Met-leső: Luisa Miller 2018, avagy a romantika vesztőverme

Mert akinek ez meg lett ásva, bele is esik minden alkalommal, és leggyakrabban ennek a veszélynek a szövegkönyvírók vannak kitéve. #librettistanyüstölés következik újra.

Verdi operáról beszélünk, ami egy Schiller-színmű, név szerint az Ármány és szerelem alapján készült, és igazán nem akarom dobálni az egyik legnagyobb német költőt... viszont Salvadore Cammarano librettista urat annál inkább, mert ez valami förtelmes lett. Ebben az operában senki nem viselkedik logikusan, még annyira sem, mint általában. Mert azért, operakedvelők, tegyük a szívünkre a kezünket: a műfaj nagyon sokszor teljesen logikátlan, érzelmi alapú döntések sorozatára épül, és olyan szituációkat szül végül, amikbe a hétköznapi homo sapiens sapiens akkor sem bonyolodna bele, ha minden józan esze egyszerre megy el kirándulni. A Molnár Lujzi viszont aztán minden lehetséges gyufát kihúz, amit csak ki lehet.

Az elején még csak apróságokkal dobálózik a történet. A falu lakossága olyan szerelmetes kórusbetéttel igyekszik főszereplő leányzónkat kicsalogatni születésnapján a paplan alól, hogy a jobb szemöldököm valahol a hajam vonalában állt meg. Azt ne mondjátok nekem, hogy itt minden egyes ember ennyire rajong egy fiatal lányért, akkoriban nagyjából Szűz Máriát imádhatták ilyen tisztelettel. Oké, megjelenik Lujza, védelmező apja karján, fogadja a köszöntéseket, majd rövidesen befut szerelme, az álnéven udvarló Rodolfo, aki valójában a helyi gróf fia. Értem én, hogy a fiú egy polgárlánynak teszi a szépet, kell a kamu, de egy kis falu népe HOGY nem ismeri fel az uruk egy szem fiát? Sosem látták még sehol? És a sztori itt kezd megőrülni.

Hétköznapi operatörténet lenne ez amúgy. Adott a gróf, aki köszöni szépen, nem kér a fia rangon aluli házassági terveiből, helyette egy özvegy hercegnének ígéri a makacs leszármazottat, aki viszont hő szerelemmel imád egy másik lányt. Az apa az irrealitásig kínozza érzelmileg a fiát, a fiú az irrealitásig tiszteletlen és gyűlölködő, hajlandó lenne vérpadra küldeni az apját egy rég elkövetett bűnért, csak hogy senki ne álljon a szerelme útjába. Pedig azt azért mi is tudjuk, hogy az 1800-as években úgy burjánzott a szeretőtartás a nemesség körében, mint mondjuk a kolera. Nem lett volna ezt annyira nehéz Rodolfonak sem kiviteleznie... annál is inkább, hogy az előre elrendezett házasság előnyét ő maga is látta, és szintén egy bevett szokás volt a maga társadalmi rétegében. Ennyire senki nem lehetett irracionálisan idealista akkoriban. De hát nincs egyedül; gróf-apu embert ölt, hogy hozzájusson a rokona pénzéhez IS, mert ami neki volt, az ugye nem volt elég, a hercegné valamiért képtelen elengedni az ötletet, hogy Rodolfo legyen a férje, mert "már annyira beleélte magát", Luisát belezsarolják egy kamu-szerelmeslevél megírásába, különben a kedves papának kampec, a féltékeny Rodolfo pedig előbb mérgez, aztán kérdez. Elment itt mindenkinek a józan ítélőképessége.

És akkor ott van még az öreg Miller, aki az ellenértéket képviseli a gróffal szemben, mint az "ahhoz mész akit szeretsz, édes lyányom, csak menj hozzá, mert a becsületemen kívül semmim nincs", és persze Wurm - hehe, szóval nem véletlen, hogy a neve ennyire hajaz az angol worm szóra, ez az alak egy manipulatív, becsvágyó, köpönyegforgató, hímsoviniszta féreg. Nézzetek rá.

 

Most mondjátok, hogy nem maga a megtestesült gonosz áll Plácido Domingoval szemben. Ja, igen, ő is itt van. Akkor nézzük a szereplőket.

Merthogy ők is érzik a történet bűzölgését. A Három Tenor legnépszerűbbike igazán mindent megpróbál, átképzett baritonja mégis erőteljesen döcög - sajnálom, sok mindent letett ez az ember az asztalra, de én nem vagyok oda érte. Alexander Vinogradov, mint Walter gróf, egészen király színészi alakítást ÉS hangi odafigyelést is hozott, bár időnként kicsit nagy volt rá a szerep nadrágja. Piotr Beczala, mint az ifjabbik, és nem különösebben szimpi gróf, és Olesya Petrova, mint a Federica hercegné, avagy "Szent csipkebokor, alt karakter az operaszínpadon, hívjátok a sajtót!" korrektet játszottak, és egészen csodálatosat énekeltek - a hölgyeménynek külön pacsi, gyönyörű, amit abból a torokból előcsalogatott.

Aki viszont elvitte a pálmát, az az amúgy tüneményes Sonya Yoncheva, és egy nem annyira jó tulajdonságából kifolyólag; egészen pontosan, hogy képtelen a pillantásával színészkedni. Ennek eredményeképp ugyanis gyönyörűen énekelt, viszont az arca időnként kiesett a szerepből, és egyfajta kikacsintás, a gondolkodó néző megtestesítője lett a színpadon. Mindenki játssza az irreális marhaságait és szenved ezerrel, Luisa karaktere meg időnként rájuk néz, és...

"Beléd meg MI a franc ütött, ember, szedd már össze magad..."

"Apu, álljatok le. MOST. Nem vagytok normálisak, komolyan...!"

Szeretlek, Sonya! :) Nagyon vicces volt néha a resting bitch fejét nézni, mintha a vadromantikus sztori közepén ő lett volna a realitás egyetlen talpon maradó mentsvára.

Viccen kívül, ez egy Verdi opera. A zene sodor, mint egy tanultabb folyó, a karaktereknek saját kis névjegy-dallamuk van, és ezen belül olyan csodálatos áriák hallhatók, hogy el lehet olvadni tőlük. Ha nem zavar a történet idióta vonalvezetése, vagy képes vagy becsukott szemmel hallgatni egy operát - én már próbáltam, elég nehéz nem figyelni arra, ami a színpadon történik -, akkor bátran ajánlom, nagy élmény lesz.

 

Képek innen: www.metopera.org

Éjféli nap - Blogom, blogom, mondd meg nékem, mit olvassak ezen a héten?

Stephenie Meyer - Éjféli nap

Sorozat: Twilight Saga, V

"Jézusom, ez egyre rosszabb, most már a Takonylat is sorra került... alig várom, hogy a párkapcsolati bántalmazás ötven árnyalatáról kezdjen írni..."
Nem, oké? Semmi gond, nem kell a pánik, távol állok a sárgaházi elmeállapottól. Egyszerűen úgy gondolom, ebben az esetben érdemes szembe úszni az általános közgyűlölet izzó törmelékáradatával.
Ha még nem hallottál róla, ez a regény a Twilight Saga, avagy az Alkonyat tetralógia egyik spin offja - lett volna, ha Stephenie Meyer címeres írónő és hisztis négyéves nem hagyja félbe dacból. (Woman up, ember, szerinted még senkinek szellemi termékét nem szivárogtatták ki soha a netre?) A könyv sok újat nem hoz, egyfajta kerettörténeti lezárásként az Twilight első kötetét meséli el újra, ezúttal a férfi főszereplő, Edward, a strasszvámpír szemszögéből.
Hogy miért akarok ezzel foglalkozni? Mert hiszed vagy sem, az Éjféli nap a garancia arra, hogy Stephenie Meyer jó író. Személy szerint ez a nyolcadik mű, amit olvasok tőle, és miután végigöklendeztem a négy Twilight kötet ömlengő, mégis kiherélt romantikáját, valahol A burok környékén jutottam erre a gondolatra. Viszont nem beszéltem róla (eddig), mert az a könyv még nem tudná az írónő képességeit másnak is bebizonyítani. Hogy miért nem?
Mert nő a főszereplője... ez legalábbis az én elméletem.
Én alapvetően kedvelem a női főszereplőket, amennyiben határozottnak és érzelmileg intelligensnek vannak megírva, ennél több alapvető elvárásom nincs. Meyer viszont mind Bella Swan (Twilight Saga) töketlenkedő szociális inkompetenciájával és önzésbe hajló makacsságával, mind Melanie Stryder (A burok) ostoba ridegségével és szexualitásközpontú problémamegoldási módszereivel, és leginkább Julie Fortis, avagy Alex (A vegyész) megdöbbentően kemény, perverz kegyetlenségével, mégis ellentmondásos és inkonzisztens naivitásával képtelenek voltak bennem túl sok szimpatikus érzést kelteni - annál is inkább, hogy előbb vagy utóbb, de mindegyikük egy-egy elviselhetetlen Mary Sue-vá alakult át. Viszolyogtam tőlük, mint fő karakterektől, érthetetlen volt számomra, miért nem a messze érdekesebben megírt mellékszereplők kaptak rivaldafényt.

Nos, szerintem itt van Meyer tehetsége elásva - szó szerint. Nem jó, mi több, kifejezetten rossz a női főszereplők hiteles megformálásában. Vagy az érzelmi érettség, vagy a szociális érzékenység, vagy az önuralom, vagy az önzetlenség teljesen hiányzik belőlük. Ellenben Meyer páratlanul ügyes különböző világok kreatív megalkotásában, az előzmények magyarázatában, a hangulatteremtésben, színes minor karakterek megformálásában, és nagyon sokszor a történet szálainak vezetésében is - már ha nem hagyja, hogy azok a dög hősnők, akik a sztorik egyharmadára már öröklakást vásároltak viszkető tenyered közepén, szétbarmolják az egészet.
Ellenben itt egy férfi a főszereplő - nem fiú, hadd jelentsem ki, hiába beszélünk YA könyvről. Bárki, aki nem egy kő alatt lakik, azt hiszem, tisztában van azzal, hogy ez a sztori egy emberlány és egy vámpírsrác kalandjait meséli el, szakadt vitorlákkal evickélve a tinihormonok viharos tengerén. Viszont esetleg azt is tudhatja néhány, a popkultúrában járatos tízen- és huszonéves, hogy Edward, a vámpír Miss Meyer elképzelése szerint nem épp két éve vámpír, hanem lassan egy évszázad óta létezik. Ennek pedig van hatása a személyiségére, hála istennek.
Mert hibái vannak bőven, ahogy azt az eredeti Bella-szemszög sztorijából is már megtudhattuk. Edward még mindig egy perverz kukkoló, ha mániákus rajongása választottjáról van szó (bemászni az alvó lány szobájába, és órákig nézni, ahogy alszik??! Jézusom, kiráz a hideg...), illetve hiába ismeri meg Bellát fokozatosan, a sorozatban végigkövethető tendencia, hogy gyakorlottan félresöpri a csaj összes - átgondolt, vagy nem átgondolt - döntését, ahogy egy apuka a hisztis gyereke követeléseit. Ő jobban tudja, de MINDIG, és MINDENT. Azt is, ha vérszomjas vámpírhordák elől kell bújtatni az - amúgy önvédelemre és hideg fejjel gondolkodni teljesen képtelen - lányt, akár csak arról van szó, hogy a csaj milyen autót vásároljon. Még mindig érzelmi zsarol, képtelenül drága ajándékok elfogadására kényszerítve Bellát, és sorolhatnék még jó pár igen férfiatlan viselkedésformát.
Ellenben kénytelen vagyok elismerni, hogy Edward férfi. Nem a hormonok irányítják, amikor udvarol, védelmező ösztönei a különleges vámpírképességek nélkül is igen fejletten működnek. Nem féltékeny, de legalábbis képes helyén kezelni, amikor mégis; bízik a lányban, aki után - számomra felismerhetetlen okokból kifolyólag - a gimi összes létező hím egyede eped. Képes vészhelyzetben is átgondolt döntést hozni, ami a szerettei érdekeit helyezi előtérbe, jó a humora, és erőteljesen családcentrikus, mind Bella, mind a saját rokonai felé.
Ja igen, a Cullen-Hale család. Rajongok vega-vámpírékért, mióta az első kötetet olvastam - megint csak taps Meyernek, ezek a mellékszereplők is színes-szagos, életszerű karakterek lettek. Itt végre egész közelről ismerhetjük meg őket, és bizony bőven többet is tudunk meg róluk. A dacos, hiú Rosalie a ház falain belül időnként hisztis négy évesbe megy vissza, ami halálosan idegesítő jelenség, mégis valahol vicces. Alice gyermeki naivitása mellett végtelenül okos, Jasper manipulatív, de remek szervező, és gyorsan átlátja a legnehezebb helyzeteket is, ha nem is tudja őket mindig kezelni. Na és Esme, aki valódi anyaként gondoskodna mindenki lelki üdvéről, ha tehetné, vagy Emmett, aki Edward béna legjobb barátja amellett, hogy az okoskodó báty szerepében tetszeleg...? Az egész família úgy lett megírva, hogy ha lehetne, holnap bekopogtatnék, hogy ugyan legyenek már kedvesek átváltoztatni, mert akkor cuccolok hozzájuk. Kár, hogy még itt sem sikerült valahogy elegendő figyelmet szentelni nekik, node ha rajtam múlik, a Twilight kizárólag róluk szólna.
Összességében ha szeretnél egy benyomást kapni erről a világról, vagy belepillantanál, hogyan képzeli el Meyer a vámpírokat, viszont az official Twilight-hoz nincs se kedved, se gyomrod (megértelek); állj neki. A könyv nincs befejezve, ami egy részről nem tesz jót neki, más részről viszont jó adaggal kevesebb Bella Swan-t tartalmaz, és ennek kizárólag tapsolni tudok.