Címszerepben: Kálmándi Mihály. A többi egész egyszerűen nem lényeges… annyira.
Kezdeném azzal, hogy cirka másfél
évet töltöttem ennek a drágaságnak a hajkurászásával, és már épp kezdtem volna
feladni – miután még az Amazon is volt olyan kedves, és cserbenhagyott,
kijelentve, hogy ide aztán nem szállítja ám –, mikor is egy fatális véletlen
folytán mégiscsak az ölembe hullt. Örök hálám üldözze a Rózsavölgyit és társát.
Mielőtt végre örömtől remegő kézzel
a lejátszóba tettem volna a lemezt, láttam belőle összesen 1, azaz egyetlen egy
darab részletet Youtube-on (Dio di Giuda, mi más), és gyakorlatilag az ebből
szerzett benyomások alapján voltam kénytelen eldönteni, hogy beruházom-e azt az
amúgy nem csekély összeget, amit elkérnek az ilyen DVD-kért. Mivel abból a pár
percből túl sokat nem lehetett kihámozni, hát végül arra alapoztam a vásárlást,
hogy nekem ez egyszerűen KELL, és már minden egyéb kísérletem a beszerzésére
kudarcba fulladt. Nem bírtam otthagyni, tudva, hogy talán az egyetlen
lehetőségemet szalasztom el.
Az első, ami már abban a pillanatban
feltűnik, hogy elindul a film, a tér; ugyanis nem egy operaházban vagyunk,
kérem szépen, hanem egy stadionban, télvíz idején ráadásul, még jó, hogy be
lehet fedni azt a kócerájt. A fűtéssel valószínűleg így is akadhattak gondok,
mert a szereplők jó része hajlamos volt a játékidő igen jelentős hányadában
több réteg ruhában és kesztyűben rohangálni.
A helyszínválasztás paradox módon
egyszerre nagyon jó és rendkívül ostoba ötlet. Nagyon jó, mert lehetőséget ad
az amúgy az operában valóban jelenlévő, nagy apparátust megmozgató, látványos
tömegjelenetek megfelelő kivitelezésére, és ostoba, mert az intimebb,
belsőségesebb jeleneteket (például duettek) már nem lehet ilyen hatalmas térben
hitelesen elhelyezni, ilyen módon pedig inkább pazarlásnak tűnik a helyszín. Az
meg már egy másik kérdés, hogy még csak ki sem használják a rendelkezésre álló
teret tisztességesen, szinte minimalistának ható díszlet (holott lazán
bepakolhattak volna egy egész nyavalyás Istár-kaput is oda, 1:1-es
méretarányban!), és a fele terep parlagon hever egész idő alatt, mintegy
leválasztva attól a játéktértől, ahol az események igazából folynak (ez
természetesen a középszekció).
Ahogy néztem a felvételt, az
elejétől a végéig egyenletesen erősödött bennem az érzés, hogy a tér nagysága a
rendezőnek is gondot jelent. Ahol sok embert kell mozgatni, ahol ténylegesen
történnek dolgok (első felvonás finálé), ott még egész jól boldogul, de amint
két szereplője marad csak a színpadon, plusz minimális statisztéria
(Abigél-Nabucco duett, harmadik felvonás), ott mintha kicsúsznának kissé a
dolgok a kezéből. Végül is érthető, mert egy focipályányi helyre kéne hitelesen
megrendezni egy zárt ajtók mögött zajló, négyszemközti beszélgetést. Sok
sikert! Nem igazán lehet. Pont ennél a jelenetnél tűnt fel az is, hogy a
játéktér személytelensége kihat az énekesek egymáshoz való viszonyára is – amit
mondjuk nem tudok, hogy szándékos-e, vagy csak így alakult: nincs köztük
fizikai kontaktus, szinte semmilyen szinten, kivéve ha nagyon-nagyon muszáj
(Fenéna-Izmael párocska). Ez az operajátszásnak mint olyannak, az egyik
alapvető rákfenéje, így szinte meg se lepődtem, de azért feltűnt.
Ami viszont nagyon-nagyon tetszett,
és örültem, hogy ilyet is láthatok, hogy igazodva a librettóhoz, megoldották,
hogy Nabucco lóháton vonuljon be Jeruzsálembe. És igen, emiatt is jobb
választás egy stadion; operaházakba nem nagyon szoktak lovakat beengedni. Az
egy másik kérdés, hogy ez a mi aktuális Nabuccónk nem tud lovagolni (pedig ha
tudna, lenne néhány plusz ötletem egy-két jelenethez…), úgyhogy az ő dolga csak
annyi, hogy megmaradjon a nyeregben azon a kábé 50 méteren, amit megtesz a paci
hátán, és roppantul arrogánsan méregesse a közönségét. Ez utóbbi olyan szinten
megy, hogy esküszöm, viszket a tenyerem, hogy képen töröljem, mikor látom… de
valószínűleg ez is a cél.
Ami a baj, hogy ezen a rövidke
jeleneten kívül az előadás semmiben nem különbözik attól, amit egy operaházban
nézhet végig az ember, semmi extra, semmi plusz nincs benne, ami indokolná a
helyszínválasztást. Se monumentális díszletek – sőt, a díszlet szerintem
bicskanyitogatóan kevés egy ilyen térhez –, se élő állatok azon az egyszál
lovon kívül, semmi; akkor meg minek?
Általános törvényszerűség manapság, és
régen is az volt, hogy ha egy előadást stadionba, sportcsarnokba, szabadtéri
színpadra, ill. egyéb extrém helyre szerveznek, ott a látvány a lényeg, az,
hogy amúgy kik és hogyan énekelnek, az szinte nem is számít. Szerencsére ebben
az esetben ez nem jelent különösebb problémát, senki nincs, akitől heveny
ablakon kiugorhatnékom támadt volna.
A címszereplő Kálmándi Mihály az én
személyes, nevesíthető okom az ilyen jellegű hirtelen és nagy összegű
kiadásokra, illetve ha a hangját tekintem, az én személyes kábítószerem.
Rengeteg helyen találkoztam már az olyan kezdetű mondatokkal a hangjával
kapcsolatban, hogy „bezzeg régebben…”. Érteni továbbra sem értek az énekléshez
vagy a zenéhez, és továbbra is bizton állítom, hogy botfülem van, de… de igen.
Van különbség, hallom én is. Az meg már az én dolgom, hogy én azért még most is
nagyon szeretem.
A színészi játék nem az erőssége, 14
éve sem volt az, de maradjunk annyiban, hogy az elfogadható minimum megvan.
Nabucco igazából határszerep neki szerintem, mert nem tud mocsok lenni. Ahhoz
egyszerűen túl aranyos; márpedig Nabuccónak azért van egy nagyon szemét,
rosszindulatú oldala is.
Fura, de most először fordult elő,
hogy Zakariás nem idegesített, és nem akartam már akkor ásóval ütni, mikor
először kinyitotta a száját. Igazából nem sok vizet zavar az ürge nekem, de ami
a biztos vele kapcsolatban: nagyon szép a hangja!
A szoprán-mezőny engem egészen addig
nem érdekel, míg migrént nem okoznak. Tekintve, hogy ezúttal szerencsére nem
tették, így a lányokról nem igazán van véleményem.
Aki viszont soha eddig egyetlen
előadásban sem tűnt fel, de most mégis el tudta érni, azon én magam lepődtem
meg a legjobban, hogy vajon miért: Baal főpapja. Eleve ahogy kinéz a csávó, az
fura, talán emiatt először, szöszi parókája van, hosszú ráadásul, de a szakálla
meg a bajsza fekete. A durva, hogy ennek ellenére valamiért az a véleményem,
hogy jól néz ki! A hangja meg a legjobb szénbányák mélységével vetekszik.
A díszletről már korábban volt szó,
szerintem kevés, ami szintén nem tetszik, hogy nem ráutaló a műre, a korra, a
történetre, valahogy teljesen általános, bárhol máshol felhasználható, instant,
és a benne lévő munka szerintem leginkább a szép kerek nullához konvergál.
Fantázia aztán nincs benne sok.
A jelmezek már egy érdekesebb
kérdés. Ha csak a főszereplőket veszem, valahol félúton vannak a fura, a
giccses és a röhejes között, de valahogy mégis megmaradnak azon a lélektani
határon belül, amit viszont például a jelenleg futó Rajna kincse az Operaházban
már bőséggel átlépett: nevezetesen hogy a retinám még nem ég ki. A rabszolgák,
katonák és egyéb statiszták, mellékszereplők ruhái igazából átlagosnak
mondhatók, vagy nagyon világosak, vagy nagyon sötétek, de ízlésesek.
Tekintve, hogy nem tudok olaszul,
betettem az angol feliratot (a DVD holland import, magyar feliratról kár is
álmodozni), de hiba volt. Nem tudom, a többi (spanyol, német, holland) milyen
lehet, de az angol igénytelen, pongyola, több helyen nyelvtanilag hibás. Kár,
mert amúgy egy alapvetően szép, abszolút elfogadható kiadványról van szó.
