Carmen 2014, avagy torreádornak áll a világ

Ez az opera már másodszor fut neki annak, hogy megnyerjen magának, új rendezéssel, nem annyira új szereplőgárdával, új ötletekkel, új kábé mindennel… és ugyan nem tudom azt mondani, hogy ismételten megbukott, de még mindig nem sikerült neki elérnie, hogy kedvenc legyen belőle. Viszont legalább odáig eljutottunk, hogy a zene már kifejezetten nagyon tetszik, és egyetlen casting-húzással elérték, hogy az előadások felén biztosan bent akarjak lenni – az más kérdés, hogy ezt egy picit nehézkes lenne megoldanom, nem is sikerült.

A problémám az előző Carmennel alapvetően az volt, hogy finoman fogalmazva is legfeljebb a „nézhetetlen” jelzőt lehetett ráaggatni. Unalmas karakterek, unalmas történet, unalmas történések a színpadon. Garantált elalvás, de legalábbis háromórás szenvedés.

Ehhez képest Oberfrank Pál Carmenje már messze nem esik a „nézhetetlen” kategóriába, sőt, néhány helyen olyat művel, amit még egyik másik operánál se láttam: a nézőtéren majd’ meg lehet dögleni a színpadról áradó feszültségben – az már egy másik dolog, hogy ezt egy idióta barom torreádor ügyesen tönkrevágja nekünk. De erről később.

A fent említett casting-húzás természetesen Kálmándi Misit takarja, akit igen helyesen betettek Escamillónak, és aki nemes egyszerűséggel még úgy kétszáz évre kibérelte magának a helyet a szívem csücskében. És ennek érdekében csak annyit tett, hogy hátat fordított és végiglejtett a színpadon… Na jó, meg szépen is énekelt; de egyre inkább az a benyomásom, hogy ő akkor se tudna csúnyán énekelni, ha az élete múlna rajta.

Mostani Carmenünk egy modernizált előadás, mert mostanában az a felfogás dúl, hogy az opera akkor jó, ha modernizálják; na, hát szerintem meg nem. Eredeti forgatókönyv szerint a Carmen az 1800-as évek közepén játszódik, ezt most áttették napjainkba, bár a ruhákon kívül igazából nem sok minden utal erre, ezzel az erővel lehetne pl. az 1900-as évek második fele is. A néhány kritikában már pedzegetett „celeb-kultusz” még úgy-ahogy elfogadható mint modern elem, bár hozzátenném, celeb-kultusz mint olyan létezett majd’ minden történelmi korszakban; csak nem így hívták. Az Escamillo köré épülő sztárolás ugyanúgy celeb-kultusznak tekinthető az 1800-as évek közepén, mint napjainkban, ugyanúgy zajlik, csak más névvel illetjük. Akkor hősnek hívták, ma celebnek. Ennyi.

Másik modernizált elem, amit, megjegyzem, nagyon sokan nem tudnak hova tenni – köztük én sem –, a pompom-lányok szerepeltetése. Egyszerűen semmi, de semmi értelmét nem látom, én végül elkönyveltem fanservice-faktornak; bár komolyan mondom, letérdepeltetném és tarkón lőném azt, aki kitalálta.

(Zárójeles megjegyzés: a mostani Carmenre batárnagy betűkkel ki kéne írni, hogy epilepszia-veszélyes. Csak egyszer fognak bajba kerülni miatta, de akkor nagyon.)

Azt még mindig nyugodt szívvel ki lehet jelenteni, hogy a Carmen a sztoriját tekintve nem egy nagy eresztés, és még mindig ugyanúgy jelen vannak benne azok a hibák, amik már a Szinetár-féle rendezésre is jellemzőek voltak (gondolok itt leginkább a karakterek kidolgozatlanságára). Viszont most sikerült egy olyan gárdát összeválogatni – legalábbis az első szereposztásra –, akik képesek ha nem is nagyon érdekfeszítővé, de legalább aránylag érdekessé tenni ezt a sztorit.

Nyári Zoltánról már volt szó korábbi írásban, de csak ismételni tudom, amit ott leírtam: az, hogy SZFE-t végzett, olyan előnyt biztosít neki, amivel az Erkel színpadán rajta kívül szinte senki nem büszkélkedhet. Ő az, aki színészileg is abszolút ott van azon a színpadon, aki színészként is végzi a munkáját, nem csak énekesként. Ő az egyik legfőbb oka annak, hogy ez a Carmen nem nézhetetlen.

A harmadik felvonás végén, a táborjelenetben, mikor van az a Micaela-Carmen-Don José hármas, egyszerűen olyan istentelen feszültséget és drámaiságot képes Zoli teremteni, hogy az ember háta beleborsódzik; és én ezt még soha nem tapasztaltam ezelőtt operaszínpadon. Egyszerűen fantasztikus. És igen, ebbe a bizonyos jelenetbe barmol bele a mi idióta torreádorunk.

Rendben, értem én a koncepciót, ahogy Escamillo megy le szépen a hegyről – mert egy hegyen van ám az a tábor –, énekelget magában, hogy ne féljen a sötétben. Csak hát a hegyek közt jól terjed a hang, így felhallatszik a dalolászása a táborba is. Oké, vágom.

De akkor is, könyörgöm…!!! A színpadon éppen megveszik mindenki, akkora a feszültség, a nézőtéren olyan néma csönd van, hogy még az eltévedt szúnyogot is hallani, erre ez a hülye beleénekel. Ráadásul azt a betépett Torreádor-dalt (amit amúgy szeretek, de itt olyan szinten áll kontrasztban az aktuális jelenettel, hogy az már fáj). És hiába Misi, meg hiába imádom, itt komolyan hozzá bírtam volna vágni valamit.

Ettől a kis közjátéktól eltekintve Misi a szokásos profizmusával nyúl ehhez a szerephez is, talán egyetlen baj van, bár ez a nézők igen jelentős százalékának biztosan nem számít: Misi és a francia nyelv… hát, fogalmazzunk úgy, hogy mintha nem igazán szeretnék egymást. Az olasz meg a német sokkal jobban áll neki. Nekem folyamatosan az a benyomásom, hogy nem úgy, mint az olasznál, ami már ösztönszintű nála, a franciával komolyan küzd, abszolút nem hangzik természetesnek tőle. De azt meg kell hagyni, hogy aranyos, mikor próbálkozik vele.

Ami még Misinél külön szót érdemel, az a ruhája az utolsó jelenetében: gyönyörű szép, autentikus torreádorjelmez. A margitszigeti előbemutatón még egy másik fajta ruhát viselt, amire ugyan rá lehet fogni, hogy torreádorjelmez, de mégis marad az embernek némi hiányérzete, főleg, ha látott már életében igazi torreádort. Vagy csak egy normális Carmen-rendezést.

Az első szereposztásban nem futottam bele olyan énekesbe, aki kiverte volna nálam a biztosítékot, mindenkivel elvoltam, és ami külön jó, hogy Nyári Zoli húzza őket felfele színészileg. Viszont volt szerencsétlenségem találkozni Misi váltójával, az echte francia Marc Mazuirral, akiben az egyedüli jó dolog, hogy ő legalább tud franciául. Ezen kívül nincs benne semmi értékelhető, pláne nem a hangja, engem még arról sem sikerült meggyőznie, hogy valóban bariton lenne a drága. Nekem sokkal inkább tűnt egy hörghurutos tenornak.

Mindent összevetve, az első szereposztásban bárkinek merném ajánlani ezt a Carment; a másodikkal viszont csak saját felelősségre próbálkozzon bárki.

Tosca, avagy az egyetlen eset, mikor a szoprán elég tökös csaj ahhoz, hogy megkéselje a baritont

Én lepődtem meg a legjobban, hogy ez az előadás végül is lekötött annyira, amennyire – értsd: nagyon. Eredetileg csak Puccini miatt vettem meg a jegyet, kíváncsi voltam, hogy a Turandoton kívül más műve is tetszene-e, és kiderült, hogy igen, tetszik. Nem is kicsit. Mikor még csak olvastam a sztoriját, annyira nem tűnt érdekfeszítőnek, de látva az előadást végig fent tudta tartani az érdeklődésemet, úgyhogy ilyen szempontból abszolút jól szerepelt nálam. A zenéje, ahogy azt már Puccinitól megszokhattuk, csodaszép, a díszletezést ezúttal sem vitték túlzásba, de a jelmezek tetszetősek voltak.

A sztori pont annyira fordulatos, amennyire az kell. Van egy festőnk, Cavaradossi, neki a problémás barátnője Tosca, aki minden sarkon rivális hölgyeményeket lát, akik le akarják nyúlni a pasiját, holott akinek igazán ilyen irányú aggályai lehetnének, az pont, hogy szerencsétlen Cavaradossi. Ugyanis Tosca igencsak feltűnő jelenség, aki igencsak felkorbácsolta Róma rémurának, Scarpiának is az érdeklődését, na meg a vágyát is. Feledhető és szuicid mellékszereplőként még feltűnik egy szökött rab is, Angelotti, aki tudtán – és valószínűleg szándékán – kívül mégis a tragikus események elindítója lesz, tekintve, hogy ő és Scarpia nem túlzottan rajonganak egymásért, ezért Scarpia persze mindent elkövet, hogy kézre kerítse ismét, kis hülye Cavaradossi meg persze ennek az egésznek a legközepébe csöppen bele – a rossz oldalon.

Nyugodtan lehet röhögni ezen, de nekem már az első felvonásban is az volt a benyomásom, hogy Tosca inkább Scarpiával passzol össze. Mindkettő abszolút domináns, erős személyiség, tudják, hogy mit akarnak elérni az életben, baromira kitartóak, és meg is tudnak küzdeni a vágyaikért. Igazából az ő kapcsolatukban csak a kompromisszumkészség lehet probléma, de ha megtalálják a közös hangot, én biztos vagyok benne, hogy megállíthatatlan páros lennének – és akkor Róma igazán retteghetne.

A szereplők közül két ember volt, aki megragadott itt, az egyik Fekete Attila Cavaradossiként, a másik az én kis szívem csücske Kálmándi Misi Scarpiaként, bár ő nem fog szeretni a közlendőm egy részéért.

Eddig is láttam már párszor Fekete Attilát, Rigolettóban, Aidában, de valamiért itt és most tűnt fel igazán, hogy micsoda egy hang; és nem feltétlenül csak szépségre és technikára, hanem hangerőre is értem ezt. Olyanokat énekelt, hogy szabályosan szállt le a haj a fejemről. Színészileg is egészen rendben volt, amit művelt, bár tegyük hozzá, a hősszerelmes nem egy olyan bonyolult szerep; nem úgy, mint az ügyeletes rohadék.

És akkor most itt jön az, hogy akármennyire is szeretem Misit, most kábé a keresztvizet is le fogom szedni róla. Ez már a második alkalom volt, hogy nem „Verdi-közegben” láttam, és ez durván látszott is. Eleve a negatív szereplő sokkal nehezebb, főleg, ha valaki nem sablon-rosszfiút akar hozni, hanem mondjuk szeretne pár árnyalatnyi mélységet is adni a karakterének; és Misi mindig szeretne. Csak néha nem annyira sikerül. 

Én ezt egyértelműen annak számlájára írom, hogy az operaénekeseknek nincs meg a megfelelő színészi képesítésük, ilyen értelemben meg nyilván nem teljesen Misi hibája a fennálló helyzet, de azért pár dolog most nagyon szemet szúrt. Abban a pillanatban, hogy kikerül a kényelmes kis Verdi-univerzumából, máris megjelennek azok a hiányosságai, amiket a Verdi-szerepekben tökéletesen vagy majdnem tökéletesen, de el tud leplezni.

Vegyük például kedves jó ügyeletes rohadékunkat, Scarpiát. A probléma mindjárt ott kezdődik, hogy Misi mint ember nem is állhatna távolabb ettől az igazi szemétládától, ebből következően szinte végig oda-vissza ugrál a szerep és önmaga közt. Az esetek kábé 80%-ában én Kálmándi Mihályt láttam a színpadon, nem Scarpiát. Van néhány jelenet, ahol ez őrülten feltűnő volt, de talán a legmarkánsabban a második felvonásban jött elő, mikor is többször is megpróbálja leteperni Toscát.

Én már láttam nagyon jól megcsinált megerőszakolás-jelenetet, és igen, ez egy borzasztóan csúnya, rettenetes dolog, de… de nincs mit tenni, ha el kell játszani, akkor el kell játszani. És itt aztán végképp kibukott, hogy Misi képtelen ilyen mélységig azonosulni ezzel a szereppel, az volt az érzésem, hogy szinte folyamatosan dolgozik benne egy ösztönös morális, erkölcsi gát, ami ugye minden normális emberben megvan alapból, és nem azt mondom, hogy iktassa ki; de meg lehet tanulni, hogy bizonyos szituációkban kikapcsolja. És a hiteles színészi játék kedvéért ezt van, hogy meg kell – kéne – tenni. Mert már bocsánat, de az nekem elég távol áll a hitelestől, hogy oké, Tosca a kanapén landol, ő Toscán, ad neki egy-két tétova csókocskát – közben Tosca majd' a szemét kaparja ki –, aztán szinte azonnal növelni kezdi a kettejük közti távolságot. Scarpia rohadtul nem ezt tenné, mert egyszerűen nem az a típus. Scarpia vadász típus, ráadásul könyörtelen és intelligens, pont ezért állati veszélyes is. Ő nem áll le két puszi után, ő addig hajtja Toscát, míg az a nevét sikoltva el nem élvez. Ez Scarpia.

Aztán mikor Misi másodszor próbálkozott Tosca becserkészésével, megint csak abszolút anti-Scarpia módon cselekedett. Scarpia már réges-rég a falnak szorította volna a csajt, azt' hadd szóljon, Misi meg ugyan elég határozottan húzta magához, de még mindig gyengéd volt, ölelte, és egyáltalán nem erőszakosan. Igazából ott már Tosca reakciója tűnt túlzónak, mert Gyöngyi aztán nem sajnálta, jól kieresztette a hangját – meg a haragját is. 

Igazából nekem Misi előadásában Scarpia egész rokonszenves figura lett, aki mondjuk egy fanficbe teljesen jól elmenne, de azt egész egyszerűen nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy Puccini messze nem ilyennek szánta ennek az operának a negatív hősét. Misi érzelmei tiszták, őszinték, ha a karaktere szeret valakit, azt mindig őszintén teszi, még akkor is, ha alapvetően csak kangörcsről van szó, mint ugye Scarpia esetében is.

Talán megoldás lehet, ha mondjuk az operások közé bedobnának egy jó drámapedagógust, játszanának szituációs játékokat, akár csak egy kéthetes nyári kurzus erejéig, vagy nem tudom… de azt viszont igen, hogy lehetne fejlődni, lenne is hová; és ez sohasem késő.