Énekesek Életnagyságban I. - Szemerédy Károly interjú 2/2

(Előző rész: Énekesek Életnagyságban I. - Szemerédy Károly interjú 2/1)

Mit gondolsz, merre tart az opera műfaja? Ha a nagyon elszállt rendezések trendje tovább fejlődik, mi lesz az eredmény? Lesz még egyáltalán közönség?

Nagyon remélem, mert ha nem, akkor munkanélküliek leszünk. Tényleg érdekes: reformálódik a műfaj, és helyenként furcsa irányokba tartunk. Nem vagyok jós, nem tudom megmondani, mi lesz húsz év múlva. Egy biztos: én nagyon szeretem a klasszikus rendezéseket, hiszen ezeken nőttem fel, ezért is örültem nagyon a Sába királynőjének. Ugyanakkor nem játszhatjuk el például a Carment negyvennyolcadszorra is piros szegfűvel, castanuela-val és Sevillával, mert talán az emberek ráunnak. Ezért kell megtalálni a modern vagy minimalista rendezésekben azt az utat, ami a fiatalabb korosztálynak elfogadható. A közeggel, amiben felnőnek – például a multiplex mozik hang- és fényeffektjeivel – nehéz versenyre kelni, de mindig meg kell próbálnunk egy kicsit más szemszögből elmesélni a történeteinket. Ha nem az öncélúság és a polgárpukkasztás a cél, akkor lehet és kell is modernizálni: mértékkel. Sajnos sokan készítenek inkább botránydarabot, mert hatalmas a reklám: az emberek talán fújolva jönnek ki, de a rendező nevét felkapják és beszélnek róla. Mostanra a műfaj persze úgy átalakult, hogy nekünk, énekeseknek ezekbe a dolgokba semmi beleszólásunk nincs. A rendező és a karmester dönt el mindent, kevés kivételtől eltekintve, akik kikérik az ember véleményét.

Annyi helyen jártál világszerte… volt legemlékezetesebb előadásod?

Az utolsó másfél évben meg sem álltam. Folyamatosan utaztam, arra sem volt időm, hogy egy pillanatra kifújjam magam és végiggondoljam, mi is történt valójában. A vendégművészek találkoznak bárhol a világban egy operaprojektre, és ott együtt vannak másfél hónapig – próbaidőszak és az előadások –, és mindegyik projekt valamiért kellemes élmény. Vagy azért, mert siker volt, vagy, mert nagyon jó volt a társaság, vagy a zene miatt… Nem tudnék egyet kiemelni, mindegyik másért jó.

Esetleg van kedvenc jelmezed?

Például a Sába királynőjében Salamon király, és a többiek jelmeze is nagyon tetszett nekem. Németh Anikó munkája fantasztikus volt.

Van-e példaképed?

Hogyne, rengeteg. A régi nagyokat szeretem főleg; Piero Cappuccilli, Giorgio Zancanaro, Renato Bruson. Tőlük rengeteg felvételt hallgattam, nagyon sokat lehet belőlük tanulni. Itthoni pályatársaim is vannak, akikkel nagyon jó kapcsolatot ápolok, többek között Bretz Gábor és Molnár Levente. Ők is járják folyamatosan a világot, és nem csak nagy művészek, de nagyon jó fej emberek is.

Mit szeretsz csinálni szabadidődben… van hobbid?

Kicsi korom óta sportolok. Járok edzeni, főleg futni és kardiózni, néha úszni, ha van időm – ez az énekesi pályához is szükséges és nagyon jót tesz. Emellett, ha itthon vagyok, próbálok minél többet a családommal és a barátaimmal lenni. Nagy szenvedélyünk a backgammonozás, ezt lassan tizenöt éve játsszuk rendszeresen a barátokkal. Csak leülünk, beszélgetünk és játszunk. Nagyon szeretem. Ezen kívül hetente egyszer van egy baráti foci, amit, ha itthon vagyok, nem hagyok ki. Ezen kívül, ha időm engedi, járok moziba vagy színházba, és nagyon sokat szoktam olvasni. Tévét egyáltalán nem nézek, az egyfajta szellemi aprósütemény.

Ezt néha nehéz elhinni. Klasszikus zenén kívül milyen műfajt hallgatsz szívesen a szabadidődben?

Szinte mindent. Nyilván komolyzene is megy otthon, de sokszor hallgatok Petőfi Rádiót underground vagy alternatív zenékkel, rappel… De legtöbbször, miután egész nap a zenében élünk, ha hazamegyek, chill-out zenét teszek be, ami lenyugtat. A baj az, hogy ha berakok egy operát, és közben teszek-veszek, nem tudom csak háttérzeneként hallgatni; akkor az operára koncentrálok.

Ha nem énekes lennél, mivel foglalkoznál?

Hú, ez jó kérdés. Érdekes, mert az egyetemhez kapcsolódó nyári szakmai gyakorlaton dolgoztam itthon is, Olaszországban is szállodában. Nekem ez a világ is tetszik: minden vendég, minden panasz más… ehhez is lett volna kedvem. A másik a nemzetközi kapcsolatok szak: politikatudomány, diplomáciatörténet; még ebben is el tudtam volna képzelni magamat… most viszont már semmi másban. Ha egyszer felmész a színpadra, és ott csinálsz valamit, ami az embereknek tetszik, az egyfajta drog: már nem akarsz semmi mást, és nehéz élni nélküle. Én nem voltam soha társulati tag, minden színházban vendégművész voltam, és vannak olyan periódusok az ember életében – hetek, vagy akár hónapok – amikor tanulási időszak van, és várni kell a következő munkára. Az énekes viszont énekelni szeretne, ahogy a pilóta repülni… Ilyenkor úgy éreztem magam, mint egy törött szárnyú madár; vártam, hogy mikor fogok végre meggyógyulni.

Tanultál Madridban, de jártál sok egyéb helyen is: milyen nyelveken beszélsz?

Angol, olasz, spanyol és francia. Szüleim próbáltak még a németre is sarkallni, de mindig találtam valami mást magamnak. De igazuk van valahol: nem fogom megúszni, és igazából nem is akarom. Nem a kedvenc nyelvem, de a német repertoár hatalmas, és több énekmester is mondta már, hogy az én utam igazán Wagner lesz. Ez persze csak tízen-évek múlva következhet be; teljesen tökéletes technika kell hozzá.

Kategorikus a kérdés megint, de van-e kedvenc zeneszerződ, vagy repertoárod: olasz, vagy német, esetleg valami más…?

Annyifélét énekeltem már annyiféle nyelven, hogy nincs igazán kedvencem. De a piac is olyanná vált, hogy maximum a hangi érettségem alapján válogathatok a szerepek között, ízlés alapján semmiképpen. Soha nem mondok nemet szerepre.

Álomszerephez hasonlóan érdekelne az is, van-e álomhelyszíned? Operaház, ahol mindenképp szívesen énekelnél?

Természetesen a milánói Scala, és a Metropolitan New Yorkban. Ezek nyilván álom-helyszínek; máshol is vannak fontos színházak: a párizsi vagy müncheni operaház, a londoni Covent Garden. Ezeken a helyeken énekelni hatalmas elismerést jelent, de közel sem annyit, hogy az ember a pálya csúcsán járt, hiszen annyi minden van még utána. Mégis, ha ezek közül valamelyikbe, vagy akár a bécsi Staatsoper-be kap felkérést az ember, az azért megsimogatja a lelkét. Olyan visszacsatolás ez, ami azt mondja, hogy valamit jól csinálok. És erre ugyan vár az ember, de nem teszek különbséget. Két hete a Vöröskeresztnek segítettem, véradó is vagyok, és ottani karitatív rendezvényen, gálakoncerten énekeltem, vagy akár Karácsonykor kórházakban vagy idősek otthonában szoktunk énekelni olyan embereknek, akik nem tudnak hazamenni az ünnepre a családjukhoz. Ez ugyanaz a boldogság, mintha az ember a Metropolitanben énekelne. A közönség a lényeg, és hogy adhatok valamit. Ilyen szempontból a gödöllői művelődési házban is ugyanolyan jó énekelni egy maroknyi embernek, mint amilyen bármelyik álomhelyszínen lehet.

Szóba került a közönség, és Facebook-oldalad is van: hogy viszonyulsz a gondolathoz, hogy rajongóid vannak?

Talán még nem nevezném rajongóknak őket. Vannak követőim, akik figyelemmel kísérik, hogy mit éneklek, és merre járok éppen. Nagyon örülök a szeretetnek, amit kapok, és próbálok minden igénynek megfelelni. Ha írnak nekem, hogy szeretnének egy fényképet, vagy egy aláírást, akkor szívesen a rendelkezésükre állok. Ez egy nagyon szép dolog, valójában ezért csináljuk az előadó-művészetet: a közönség szeretete ad egy akkora emocionális pluszt, amiért mindig tovább és jobban akarjuk csinálni.

Az operát mint műfajt még csak kóstolgatók számára mi lenne az a pár opera, amit ajánlanál az „ismerkedéshez”?

Nekem nagyon tetszik az „Opera mindenkinek” című program, szerintem ezzel rengeteg fiatalt meg lehet szólítani. Múltkor láttam matiné előadásban a West Side Storyt, tavaly pedig a Szerelmi bájitalt vitték színre ugyanígy; rengeteg fiatal jött vidékről, teltház volt az Erkelben, és nagyon tetszett nekik. Vígoperákat mondanék talán: Sevillai borbély, Szerelmi bájital, Figaro házassága… Például a Carmen is lehet könnyen befogadható zene: melodikus, dúdolgatható. Szerzők közül Rossini, Bellini, akár Mozart, velük könnyebb „elindulni”. Ez persze függ a személyiségtől és az ízléstől is, nővérem például fiatal kora óta a Wagner-operákért rajong, pedig ahhoz azt gondolnám, hogy meg kell érni. Én például a drámákat, tragédiákat szeretem.

(Képek: http://www.karolyszemeredy.com/)

Énekesek Életnagyságban I. - Szemerédy Károly interjú 2/1

Szóval belevágtunk: az első Operaparás interjú! Tök tapasztalatlanul estünk neki a feladatnak, és hát szükséges említenem, mennyire izgultunk?

... Na és azt, hogy ez mennyire feleslegesnek bizonyult? Jaja, komolyan. Az a része, amit a monitor előtt görnyedve töltöttünk a leiratokkal és átdolgozásokkal, messze sokkal több fejfájást és facepalmot okozott nekünk, de összességében megérte. (Ha meg nem érte volna meg, akkor is ezt mondanám…) És akkor most jöjjön a hivatalos verzió ;)

Szemerédy Károllyal egy belvárosi kávézóban találkoztunk. Közvetlen és nyílt volt, puszival köszöntött, meghívott bennünket egy teára, és az arcán állandó, kedves mosoly ült. Nem is sejtettük, hogy ennyire könnyű lesz beszélgetni egy ilyen komoly műfaj képviselőjével, mint az opera. De egy biztos: tényleg egy jókedvű férfihoz volt szerencsénk.

Miért lettél operaénekes? Volt-e valami különleges élmény, ami motivációként hatott rád?

Az Operaház Gyermekkórusának tagja voltam három évig. Figyeltem a nagy énekeseket, ahogy készültek a próbákon, aztán ahogy előadás előtt mindenki rohangál és izgatott, a jelmezeket, a maszkokat. Már akkor megtetszett a színház varázsa, de akkor még fogalmam sem volt, hogy milyen pályát választok. Nem konzervatóriumba, hanem gimnáziumba mentem. Az éneklést akkor sem hagytam abba, a Kölcsey Ferenc Gimnázium kórusában, templomi kórusban léptem fel. Aztán egyszer, olyan tizenhét-tizennyolc éves koromban behívatták a szüleimet, és mondták nekik, hogy ezzel a hanggal nagyon kellene kezdeni valamit, mert ez a hang fontos. Demokratikus neveltetésben részesültem, így a szüleim megkérdezték, hogy mit szeretnék. Én elmondtam nekik, hogy bár szeretek énekelni, ilyen komolyan még nem gondoltam bele soha. A családban előttem nem volt senki sem művész. Támogattak, de azzal a feltétellel, ha mellette lesz valami „rendes szakmám” is.

A szokásos duma…

Igen, de én ezt egyáltalán nem bánom. Elvégeztem két másik főiskolát: a Vendéglátóipari Főiskolát, illetve az Általános Vállalkozási Főiskolát nemzetközi kapcsolatok szakon. Emellett pedig László Margit magántanítványa voltam az Operaházban: ez főleg hangképzésből és repertoárbővítésből állt. Amikor vége lett mindkét főiskolának – mivel párhuzamosan végeztem el őket –, fölvettek az Operastúdióba, és meghívást kaptam a Madridi Énekakadémiára is. Kimentem, felvételiztem és felvettek. Először nem tudtam, hogy itthon maradjak vagy kimenjek. Végül úgy döntöttem, hogy megpróbálom és hét évet töltöttem Madridban.

Mindig is az operát tartottam az előadó-művészet csúcsának. Volt egy laza kis kitérőm, 2001-2002-ben, amikor megnyertem az Év Hangja című műsort a TV2-n; ez volt a Megasztár előtti énekverseny. Én ott is áriákat szerettem volna énekelni, de mondták, hogy azt itt ne. Mivel előtte rengeteget jártam kint Olaszországban, Eros Ramazotti dalait énekeltem, azokkal nyertem meg a versenyt. Ezáltal beleláttam kicsit a könnyűzene-iparba, de végül nemet mondtam rá és visszataláltam az utamhoz, az operához.

Térjünk át kicsit a jelenlegi kihívásokra. Beléptünk a Triptichon-időszakba, és te Kálmándi Mihály helyett ugrottál be a Köpeny szerepébe. Hogyan viszonyulsz a karakteredhez?

Ez az egyik kedvenc operám. Énekeltem már Köpenyt is, Gianni Schiccit is, utóbbiban címszerepet. A Köpenyben Michele nagyon komplex szerep és karakter. Egy olyan hajóskapitányt játszom, aki tele van kételyekkel, szenvedéssel, ugyanakkor még mindig óriási szerelemet érez a felesége iránt. Nagyon sok érzés kavarog a karakterben. Ő is érzi azt, hogy itt valami nem stimmel a felesége és közte. Puccini pedig úgy írta meg ezt a zenét, annyira fantasztikusan, hogy én néha úgy érzem magam a színpadon, mintha egy Hitchcock-filmben lennék.

Érdekes hasonlat. Miért éppen Hitchcock?

Annyira több szálon fut a történet, és erre a zene is rásegít, aztán a végén lesz egy gyilkosság, egy tragédia. Végig kézzel fogható, tapintható a feszültség. Ezért imádom ezt a karaktert.

Érzel közös vonást Michele-ben és saját magadban? Tudsz azonosulni a szereppel?

Természetesen. Mindenki volt már nagyon szerelmes, csalódott már nagyot, vagy csalták meg… Ez az élet és időnként egy párkapcsolat velejárója...

Mennyire könnyű belebújni ennek a karakternek a bőrébe? Szoktál úgy lenni vele, hogy csak járkálsz az utcán, és hirtelen a kedvenc karaktereddé válsz? Előfordul ez?

Előfordul, főleg a premier-héten, vagy amikor már tudjuk, mikor lesz a bemutató. Ilyenkor az emberből már akarva-akaratlanul is kijönnek olyan dolgok, hogy arra gondol, hogy ha például a grófot éneklem a Figaro házasságából, akkor a gróf hogyan fogná meg ezt a gyertyatartót, vagy a poharat, vagy hogyan kérne valamit. Ez ilyenkor már ösztönösen benne van az emberben. Itt a Köpenyben, ahol a darab komorabb, sötétebb tónusú a zene miatt is – ugyan nem volt sok időm próbálni – igen, szoktam érezni: ahogy megyek be a színházba, érzem, hogy kezdek komor lenni. Ez nem tudatos, csak érzem, hogy most át fogok alakulni. És mivel a jelmezek is jók, ez nem nehéz. Amikor felveszem azt a hatalmas nagy köpenyt, azonnal tudom is, hogy ki vagyok.

Van-e kedvenc szereped, amibe nagyon könnyű belebújni?

Álomszerep? Mostohán bánni nem szeretnék szereppel, és kihagyni dolgokat… Valahol mindegyikben megtalálom a szépséget vagy a kihívást, amit játszom. Ezelőtt a Sába királynőjében énekeltem Salamon királyt: nagyon hálás szerep – noha nincsen áriája, mert folyamatosan duettjei vannak – azt is nagyon szerettem. Előtte Escamillót énekeltem itthon, a torreádort a Carmenben, az is egy fantasztikus szerep. Talán a legkedvencebb eddig a Tell Vilmos volt, a címszerep.

Miért pont ez? Meg lehet ezt fogalmazni?

A Tell Vilmos egy őrült nagy szerep, négy felvonás alatt szinte folyamatosan fent van a színpadon. A svájci, nemzeti függetlenségért kell harcolni a gonosz osztrák elnyomók ellen: egy teljesen más érzés, de eddig nekem ez volt a legkedvesebb szerepem. Álomszerep pedig, hogy mi lenne a kedvencem – van ilyen, de majd a jövőben… Végül is még fiatal vagyok elénekelni egy Scarpiát, de az egy örök álom. Már nagyon várom, de ez még jó pár év múlva lesz.

A hangnak kell érnie hozzá, gondolom…

Hangnak, karakternek, személyiségnek is. De, főleg hangilag. Nem szabad olyan dolgokat elvállalni, idő előtt nekimenni olyan szerepeknek, amelyekre az ember még nincsen felkészülve teljesen.

Van esetleg nagyon utált vagy nagyon nem szimpatikus karaktered?

Nem volt olyan szerep, amiben rosszul éreztem volna magamat. De olyan már volt, hogy egy kisebb mellékszerepnél azt éreztem, hogy „ennél én többet is tudok”. Ez olyankor fordul elő, amikor egy-egy főszerep vagy erős mellékszerep után egy kevésbé fajsúlyos feladat talál meg. De ez nem baj, mert ezt is alázattal és óriási koncentrációval kell csinálni. A Madridban eltöltött hét évem alatt nagyon sok kis szerepet kaptam, és nekem azok a pár mondatos szerepek is óriási élmények voltak, mert nagyon jó énekesekkel dolgozhattam együtt, és tőlük rengeteget lehetett tanulni mind színészileg, mind hangilag. Tehát igazából nem volt olyan, amire azt mondtam volna, hogy „jaj, legyen már vége”!

Volt-e olyan karaktered, ami hangilag passzolt, de a karakterrel nehezen azonosultál?

Nagyon szeretem az ilyen helyzeteket. Főleg a baritonoknak, basszbaritonoknak íródik nagyon sok „rosszfiú”- szerep. Alapjában véve egy jókedvű, mosolygós srác vagyok, éppen ezért, amikor rosszat kell alakítani, akkor ez egy óriási kihívás.

(Következő rész: Énekesek Életnagyságban I. - Szemerédy Károly interjú 2/2
  (Képek: http://www.karolyszemeredy.com/)