Na, ezt is megértük, hogy filmről
írjak kritikát/beszámolót/ismertetőt, ahogy tetszik, bár ez eddig egyáltalán
nem volt szokásom, és nem is biztos, hogy a jövőben az lesz. De ez a film… ez,
kérem szépen, eljutott oda, hogy azt mondjam, hogy írok róla, mert megérdemli.
Ennek több oka is lehet: egy, hogy
gyógyíthatatlan Macbeth-rajongó vagyok, a Szentivánéji álom mellett a
legkedvesebb Shakespeare-művem, kettő, hogy magát a történetet nagyon
érdekesnek tartom, és kíváncsi vagyok mindenfajta adaptációra (májusban megyek
megnézni az operát), de talán az is belejátszik, hogy szimplán szeretem a
sötétebb hangvételű kosztümös történelmi filmeket. Igazából mindegy is. Ezt a
filmet látni kell, és megkockáztatom, az sem a világvége, ha éppenséggel szinkronosan
(bár egészen biztosan meg fogom nézni eredeti nyelven is, ha máskor nem, akkor
DVD-n).
A Macbeth nem az a film, amit a szó
szoros értelmében véve élvezni lehet. Kifejezetten lassú, főleg az elején, míg
Macbeth-et meg nem koronázzák, az események éppen csak csordogálnak, de ezek az
események fontosak ahhoz, hogy a néző átlássa, hogy ki, kivel, mikor, mit és
hogyan.
Lehetne ez pörgős film, benne van a
potenciál, hiszen van benne több csatajelenet, gyilkosságok, üldözések,
cselszövések dögivel, még fantasy-szálunk is van, simán lehetne belőle Trónok
harca-utóérzetű alkotás… de nem az. Persze, megvannak a csatajeleneteink és
gyilkosságaink (nem hiába 16+ a film), de mégis, ez a film szinte tiszta
lélektani dráma. Gyönyörűen ábrázolja azt, hogy hogyan lehet bekattanni a
hatalommámortól és a múltbéli bűnök nyomasztó súlyától.
Persze ahhoz, hogy ezt a néző szépen
átláthassa, jó színészekre is szükség van, legalább a két főszereplő esetében.
Nos, itt azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy világszínvonalat kaptunk
Macbeth-ből és becses nejéből (Michael Fassbender - Marion Cotillard páros), akik
még jól is mutatnak a vásznon. Mindketten érzelmek egész skáláját képesek
kiváltani a nézőből, aki végig egyensúlyozik a sajnállak-gyűlöllek tengelyen a
közel két órás játékidő alatt. Én személy szerint inkább Macbeth-re
koncentráltam, akit akartam ölelgetni, leteperni, jól megrázni, mert papucs,
elfutni előle a világ végére és tőrt vágni abba a romlott, fekete szívébe.
Egyszerre vonz, taszít és néha a hideg futkos tőle a hátamon.
Érdekes módon mindketten a
karakterük őrült, bomlott elméjű oldalát tudták félelmetesen hitelesen
megmutatni, Macbeth-től egyszer konkrétan olyan szinten ijedtem meg, hogy
legszívesebben kirohantam volna a teremből, illetve mikor megjelenik előtte
Banquo szelleme, ott is döbbenetes volt az alakítása.
Tetszett az is, hogy a Macbeth és
felesége közti kötelék is szépen ki van dolgozva, jól átjött, hogy ez nem egy
érdekházasság, hanem itt szinte szó szerint megvalósul, hogy tűzön-vízen át,
jóban-rosszban, míg a halál el nem választ.
Maga a látvány az csodaszép, a skót
tájak és a kastélybelsők egyaránt hangulatosak, a jelmezek lehettek volna
kicsit talán változatosabbak is, a frizurákról már nem is beszélve. A pasikat
néha kicsit nehéz is volt megkülönböztetni emiatt. Fassbender-rajongóknak
biztos örömet okoz majd, hogy vethetnek pár pillantást kedvencükre ing nélkül
is. Én ugyan nem vagyok az említett úriember rajongója, de ez még engem is
jóleső érzéssel töltött el – mert a fanservice az innen sem hiányozhat ugye.
És most jöjjön némi negatívum is,
mert mint tudjuk, tökéletes film az nincs.
Ami nem volt túl szerencsés
szerintem, hogy a szöveget nem igazították ahhoz, hogy filmet forgattak, nem
színházi előadást, így egy ideig nagyon furcsán hat az eredeti szöveg, sokszor
egyáltalán nem tűnik életszerűnek vagy a helyzethez illőnek. Egyéne válogatja,
hogy ezt ki mennyire tudja megszokni, nekem egy idő után nagyjából sikerült, de
lehet, hogy mások nem lesznek ilyen szerencsések. Megértem, hogy a drámát magát
akarták adaptálni, de talán érdemes lett volna megfontolni, hogy kicsit a mai
nézőhöz közelebbire szabják a párbeszédeket. Persze érthető, hogy csábító a
lehetőség, hogy van egy kész szövegem, amihez hozzá se kell nyúlnom, csak a
szereplőim szájába adom, de ennek van egy olyan kockázata, hogy potenciális
nézőket veszítek. Igen, munka, de eredmény szempontjából szerintem megérte
volna.
Mindent összevetve mindenképpen csak
ajánlani tudom a filmet, már csak azért is, mert érdekes tapasztalat lehet,
hogy azt, amit csak olvasva esetleg nem látunk egy karakterben – vagy nem
akarunk látni –, egy adaptáció micsoda erővel és nyersen képes az orrunk alá
dörgölni, úgy, olyan módon, hogy már ne mehessünk el mellette.
