Én lepődtem meg a legjobban, hogy ez az
előadás végül is lekötött annyira, amennyire – értsd: nagyon. Eredetileg csak
Puccini miatt vettem meg a jegyet, kíváncsi voltam, hogy a Turandoton kívül más
műve is tetszene-e, és kiderült, hogy igen, tetszik. Nem is kicsit. Mikor még
csak olvastam a sztoriját, annyira nem tűnt érdekfeszítőnek, de látva az
előadást végig fent tudta tartani az érdeklődésemet, úgyhogy ilyen szempontból
abszolút jól szerepelt nálam. A zenéje, ahogy azt már Puccinitól megszokhattuk,
csodaszép, a díszletezést ezúttal sem vitték túlzásba, de a jelmezek tetszetősek
voltak.
A sztori pont annyira fordulatos,
amennyire az kell. Van egy festőnk, Cavaradossi, neki a problémás barátnője
Tosca, aki minden sarkon rivális hölgyeményeket lát, akik le akarják nyúlni a
pasiját, holott akinek igazán ilyen irányú aggályai lehetnének, az pont, hogy
szerencsétlen Cavaradossi. Ugyanis Tosca igencsak feltűnő jelenség, aki
igencsak felkorbácsolta Róma rémurának, Scarpiának is az érdeklődését, na meg a
vágyát is. Feledhető és szuicid mellékszereplőként még feltűnik egy szökött rab
is, Angelotti, aki tudtán – és valószínűleg szándékán – kívül mégis a tragikus
események elindítója lesz, tekintve, hogy ő és Scarpia nem túlzottan rajonganak
egymásért, ezért Scarpia persze mindent elkövet, hogy kézre kerítse ismét, kis
hülye Cavaradossi meg persze ennek az egésznek a legközepébe csöppen bele – a
rossz oldalon.
Nyugodtan lehet röhögni ezen, de nekem
már az első felvonásban is az volt a benyomásom, hogy Tosca inkább Scarpiával
passzol össze. Mindkettő abszolút domináns, erős személyiség, tudják, hogy mit
akarnak elérni az életben, baromira kitartóak, és meg is tudnak küzdeni a
vágyaikért. Igazából az ő kapcsolatukban csak a kompromisszumkészség lehet
probléma, de ha megtalálják a közös hangot, én biztos vagyok benne, hogy
megállíthatatlan páros lennének – és akkor Róma igazán retteghetne.
A szereplők közül két ember volt, aki
megragadott itt, az egyik Fekete Attila Cavaradossiként, a másik az én kis
szívem csücske Kálmándi Misi Scarpiaként, bár ő nem fog szeretni a közlendőm
egy részéért.
Eddig is láttam már párszor Fekete
Attilát, Rigolettóban, Aidában, de valamiért itt és most tűnt fel igazán, hogy
micsoda egy hang; és nem feltétlenül csak szépségre és technikára, hanem
hangerőre is értem ezt. Olyanokat énekelt, hogy szabályosan szállt le a haj a
fejemről. Színészileg is egészen rendben volt, amit művelt, bár tegyük hozzá, a
hősszerelmes nem egy olyan bonyolult szerep; nem úgy, mint az ügyeletes
rohadék.
És akkor most itt jön az, hogy
akármennyire is szeretem Misit, most kábé a keresztvizet is le fogom szedni
róla. Ez már a második alkalom volt, hogy nem „Verdi-közegben” láttam, és ez
durván látszott is. Eleve a negatív szereplő sokkal nehezebb, főleg, ha valaki
nem sablon-rosszfiút akar hozni, hanem mondjuk szeretne pár árnyalatnyi
mélységet is adni a karakterének; és Misi mindig szeretne. Csak néha nem
annyira sikerül.
Én ezt egyértelműen annak számlájára
írom, hogy az operaénekeseknek nincs meg a megfelelő színészi képesítésük,
ilyen értelemben meg nyilván nem teljesen Misi hibája a fennálló helyzet, de azért pár
dolog most nagyon szemet szúrt. Abban a pillanatban, hogy kikerül a kényelmes
kis Verdi-univerzumából, máris megjelennek azok a hiányosságai, amiket a Verdi-szerepekben
tökéletesen vagy majdnem tökéletesen, de el tud leplezni.
Vegyük például kedves jó ügyeletes
rohadékunkat, Scarpiát. A probléma mindjárt ott kezdődik, hogy Misi mint ember
nem is állhatna távolabb ettől az igazi szemétládától, ebből következően szinte
végig oda-vissza ugrál a szerep és önmaga közt. Az esetek kábé 80%-ában én
Kálmándi Mihályt láttam a színpadon, nem Scarpiát. Van néhány jelenet, ahol ez
őrülten feltűnő volt, de talán a legmarkánsabban a második felvonásban jött
elő, mikor is többször is megpróbálja leteperni Toscát.
Én már láttam nagyon jól megcsinált
megerőszakolás-jelenetet, és igen, ez egy borzasztóan csúnya, rettenetes dolog,
de… de nincs mit tenni, ha el kell játszani, akkor el kell játszani. És itt aztán
végképp kibukott, hogy Misi képtelen ilyen mélységig azonosulni ezzel a
szereppel, az volt az érzésem, hogy szinte folyamatosan dolgozik benne egy
ösztönös morális, erkölcsi gát, ami ugye minden normális emberben megvan
alapból, és nem azt mondom, hogy iktassa ki; de meg lehet tanulni, hogy
bizonyos szituációkban kikapcsolja. És a hiteles színészi játék kedvéért ezt
van, hogy meg kell – kéne – tenni. Mert már bocsánat, de az nekem elég távol
áll a hitelestől, hogy oké, Tosca a kanapén landol, ő Toscán, ad neki egy-két
tétova csókocskát – közben Tosca majd' a szemét kaparja ki –, aztán szinte
azonnal növelni kezdi a kettejük közti távolságot. Scarpia rohadtul nem ezt
tenné, mert egyszerűen nem az a típus. Scarpia vadász típus, ráadásul
könyörtelen és intelligens, pont ezért állati veszélyes is. Ő nem áll le két
puszi után, ő addig hajtja Toscát, míg az a nevét sikoltva el nem élvez. Ez
Scarpia.
Aztán mikor Misi másodszor próbálkozott
Tosca becserkészésével, megint csak abszolút anti-Scarpia módon cselekedett.
Scarpia már réges-rég a falnak szorította volna a csajt, azt' hadd szóljon,
Misi meg ugyan elég határozottan húzta magához, de még mindig gyengéd volt,
ölelte, és egyáltalán nem erőszakosan. Igazából ott már Tosca reakciója tűnt
túlzónak, mert Gyöngyi aztán nem sajnálta, jól kieresztette a hangját – meg a
haragját is.
Igazából nekem Misi előadásában Scarpia
egész rokonszenves figura lett, aki mondjuk egy fanficbe teljesen jól elmenne,
de azt egész egyszerűen nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy Puccini messze nem
ilyennek szánta ennek az operának a negatív hősét. Misi érzelmei tiszták,
őszinték, ha a karaktere szeret valakit, azt mindig őszintén teszi, még akkor
is, ha alapvetően csak kangörcsről van szó, mint ugye Scarpia esetében is.
Talán megoldás lehet, ha mondjuk az
operások közé bedobnának egy jó drámapedagógust, játszanának szituációs
játékokat, akár csak egy kéthetes nyári kurzus erejéig, vagy nem tudom… de azt
viszont igen, hogy lehetne fejlődni, lenne is hová; és ez sohasem késő.
