Requiem egy álomszerű előadásért, avagy miért NEM Mozart-opera / Da Ponte librettó a Figaro házassága?

Nem, nem szeretem Mozart zenéjét... nem, nem kérek érte bocsánatot. Vontatott, lassú, kitalálható, túlságosan felismerhető, a szöveg sorait ötvenezerszer ismételteti el, mint egy demens papagáj, és olyan unalmas, hogy közben meg is sodrom magamnak a kötelet, amivel felakasztom magam a végére. Ugyan láttam már jó párszor a címben említett művet is, de a hagyományos operaházi rendezésnek nem sikerült a Mozartról szóló véleményemet megdöntenie, és egy másik mű kapcsán itt is kibuktam már egyszer miatta. Így amikor másfél évvel ezelőtt egy rendhagyó Mozart-adaptációt kergetett a szemem elé az élet - és ugyan a (szerintem maximálisan kiérdemelt) előítéletekkel megpakolva ültem be a nézőtérre, személyes okok miatt ezúttal a szemem kifolyt, úgy figyeltem műre -, egyszerűen az volt a reakcióm, hogy nem, kéremszépen, ez annyira jó, hogy nem lehet Mozart-opera... és főleg annyira jó, hogy nem lehet Da Ponte-librettó! Mondom is rögtön, hogy miért, de ezúttal megfordítanám a rendszert, amiben írni szoktam, és először lássuk a konkrét példát: azt a kivételesen jó előadást: a Tóth Aladár Operastúdió, és a 2014-es Figaro házassága.

A mű konfliktusa a megszokott: az egyik bariton (a gróf, mert miért ne a vénebbik legyen a szoknyapecér, ugye - ah, ezek az íratlan konvenciók), azt hiszi, hogy negyven-ötvenes korára is a tizenhúszon-szoprán Susannára önbizalommal rámozdulhat, és erről kedves mezzoszoprán neje majd illendően nem szerez tudomást. Hm... nice try, de nem jön be. Közben a tenorok konspirálnak, hátha a trükkös Figaro mégis a vén csoroszlya Marcellinát lenne szíves elvenni Susanna helyett. Van itt elveszett gyerek és szülők egymásra találása, szerető elbújtatása az öltözőszobába, ablakon kiugrálás, katonai behívó, bírói tárgyalás, szerelmes levélkék és álöltözetben más párjával randizás... soroljam még, vagy rájöttetek, hogy egy vígoperáról van szó? Az Operastúdió magánénekes növendékei pedig kifejezetten élvezetesen oldották meg a feladatot.
A darab rendezését a brit Doyne Byrd jegyzi, akinek ez már a második közös munkája Pallagi Judittal, a társulat vezetőjével, és elismerésre méltó, közel hibátlan előadás került ki a keze alól - persze már ami a színészi játékot illeti. Énekesileg még az összes szereplő tanulónak minősül, de még ehhez képest is fantasztikusan érett hangokat lehetett hallani. Mind Kereszturi Gergely Figaroként, mind Polgár-Szabó Viktória Susannaként brillírozott, bár utóbbinak még kicsit sok lehetett hangilag a szerep, előbbi viszont igazából kifogástalan volt, kapta is a jól kiérdemelt külföldi tanulmányi lehetőségeket dögivel. Személyes kedvencem volt még Bárdosi Gábor, mint a gróf nagyon is szórakoztató játéka, és Tardos Fülöp, mint Bartolo doktor telt, gyönyörű hangja. Nagy Zsófia grófnéja kissé fátyolosan énekelt végig, de ez talán adottság, és Pallagi Teréz Cherubinoja sem volt nagyon átütő, bár őt már a társulat 2011-es Május királynőjében is hallottam, és akkor az államat keresgéltem a padlón. A többiek elég egyenletesen hozták a kisebb szerepeket, újabbak úgy, mint régebbi bútordarabok; a dramaturgia szerint nem voltak eleget színpadon ahhoz, hogy egyesével kiemelkedő vagy feltűnő élményt nyújthassanak. Két dolog viszont felkeltette a figyelmemet.
Egyrészt az Operastídió úgy ér el jelentős sikereket évek óta, hogy rendszeresen egy szál zongorakísérettel visznek közönség elé egész műveket, azok mégsem válnak zeneileg egyhangúvá. Az ötlet és a korrepetitor (Kertész Rita) kitartása is elismerésre méltó. És emellé még nagyon sokat dob a "másrészt": mégpedig, hogy ez a feldolgozás kifejezetten viccesre sikeredett. A közönség több ízben torka szakadtából röhögött a poénos színészi húzásokon, koreográfiai és arcmimikai ötleteken - plusz jó pont, hogy a smink (bizonyos Szabó Krisztinát dicséri) Operaházba illően profi és kidolgozott lett. Ez mondjuk nem is ártott a hiperminimalista díszletezés és jelmezek mellett.
Mindent összevetve rég voltam ennyire szórakoztató előadáson, és a Tóth Aladár Operastúdiósok voltak, akik végül meggyőztek róla, hogy a Figaro házassága, mint opera, kifejezetten érdemes a figyelemre, ha jó kezekbe kerül.

Örök hálám üldözze őket tehát, amiért élvezetessé tették ezt az élményt, ezáltal felhívták a figyelmemet magára az operára... és akkor most kezdeném a nagyáriát, csak hogy a témához illő kifejezéseknél maradjunk. Ugyanis MI van ezzel a művel? A zene az csak Mozart, folytonos ismételgetés és ide-oda állás a színpadon (csak hogy szegény énekesek ne felejtsék el, éppen hányadik kóda következik). Hát Istenem, kinek tetszik, kinek nem. De vonjunk felelősségre például alapvető karakterisztikai eltéréseket, mint egy idegbajos rendező a főpróbán: HOL VAN MINDENKI?!

a) Hol itt a kötelező hősszerelmes tenor, aki (vígopera lévén) a hepi endben boldogan öleli keblére a szubrett által elé lökdösött lírai szopránt, akit magától képtelen lett volna felcsípni, mert a tökeit keresgélte a veteményesben?!

- Hölgyeim és Uraim: ez itt a zseniális Figaro, amelyben a karakterek laza középső ujjat dugnak az egyszeri operaismerő pofájába, aki merészelne általánosításokat említeni. Itt bizony a TENOR az antagonista! Kettő van belőle a szereposztás szerint, még pedig a két fő szarkavaró; Don Basilio és Don Curzio. És ha ez nem elég... iszonyatos vastapsot kérünk, és pár mentőst a nézőtérre, mert itt kéztőcsontok fognak kegyetlenül törni. Ugyanis IGEN, ezúttal a BARITONOK JÁRNAK JÓL!!! Nem csalás, nem ámítás, tessék szarrá lapozgatni a műsorfüzetet, abban is benne lesz: ez az opera minden sztereotípiát felrúg, amit elődei és utódai is becsületesen követtek. A két főszereplő, Figaro és Almaviva gróf ugyanis baritonok, ennek megfelelően jóképűek, cselesek (néha az agyukban is használják azt az egy csepp vért, ami adatott nekik, nem csak az alsóbb régiókban), és csak elvétve kijátszhatóak - akkor is a SZOPRÁNOK által!

b) Mert ha már itt tartunk: hol van a béna, nyavalygó lírai szoprán, akinek annyi vér sincs a pucájában, hogy eldöntse, tejet vagy ciánt kér-e a reggeli teájába (szívemből ajánlanám a másodikat), hát még a kihívás, hogy vajon melyik tenorral menjen haza a nap végén (merthogy esélyes, a baritonon kívül több nyafibubus is felbukkannak a friss hús szagára)?! Szörnyű konfliktus lenne - normál esetben. De ezúttal: tadam!
- Bemutatom Susannát, egy kifejezetten trükkös kis lírai szoprán dögöt, aki egy... szobalány. Már nem csak a karakter foglalkozását, de még operán belüli általánosított szerepkörét tekintve is! Hogy ez itt egy Mozart + Da Ponte opera, és illene ennek megfelelő viselkedést tanúsítania? Egy elegáns ívű szarás bele! És hogy ő lenne az egyik főszereplő, akinek eredetileg illik tökösnek lennie? HELL YES! Ahelyett, hogy becsületesen csücsülne a szobájában és mindenben alávetné magát a) a férje/szeretője/vőlegénye akaratának, b) a hímsoviniszta sztereotípiának, miszerint pletykás, megbízhatatlan, hűtlen és két rohadt szalmaszálat nem tud keresztbe fektetni egymáson - ő megy és épít egy kicseszett tutajt, amin nemhogy elviszi magával dramaturgiailag a teljes operát, még a baritonokat és tenorokat is, hadd fossanak, hogy egy nő áll a kormányrúdnál, miközben ők sétahajókáznak. Szubretthez vagy akár mezzoszopránhoz méltóan, eszesen tanítja kesztyűbe dudálni a rá éhező kanokat, plusz egy nadrágszerepet, és mindezt széles vigyorral az arcán, erőlködés nélkül.
- És ha ez még nem lenne elég, itt jön a Grófné, alias (a Sevillai borbélyból ismert) Rosina, azóta már Mrs. Almaviva. Ő, szerencsésen kinőve a Rossini-operában alakított karakterét - lásd MINTASZERŰEN SZABÁLYOS lírai szoprán, így, CapsLock-kal - ezúttal összesen egy darab áriát veszteget az elvárt "most megcsalt asszony vagyok, bezzeg régen" kötelező mezzoszoprán-figurára. Ezután wazze tevékenyen a sarkára áll, és barátnőjével, a fent említett rendhagyó lírai szopránnal, illetve a csöcsök körül mindig lelkes nadrágszereppel nekiáll kitervelni, hogyan csesszen ki a férjével úgy, hogy nem csak hűségre és becsületre tanítja, de vissza is szerzi  magának!
És ne értsetek félre: ezek a karakterek feministák, nem feminácik! Szeretik és tisztelik a baritonjukat, és azok is őket, ki-ki a magáét. Összesen annyi a kulcs, hogy találékonyak, elszántak, nem félnek röhögni egy jót, hasból, mind a társaikon, mind magukon, mind az események számukra kedvezőtlen alakulásán. De utána aztán összekapják magukat, és ha nincs kötél, egy darab vékony szőke hajszálon is kiráncigálják egymást a trágyaveremből.

Összességében elképesztő élményt kaptam az Operastúdiónak köszönhetően - nézzetek utánuk Ti is, érdemes őket figyelemmel követni -, a művet magát pedig megnézem/meghallgatom most már más feldolgozásokban is, és ígérem, kivételesen nem fogok bealudni rajta. Van itt mit figyelni ugyanis.

Képek: http://tothaladar.hu/index.php/iskolankrol/zenekarok-egyuettesek/16-operastudio

OpeRaport Kálmándi Mihállyal, avagy a kommunikáció halála

Adott két „kellemetlen alak”, Aczél András és Hábetler András, egyikük hivatalos foglalkozása sem újságíró, nem is tudok róla, hogy valaha is ezen hivatás közelébe kerültek volna. Márpedig fent említett foglalkozás legalább alapvető fogásait nem lenne rossz elsajátítani egy ilyen programsorozathoz… Ugyanis a helyzet a következő: két kellemetlen alakunk másfél-két órán keresztül szekál egy harmadikat, aki operaénekes. Faggatják mindenféléről, iskola, tanárok, gyerekkor, karrier, tehát újságíró terminussal élve ez gyakorlatilag elmegy egy mélyinterjúnak.

Egy élőben zajló, jó és egyenletesen szórakoztató mélyinterjúhoz a következő dolgok elengedhetetlenül fontosak lennének:

A) Aki kérdez, képes legyen biztosítani a program folyamatos menetét, reagáljon arra, amit az alanya válaszol neki, szükség esetén segítse át jólirányzott kérdésekkel a leblokkolásain.

B) Aki kérdez, jól kérdezzen! Eléggé specifikusan ahhoz, hogy a válasz ne legyen túl általános, de ne is redukálja le a válaszlehetőséget pár szóra. Eldöntendő/egyszavas válasz kérdés tilos!

C) Ha tudom, hogy az alanyom nem lesz könnyű eset, hogy számíthatok arra, hogy leblokkol, vagy hirtelen nem tudja, mit mondjon, segítek neki. Kérdezem, vagy ráterelem a válaszát egy olyan ösvényre, amin már magától is tovább tud haladni. De NEM fagyok le én magam is!

Jelen esetben talán az utolsó pont volt az, ami szinte végig problémát jelentett. Adott ugyanis egy operaénekes, Kálmándi Mihály, akiről ha valamit megtanultam a két év alatt, mióta ismerem, hát az az, hogy nem a szóbeli kommunikáció az elsődleges erőssége – annál inkább az éneklés; azzal eléri, hogy a közönsége jó része, beleértve engem is, leolvadjon a székről.

Namármost, ha tudom, hogy ilyen alanyom lesz – márpedig Hábetleréknek tudniuk kellett –, akkor minden csepp empátiámat és problémamegoldó képességemet beleölöm abba, hogy ez a lehető legkisebb gondot jelentse, és a kommunikáció nagyjából folyamatos legyen köztünk. Hát, ez az, ami Aczélnak és Hábetlernek – neki aztán mégannyira sem – nem sikerült.

A beszélgetést hosszú-hosszú szünetek szakították meg, mikor is mindhárom fél csak pislogott egymásra nagy, cuki bociszemekkel, hogy „Na akkor most mi van?”. Az, kedves kellemetlen alakjaim, hogy kérdezőként és program-ötletgazdaként sajna egyedül a TI felelősségetek, hogy mit hoztok ki egy-egy szituációból, egy-egy alanyból. Nyilván ismeritek már az illetőt jó ideje, legalább valami halványlila milkatehén sejtelmetek biztos akad róla, hogy mire hogy reagál, mi az, amit szabad vagy nem szabad kérdezni. Ezeket az információkat felhasználva aztán ki lehet alakítani egy olyan kérdéssort, egy olyan légkört, ami könnyít a ti és az áldozatotok helyzetén is.

Maga a program ötlete amúgy nem rossz, elsődleges célja az lenne, hogy a közönség minél többet megtudhasson egy-egy énekesről, mindezt audiovizuálisan illusztrálva: fényképek, részletek előadásokból. Közben persze megpróbálnak minél többet kiszedni belőle minél többféle dologról, bár amennyire észrevettem, a magánéletben nem vájkálnak; bár ezt is nyilván alanya válogatja, hogy ki mennyire engedi. Misi nem nagyon engedte.

Helyette rengeteget megtudtunk a karrierjéről, hogy milyen helyeken járt, miket énekelt, hol tanult, kiktől tanult, ilyesmiket. Még annak is érdekes volt, aki már amúgy a teljes internetet végignyálazta a legapróbb információk után is.

Ez volt az első OpeRaport, amin jártam, de csak akkor ülnék vissza még egyre, ha olyan vendéget hívnának, aki tényleg nagyon érdekel… Tudnám ajánlani mondjuk Szemerédy Károlyt vagy Kiss B. Atillát.

Hitvallásunk... avagy kinek inge, vegye magára, de előtte jól mossa ki!

Az utóbbi pár napban a blogot és a bloggerek stílusát ért meglehetősen erőszakos kritikák miatt most megragadnánk az alkalmat, és még egyszer tisztáznánk a blog alapelveit és szabályait.

I. A blog írói huszonévesek, egyetemisták, és emellett operarajongók – megjegyezném, ebből az állatfajból nem sokat találni ebből a korosztályból. Még ehhez ráadásul vehetjük, hogy írni is szeretünk, illetve nem csinálunk titkot a véleményünkből.

II. Amit mi írunk, az NEM professzionális kritika, hanem a SZEMÉLYES véleményünk egy-egy darabról, a saját benyomásaink és preferenciáink tükrében. Vannak kedvenceink, mind a darabok, mind az énekesek között, és ugyan azt megígérhetjük, hogy személyében megbántani senkit nem fogunk (értsd: nem fogjuk emberhez méltatlan jelzőkkel illetni, sem a jó édes felmenőit emlegetni), de ha nem tetszett, amit művelt, azt leírjuk. És igen, akár úgy is, hogy „ez bizony szar volt”… SZERINTÜNK. Ha más ezzel nem ért egyet, az az ő dolga. 

III. Egyikünk sem fog olyan műfajról véleményt nyilvánítani, amit alapból sem szeret vagy nem ismer ehhez eléggé, mert ennek nem látjuk értelmét. Viszont amiről írunk, annak utánaolvasunk, arról tanulunk, azon ott is vagyunk, a saját két szemünkkel nézzük végig, ha kell, akkor többször is egymás után.

IV. A stílusról annyit, hogy ezek vagyunk mi. Nem fogsz csak azért gondosan megválogatott és tisztára nyalt, diplomatikus mondatokat kapni, mert neked ez a szíved vágya. Biztos van valahol ilyen, de ha ezt keresed, itt rossz helyen jársz. Amennyire mi tudjuk, ebben az országban szólásszabadság van: hát mi élünk vele. A blog alapvető elve ezzel kapcsolatban egy mondatba tökéletesen belefér: Megszoksz vagy megszöksz. Ha fáj a stílus… hát istenem. Nem tetszhetünk mindenkinek.

Tehát: Ha építő kritikával szeretnél illetni minket, és mindezt emberhez méltó stílusban tennéd: hálásan várjuk, mert értelmes ember abból is tanul, és mi akként aposztrofáljuk magunkat. Ha pedig nem jön be, amit látsz, szépen csendben nyomd meg a jobb felső sarokban azt a kis piros x-et, és zárd be az ablakot, esetleg kattints a „Mégsem tetszik az oldal” gombra Facebook-on, mert NEM fogunk a kedvedért változtatni. MI írjuk a blogot, nem más.

Köszönjük a figyelmet!

Chrsitine Thalassinou és Lilac Scorpion

Albumkritika: Adele - 25, avagy mit szégyen szégyellni

Jó nagy fába vágtam a fejszém ezzel a zenével, de megpróbálom.

A mai divatzene, és a véleményem róla? F. Ú. J. Nyilván leginkább azért, mert olyan hányingerkeltően egyforma minden és mindenki ebben az iparban, mintha abból a tojástartóból kerültek volna ki, ami tégla-alakú tojásokat formál bármilyen tyúk-végbéltermékből. (I blame this knowledge on Facebook.) Nem jövök azzal, hogy amellett, hogy sablon-"munka" minden, még stílusra sem tetszik, mert értelmes felnőtt ember ízléseken nem vitatkozik.

De valamit le kell szögeznem, mielőtt nekiállnátok szögletes tojásokat vagdosni a fejemhez.

1) Elsétálva amellett a tény mellett, amelyet egyébként szintén egyéni szocprob-nak minősítek, miszerint könnyűzenében a rock és a metál az én két kedvenc műfajom, mert a létező legintenzívebb érzelmi töltetet  ez a kettő hordozza számomra;

2) mindemellett figyelembe véve egy műveletlenebb szarvasmarhát megszégyenítő önfejűségemet, amelyhez az is hozzátartozik, hogy nem vagyok hajlandó semmiben és soha a "nyáj" után menni, legyen az öltözködési trend, vagy divatból hype-olt zenei műfaj;

IGENIS meghallgatok az említett kedvenceimen kívül akármi mást is. Igen, adott esetben popot, alternatívot, rapet, indie-t, sőt, elvetemültebb napjaimon country-t, jazzt, és Justin Biebert is. EDM-re csak akkor veszem rá magamat, ha érzelmileg kötődöm az előadóhoz (lásd verbális kirohanásom az őszintétlen popcicák hadvezére ellen), vagy ha kínzással rávesznek. Viszont engem így kell szeretni vagy nem szeretni - ha az adott zene szól hozzám akár dallamban, szövegben vagy hangulatban, és bármit képes nyújtani nekem, nem csak, hogy meg fogom hallgatni, de ráragasztózom az ujjam a replay-gombra, akkor is, ha a klipben Miley Cyrus klopfolófát nyalogat, vagy Justin Bieber twerkel. Arra nyilván lenyelhetitek az arzént, hogy nem miattam ugrik majd egekbe az adott videó nézettsége, de ezzel szerintem senkit nem lepek meg. Viszont térjünk a lényegre.

Alig három hete, hogy karácsonyra megkaptam ezt az albumot, és csak kerülgettem, és az égnek nem jutott semmi eszembe, amivel belevághatnék ebbe a kritikába - márpedig ahhoz ragaszkodtam, hogy ez az album és az énekese is megkapja tőlem, amit érdemel. Aztán, már januárban, egy jó barátnőmtől meghallottam A Mondatot, ami felkattintotta az ötvenes izzót a fejem jobb felső sarkában (ami tudvalevő, hogy az ihletért felelős személyes anatómiám szerint). "Nem hallgatok semmit, amit mindenki szeret, de Adele... nem bírom, hogy imádom."

És akkor most tessék. Mondjon valaki valamit erről a nőről, amit még nem mondtak el róla 2008 óta. Mert ez bizony mára divatzene. Cirka három éve hallottam tőle először az istenített Rolling in the Deep-et, és amellett, hogy hanyatt vágott a hang, a videoklip és főleg az attitűd még a pofámba is taposott. Itt egy nő, (akkor még) huszonegy évesen, aki úgy forgat videoklipet, hogy kiül egy üres szobában egy székre, és kizárólag a hangjával megteremt egy korszakot. (Amiért rajongok. Pedig nem rock, nem metál, ez itt jazz és pop.) Egy nő, aki szarik a fejére az alkati elvárásoknak a maga molett formájával - ezt iszonyatosan becsülöm, mert azzal a pálcikatrenddel, ami mostanság megy, egy doboz szépségversenygyőztes gyufa se tudna már mit kezdeni zavarában. Ez a téma mindenképp egy külön kritikáért ordít, talán később előveszem.

Adele szarik a divatzenére is, méghozzá két irányból. Az egyik maga a stílus. Nem próbál meg versenyt felvenni a korral, amiben élünk: amiben "tisztességes" helyeken maximum két, milliárd gombbal felszerelt robot-asztal szolgáltatja a zajt, amelyre tinik tízezrei kezdenek önkéntesen epilepsziás roham imitálásába. (Még az is lehet, hogy nem imitálják. Azok a fények, meg a cuccok amiket az italokba csöpögtetnek... én már bármit el tudok képzelni.)

A másik az epilepsziás roham maga: ez a nő ugyanis NEM táncol, nem mozog a színpadon, egy kicseszett lépést sem. Nope. És nem azért mert nem tudna a súlya miatt, ne gyertek ezzel, mert ennél ti is értelmesebbek vagytok. Adele saját bevallása szerint a zenéje a fülnek szól, nem a szemnek, és amellett, hogy ez úgy hangzik, mint valami Qrva értelmes dolog, még igaz is! Tekintsünk el attól, hogy én személy szerint nem szeretem azt, amit manapság táncnak neveznek: nem értem a rendszerét, a szépségét nem találom, és nem is csinálom jól. De az igényes koreográfia jó aláfestésként és élvezetes hangulatkeltésként tud funkcionálni zene alá, ezt el kell ismernem. Adele viszont egy teljesen másik világban működik: megteremtette a maga univerzumát, amibe sikeresen asszimilálja emberek ezreit azáltal, hogy egyedül a zenéje által végez minden munkát. Nem kell a hangulatfokozás, a vizuális vagy mű-audiális LSD, marketing se nagyon, mert meghallod és ha hozzád szól, be vagy rántva könyörtelenül a minőséggel és az őszinteséggel - hát már megint nem ide lyukadtam ki? Konklúzió: említett barátnőmnek másnapra átdobtam az egész albumot, hogy hallgassa csak bátran, és ne utálja. Mert ha valamit NEM szégyen követni, az ez a trend: az Adele-őrület. Szívet-lelket ad, minőséget és egyediséget.

Na halljuk azt a huszonötöt!

Hello. Nos, do I have to...? MINDENKI ismeri, ezt a dalt önti magából minden felület hónapok óta. Vagy unod, vagy szereted, de állásfoglalás nélkül nem hagy senkit. Minden sikerlistát megdöntött, ezt isszuk a csapvízben is... de az az őszinte véleményem, hogy inkább ilyet, mint bármi más marketingen gazdagon füstölt muzikális idegmérget. Egyetlen negatívuma, hogy irritálóan fülbemászó, ami nem előnyös egy ekkora slágernél... hátrányára válik az előnye.
A Send My Love To Your New Lover ellen ugyanennyit tudok felhozni - elsőre az ablakon ugráltam ki tőle meg a szinte infantilis dallamvilágától, és a hasonlóan egyszerű témától, aztán a dal valahogy beköltözött a hallójárataimba, és nem segít se spray se fülpiszkáló, már próbáltam.
Az I Miss You iszonyat alter. Tényleg, még Adele-hez képest is. Mélyről kirobbanó keserűség közel 6 percben, és ez minden, amit el tudok mondani róla. A When We Were Young számomra felületesnek hat kissé, de a maga témájában hibátlan. Ha hónapokkal később találkozol az ex-szel, még ha rémes is volt vele, egy kis részed visszakíván minden szarságot. A Remedy egy kis chillout ebben a rengeteg érzelemben - mintha kevésbé akarna berángatni, mint a többi. Némi felülemelkedés a melankólián, szeretem.
A Water Under The Bridge már annyira elrugaszkodott a bánattól, hogy megközelíti a másik végletet. Mindemellett számomra töltelék-érzése van, ha élvezetes és ritmikus is. Nem árt újraértelmezni az adott előadóhoz fűződő viszonyod, ha kijön egy új albuma, de kénytelen vagyok kimondani: ez a dal a legkevésbé Adele stílusa. A River Lea viszont zseniális. Nem viccelek, pedig elsőre ugyanolyannak tűnik, mint a többi. Zsigeri élményként adja át az érzést, amikor nem vagyunk hajlandóak elismerni a nyakunkon ülő depresszió létezését, ellenben képesek vagyunk akárki mást hibáztatni érte, kivéve a saját mazochizmusunkat vagy gyengeségünket, hogy már nem is akarunk kimászni belőle.
A Love In The Dark az ultimate bőgős dal. Nem hiszem, hogy magyaráznom kell, a könnycsatornák elmesélnek mindent. Fájdalmasan igaz szöveg, eszméletlen dallamvilág nagyon egyszerűen hangszerelve. Adele a szakítások királynője, most kiáltottam ki.
A Million Years Ago a lélek öregedéséről beszél, és ez meglepő lehet a húszas éveid közepén. Pedig simán előfordul, hogy annyi mindent bántál meg és hagytál elsuhanni magad mellett, hogy elfáradtál, és egy becsületes nagymama szokásai szerint már csak a szép dolgokra akarsz gondolni. Azok viszont már elmúltak. Hüpp. Menjünk gyorsan tovább. All I Ask - zseniális gyönyörűség, hátborsóztató és átélhető. Szerintem rajtam kívül még sok ezer ember félelmét fogalmazza meg a "What if I never love again?" sor.
Sweetest Devotion  - ez a dal egyértelműen Adele gyerekéhez szól, aki nemrég született meg. Nos, a szöveg mély, de a dallammal valahogy nem sikerült túl sokat kezdeni, a hangszerelés zavaros számomra. Album-lezárásnak jó, önmagában zenének nekem kevésbé bejövős.

De ne rám támaszkodjatok, könyörgöm. Ezt az albumot hallani kell, ha a másik kettőre (19, 21) nem is vetted rá magad... na jó, őszintén? Inkább vedd. Egy csomó mindent leírtam, de talán feleslegesen. Adele munkásságából a zene beszél, és olyankor én jobban teszem, ha bekussolok.

„(S)he’s adopted”: mindenre magyarázat? avagy Abigél és Nabucco kapcsolatának boncolgatása

Tekintve, hogy magam is örökbefogadott gyerek volnék, talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy a két Nabucco-csemete közül én mindig is Abigélt éreztem hozzám közelebb álló karakternek, és mióta csak először szerencsém volt az operához, néha újra és újra elkezdek agyalni ezen a kapcsolaton Abigél és Nabucco között.

Elöljáróban leszögezném, hogy nekem az opera egy pillanatra sem tudta beadni, hogy Nabucco lenne a rosszfiú; de ez megérne egy újabb szép hosszú posztot, hogy a sztorin végighaladva, akár a librettó segítségével, de végigvegyem azon pontokat, ahol az jön ki, hogy Nabucco nemhogy nem rossz ember, de kábé az egyetlen tisztességes morállal megáldott karakter az egész szereplőgárdában.

Az, hogy Abigél miként is került apuci szárnyai alá, nem derül ki egészen tisztán, a librettó többféle értelmezést is lehetővé tesz, de ami a biztos, hogy Abigél nem (teljesen) vér szerinti leszármazottja a királynak. Ennek ellenére Nabucco, igaz, hogy örökössé nem teszi, mert nem teheti, de felvállalja, hogy gondját viseli, felneveli, és megad neki mindent, amit csak adhat. A librettó soha, sehol nem ejt el egy árva félmondatot sem arról, hogy Nabucco szándékosan bármilyen módon, akár fizikailag, akár lelkileg bántalmazná Abigélt.

Amivel vitába lehet szállni itt, hogy a testvér feltűnő favorizálása igenis bántalmazásnak számít, de én nem látom úgy, hogy Nabucco direkt módon kivételezne Fenénával – az meg, hogy Fenéna az örököse, nem róható fel neki. A törvény az törvény, és a törvény vér szerinti örököst kíván. Sorry.

Amit szerintem Nabucco tesz, az egyszerűen csak annyi, hogy a személyiségüknek megfelelően próbál bánni a lányaival. Abigél, ahogy az az első felvonásból remekül kiderül, azt a képet alakította ki magáról, hogy ő egy erős, önálló, harcos nő, szinte a női verziója magának Nabuccónak. Ebből az apjának érthetően az jött le, hogy Abigél tud magára vigyázni, meg tudja védeni magát, ha kell, nem szükséges tehát kotlósként vigyázni minden lépését.

Amit viszont nem tett, és ezt talán tényleg fel lehet róni neki, hogy nem nézett a felszín alá; különben rájött volna, hogy Abigélnek, attól még, hogy erős és meg tudja védeni magát, ugyanúgy szüksége lett volna arra, hogy kimutassa felé a szeretetét „hagyományosabb” módokon is – gondolok itt pl. arra, hogy esetleg kijön a száján, hogy „Szeretlek, kicsim”. Az, ami Fenénával teljesen természetes, mert olyan a személyisége – nevezetesen a dédelgetés, gyengédség –, az Abigéllel valóban fura gondolat lehet, de ez nem változtat a tényen, hogy Abigél is lány, nem hiszem, hogy elküldte volna melegebb éghajlatokra az apját, ha az néha-néha megöleli. Viszont az is igaz, hogy Abigél egyszer sem jelezte ezen szükségletét, és ugye néma gyereknek az anyja se érti a szavát, az apjáról akkor meg inkább ne is beszéljünk.

Azzal sem lehet vádolni szerintem Nabuccót, hogy kevesebbre tartaná Abigélt, vagy hogy ne ismerné el a képességeit vagy a jogát a figyelmére; végtére is ki is hajtott végre egy tökéletes katonai rajtaütést az első felvonásban Jeruzsálemben? Kire is bízta ezt a feladatot Nabucco? Bizony, kitaláltad: Abigélre. Valakire, akiben nem bízik meg ezerszázalékosan, akinek a képességeivel nincs tökéletesen tisztában, biztos, hogy nem bíz ilyen feladatot egy uralkodó.

Ahol viszont szerintem Nabucco hibázott valóban, az, hogy eltitkolta Abigél elől a valódi származását. Az nem derül ki, hogy soha nem állt-e szándékában elmondani, vagy csak arra várt, hogy Abigél eléggé felnőjön ahhoz, hogy fel tudja ezt dolgozni, de igazából lényegtelen is. Értem, hogy miért teszik ezt az emberek, hogy nem mondják el: meg akarják kímélni a gyereküket az esetleges csalódástól és fájdalomtól, és puszta szeretetből hallgatnak; de elfogadni attól még nem tudom. Ez szerintem tipikusan az a fajta helyzet, ahol mindenfajta mellébeszélés csak katasztrófát szülhet, mert egy nagyon lényegi részét rendíti meg a személyiségnek: Ki vagyok én valójában? Eltölt a gyerek X évet, évtizedet egy adott környezetben, egy adott módon nevelkedve, szert téve egy adott identitásra, de aztán ez az egész megborul, megkérdőjeleződik. Szülő legyen a talpán, aki képes minél kevesebb sérüléssel átsegíteni ezen a gyerekét.

Nabuccót én egyáltalán nem tartom rossz szülőnek, de erre nem lett volna képes. Sokkal jobban tette volna, és sok későbbi problémától megkímélhette volna magát, ha már az elejétől fogva abban a szellemben neveli Abigélt, hogy „kicsim, te ugyan nem vagy a vér szerinti gyerekem, de ugyanúgy szeretlek, mintha az volnál”… és a második része a mondatnak az igazán lényeges, mert erre szerintem képes lett volna. Ezzel megadhatta volna talán azt az érzelmi biztonságot és támaszt Abigélnek, ami később segített volna neki jobban kezelni pl. a szerelmi csalódását Izmaellel, és Fenénával is sokkal jobb kapcsolatot alakíthatott volna ki.

Igazából az egyetlen hiba, amit Nabucco elkövetett, az az volt, hogy meg akarta védeni Abigélt egy olyan információtól, amiről sejtette, hogy nagy károkat okozhat a lányának, de ezért végül olyan árat fizetett, amit egy szülő számára egészen biztosan nem ellensúlyoz az, hogy „Szolgáld az ég Urát/ S királyok királya léssz!” (Zakariás; az opera utolsó mondata)

Képek: http://www.opera.hu/