Mert akinek ez meg lett ásva, bele is esik minden alkalommal, és leggyakrabban ennek a veszélynek a szövegkönyvírók vannak kitéve. #librettistanyüstölés következik újra.
Verdi operáról beszélünk, ami egy Schiller-színmű, név szerint az Ármány és szerelem alapján készült, és igazán nem akarom dobálni az egyik legnagyobb német költőt... viszont Salvadore Cammarano librettista urat annál inkább, mert ez valami förtelmes lett. Ebben az operában senki nem viselkedik logikusan, még annyira sem, mint általában. Mert azért, operakedvelők, tegyük a szívünkre a kezünket: a műfaj nagyon sokszor teljesen logikátlan, érzelmi alapú döntések sorozatára épül, és olyan szituációkat szül végül, amikbe a hétköznapi homo sapiens sapiens akkor sem bonyolodna bele, ha minden józan esze egyszerre megy el kirándulni. A Molnár Lujzi viszont aztán minden lehetséges gyufát kihúz, amit csak ki lehet.
Az elején még csak apróságokkal dobálózik a történet. A falu lakossága olyan szerelmetes kórusbetéttel igyekszik főszereplő leányzónkat kicsalogatni születésnapján a paplan alól, hogy a jobb szemöldököm valahol a hajam vonalában állt meg. Azt ne mondjátok nekem, hogy itt minden egyes ember ennyire rajong egy fiatal lányért, akkoriban nagyjából Szűz Máriát imádhatták ilyen tisztelettel. Oké, megjelenik Lujza, védelmező apja karján, fogadja a köszöntéseket, majd rövidesen befut szerelme, az álnéven udvarló Rodolfo, aki valójában a helyi gróf fia. Értem én, hogy a fiú egy polgárlánynak teszi a szépet, kell a kamu, de egy kis falu népe HOGY nem ismeri fel az uruk egy szem fiát? Sosem látták még sehol? És a sztori itt kezd megőrülni.
Hétköznapi operatörténet lenne ez amúgy. Adott a gróf, aki köszöni szépen, nem kér a fia rangon aluli házassági terveiből, helyette egy özvegy hercegnének ígéri a makacs leszármazottat, aki viszont hő szerelemmel imád egy másik lányt. Az apa az irrealitásig kínozza érzelmileg a fiát, a fiú az irrealitásig tiszteletlen és gyűlölködő, hajlandó lenne vérpadra küldeni az apját egy rég elkövetett bűnért, csak hogy senki ne álljon a szerelme útjába. Pedig azt azért mi is tudjuk, hogy az 1800-as években úgy burjánzott a szeretőtartás a nemesség körében, mint mondjuk a kolera. Nem lett volna ezt annyira nehéz Rodolfonak sem kiviteleznie... annál is inkább, hogy az előre elrendezett házasság előnyét ő maga is látta, és szintén egy bevett szokás volt a maga társadalmi rétegében. Ennyire senki nem lehetett irracionálisan idealista akkoriban. De hát nincs egyedül; gróf-apu embert ölt, hogy hozzájusson a rokona pénzéhez IS, mert ami neki volt, az ugye nem volt elég, a hercegné valamiért képtelen elengedni az ötletet, hogy Rodolfo legyen a férje, mert "már annyira beleélte magát", Luisát belezsarolják egy kamu-szerelmeslevél megírásába, különben a kedves papának kampec, a féltékeny Rodolfo pedig előbb mérgez, aztán kérdez. Elment itt mindenkinek a józan ítélőképessége.
És akkor ott van még az öreg Miller, aki az ellenértéket képviseli a gróffal szemben, mint az "ahhoz mész akit szeretsz, édes lyányom, csak menj hozzá, mert a becsületemen kívül semmim nincs", és persze Wurm - hehe, szóval nem véletlen, hogy a neve ennyire hajaz az angol worm szóra, ez az alak egy manipulatív, becsvágyó, köpönyegforgató, hímsoviniszta féreg. Nézzetek rá.
Most mondjátok, hogy nem maga a megtestesült gonosz áll Plácido Domingoval szemben. Ja, igen, ő is itt van. Akkor nézzük a szereplőket.
Merthogy ők is érzik a történet bűzölgését. A Három Tenor legnépszerűbbike igazán mindent megpróbál, átképzett baritonja mégis erőteljesen döcög - sajnálom, sok mindent letett ez az ember az asztalra, de én nem vagyok oda érte. Alexander Vinogradov, mint Walter gróf, egészen király színészi alakítást ÉS hangi odafigyelést is hozott, bár időnként kicsit nagy volt rá a szerep nadrágja. Piotr Beczala, mint az ifjabbik, és nem különösebben szimpi gróf, és Olesya Petrova, mint a Federica hercegné, avagy "Szent csipkebokor, alt karakter az operaszínpadon, hívjátok a sajtót!" korrektet játszottak, és egészen csodálatosat énekeltek - a hölgyeménynek külön pacsi, gyönyörű, amit abból a torokból előcsalogatott.
Aki viszont elvitte a pálmát, az az amúgy tüneményes Sonya Yoncheva, és egy nem annyira jó tulajdonságából kifolyólag; egészen pontosan, hogy képtelen a pillantásával színészkedni. Ennek eredményeképp ugyanis gyönyörűen énekelt, viszont az arca időnként kiesett a szerepből, és egyfajta kikacsintás, a gondolkodó néző megtestesítője lett a színpadon. Mindenki játssza az irreális marhaságait és szenved ezerrel, Luisa karaktere meg időnként rájuk néz, és...
"Beléd meg MI a franc ütött, ember, szedd már össze magad..."
"Apu, álljatok le. MOST. Nem vagytok normálisak, komolyan...!"
Szeretlek, Sonya! :) Nagyon vicces volt néha a resting bitch fejét nézni, mintha a vadromantikus sztori közepén ő lett volna a realitás egyetlen talpon maradó mentsvára.
Viccen kívül, ez egy Verdi opera. A zene sodor, mint egy tanultabb folyó, a karaktereknek saját kis névjegy-dallamuk van, és ezen belül olyan csodálatos áriák hallhatók, hogy el lehet olvadni tőlük. Ha nem zavar a történet idióta vonalvezetése, vagy képes vagy becsukott szemmel hallgatni egy operát - én már próbáltam, elég nehéz nem figyelni arra, ami a színpadon történik -, akkor bátran ajánlom, nagy élmény lesz.
Képek innen: www.metopera.org
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése