben vettem meg a jegyet a főpróbára: hogy én
fantasyt szeretnék a színpadon látni. Sárkányt, istent, törpét, sellőt,
kardozást, szóval nagyjából a Hobbit vagy a Gyűrűk ura képi világát képzeltem
el; természetesen azért „lebutítva”, végül is mégiscsak egy színpadról
beszélünk, színházról, nem filmről. Óh, én naiv… nemhogy fantasyt nem kaptam,
de még csak értékelhető látványvilágot se!
A dolog ott kezdődik, hogy rendezőnek megint csak
nem színházi embert sikerült találni (M. Tóth Géza), aki amúgy filmrendező.
Operában? Oké… Ez önmagában még annyira nem ijesztő, mikor még csak ennyit
lehetett tudni, hogy ő rendezi, még nem féltem. Na de amikor megjelentek az
első képek…! Onnantól kezdve egészen az előadás napjáig körömrágós rettegésben
töltöttem a hátralévő időt, de még mindig nem tudtam rávenni magam, hogy
hallgassak az első, zsigerből jövő ösztönömre, és adjam el a jegyemet. Hiba
volt; nagyon nagy hiba. Végül beültem a főpróbára, elkezdődött a darab, és
ezzel nagyjából kétórányi ingázás a katatón döbbenet és az olykor lesből támadó
nevetőgörcs között.
Az első fél óra még nagyjából rendben volt, bár a
sellők érdekes egy látványt nyújtottak az egyszeri zúzódás nagyjából összes
fázisának színét megjelenítő parókájukkal (kék-lila-sárga), de ez még
mondhatjuk, hogy elmegy; hozzájuk ez illik. Na de a második jelenettől kezdve
kábé garantált az agyhalál.
Bevallom őszintén, nekem egész egyszerűen kevés a
szókincsem ahhoz, hogy szavakba öntsem, hogy mit csináltak azon
énekesekkel/énekesekből, akik a sztoriban az isteneket voltak hívatottak
megszemélyesíteni, de talán az óriások még náluk is rosszabbul jártak.
Mindenesetre az első benyomásom az volt, hogy jelmeztervezőnek egy nagyon
betépett kortárs „képzőművészt” sikerült találni.
Annál is inkább dühít engem ez az egész, mert
tényleg csak a látványvilága az egyetlen, amit én gyűlölök ebben a darabban;
azt viszont teljes szívemből. Rühellem, utálok még ránézni is. Ha viszont
sikerült volna normális látványt teremteni, életem legjobb operaélményével
lehetnék gazdagabb; elég nehezen tudok túllépni azon, hogy ezt egy filmes
világból az Operába ki tudja, hogyan beszabadult rendezőcske meg egy ki tudja,
milyen anyag hatása alatt álló, magát jelmeztervezőnek eladó bige ilyen szinten
tönkrevágták nekem.
A szereposztás viszont akárhogy is nézem, számomra
felér egy álommal; a legelsődlegesebb indokom ez volt a jegyvásárlásra. Ritkán
van olyan, hogy egyszerre négy kedvencemet (Kálmándi Mihály, Cser Krisztián,
Gábor Géza, Nyári Zoltán) is belepakolják egy darabba, naná, hogy hülye lettem
volna kihagyni, főleg ha a négyből az egyik a legeslegnagyobb kedvencem, az én
kis szívem csücske Kálmándi Misi, aki ráadásul örvendetesen sokat van színpadon
ebben az alkotásban. Bár… ebben az esetben maradjunk annyiban, hogy ezt a tényt
csak csukott szemmel lehet a maga háborítatlan teljességében kiélvezni. Ami itt
a füledet balzsammal kenegeti, az a szemedet csak kiégeti, egyetlen pillantás
egy képre(! még csak nem is a teljes darabra…) átlag kétnapi retinafájást okoz,
ezt az ismerősök körében végzett felmérés is bizonyítja.
Ami igazából a lényeg ebben az egészben: magával a
darabbal zenei, szereposztási szempontból nincs baj, és a sztorija is nagyon
jó; ezek tulajdonképpen még akár el is tudják vinni a hátukon a produkciót. De
én komolyan csak akkor ajánlanám bárkinek, ha kegyetlenül meg akarnám szívatni
az illetőt; mert azért viccnek nem küldenék rá el senkit, ennyire pocsék
humorom még nekem sincs.
Képek: http://www.opera.hu/
