Anno, kicsit több mint egy éve ez volt az a darab,
ami megismertetett azzal a fogalommal, hogy „opera”, és annak minden
velejárójával – azzal, hogy próza nincs, csak zene és ének, hogy akik az
operákban énekelnek, messze nem színészek, és hogy a legritkább esetben
számítsak csak happy endre. Ennek ellenére mégis sikerült beleszeretnem ebbe a
műfajba, és kitüntetett „első” élményként a Rigoletto mindig is különleges
helyet fog elfoglalni nálam, ezért is vártam annyira, hogy újra láthassam.
Ráadás örömteli aspektusa volt ennek a szériának,
hogy ismételten meghívták Ivan Magrit a Herceg szerepére, úgyhogy nézők és
ültetők egyaránt örültek… ugyanis Ivan személyében egy dögös, tehetséges,
kedves és szép hangú Herceget kapunk.
Hozzátartozik a sztorihoz, hogy jártam a házi
főpróbáján az előadásnak, és ha csak abból indultam volna ki, amit a gárda ott
leművelt, az életben nem hittem volna el, hogy épkézláb előadást fognak ebből
másnap estére kihozni… viszont legalább sokat röhögtem a temérdek elmebajos
hülyeségen, amit sorra műveltek.
Mivel mindkét szereposztáshoz volt szerencsém, a
legegyszerűbb talán az összehasonlítós módszerrel értékelni a látottakat,
szereplőkre lebontva. Ami lentebb következik, szigorúan szubjektív és elfogult
vélemény, nem professzionális kritika, nem is kíván az lenni!
A Herceg
(Ivan Magri/Andrei Dunaev): Mint már említettem volt, Ivanhoz már volt
szerencséje a magyar közönségnek több alkalommal is, én a magam részéről előző
évadban találkoztam vele először, de már akkor feltűnt, hogy milyen egy vonzó
Herceg ő, én is simán bedőlnék neki. És emellé még remek hangja is van, és
élethűen is játszik, amit én, aki az operák előtt két évig musicalhez voltam
szokva, igencsak nagyra értékelek. Imádtam, hogy él azon a színpadon, minden
gesztusa és megmozdulása hiteles a szerepben, és hát ugye ott az a nem
elhanyagolható tényecske, hogy nem kicsit dögös… Tökéletes Herceg, és ami még
egy plusz az alakításához, hogy neki simán elhiszem, hogy megváltozna Gildáért;
Andreinek már nem.
Andrei a maga nemében egyáltalán nem egy rossz
énekes, a játékkedve kifejezetten szimpatikus, ahogy kényelmesen belakja az
Erkel színpadát, de ő tipikusan az a fajta srác, akit én komikus szerepekbe
tudnék inkább elképzelni. Az egész személyisége, a vidámsága, az izgágasága
nekem azt kommunikálja, hogy neki egy Szöktetés
a szerájbólban vagy egy Szerelmi
bájitalban lenne a helye, ahol remekül tudna érvényesülni. Persze ezzel nem
azt mondom, hogy alapjaiban rossz Herceg, mert pl. ez a „társaság középpontja”
személyisége remekül illik a Herceg karakteréhez is, de azt továbbra is
fenntartom, hogy nem biztos, hogy neki tényleg ez a fajta szerep áll a
legjobban.
Rigoletto
(Kálmándi Mihály/Alexandru Agache): És igen, ez lesz az a rész, amit akkor
se tudnék elfogulatlanul és száraz tárgyilagossággal megírni, ha az életem
múlna rajta. Ugyanis a Rigoletto nem önmagában intézte el, hogy én megszeressem
az operákat, ehhez nagyban hozzájárult az az énekes, aki a címszerepet
énekelte. Ő volt Kálmándi Mihály. Míg őt meg nem hallottam énekelni, nem igazán
tudtam elképzelni, hogyan lehetséges, hogy valaki kifejezetten egy énekes hangjába legyen szerelmes… na, most már
ez is megy, és azóta az én kis szívem az repes az örömtől, ahányszor
lehetőségem van hallani és látni őt.
Tudni kell, hogy akármennyire is odavagyok Misiért,
az általános vélekedésem róla az, hogy kifejezetten csapnivaló színész. Ellenben
Rigoletto… na, az ott van. Telitalálat. Hiteles, nincs az a problémám, hogy
most akkor Misi randalírozik-e a színpadon, vagy éppen sikerült X időre
beletalálnia a karakter bőrébe (ez Scarpiánál üvöltő jelenség volt), mi több,
többször is majdnem elérte, hogy feladjam az elveimet, és bőgjek egy
színházban. Ennyire kiemelkedően jó színészi teljesítményt még soha nem láttam
Misitől, és határozottan egy élmény volt a dolog. A finálét meg szerintem akkor
se tudná elrontani, ha kést szorítanának a torkához, akármilyen állapotban van
amúgy, csak eléri, hogy a közönség jelentős hányada zsepi után kezdjen
nyúlkálni.
Agache szegény halmozottan hátrányos helyzetből
indult nálam: még életemben nem láttam/hallottam semmiben, vadidegen volt
számomra, zsákbamacska, az külön dobott egyet a kezdeti bizalmatlanságomon és
ellenszenvemen, hogy a kedvenc énekesem váltója; ebből a szituból kábé
lehetetlennek tűnt, hogy fordítson. Nem is tudott, legalábbis Rigoletto
tekintetében. Én már hozzászoktam az eltelt idő alatt egy Rigolettóhoz, és
jelenleg nem érzem úgy, hogy egy másikat tudnék tolerálni; de azt sem állítom,
hogy Agache rossz, mert nem. Más szerepben, mondjuk Scarpiának, nagyon szívesen
megnézném, és elég esélyesnek tartom, hogy tetszene is. A lényeg, hogy olyan
szerep legyen, amihez még nincs rögzült benyomásom és elvárásom, és akkor
biztosan fog tudni élni a lehetőséggel, hogy csatlakozzon nálam azon baritonok
közé, akiket szeretek.
A két Gilda, Miklósa Erika és Rácz Rita számomra
túl sok vizet nem zavartak, bár azt meg kell jegyezzem, nem értem, mi ez a nagy
felhajtás Miklósa körül. Oké, nagyon csinos, meg szép hangja van, sőt, jól is
játszott általában, de szerintem semmi különös… Sőt, nekem néha már sok volt,
kicsit túlzásba vitte a vigyorgást és szerelmes sóhajtozást, és az egész
átcsapott amatőr színjátszásba, ami viszont idegesített.
Még egy említésre méltó szereplő Sparafucile (Gábor
Géza), aki igazán ért hozzá, hogy hogyan kell hiteles bérgyilkost alakítani,
ráadásul mikor először megjelenik, a frász töri ki az embert, nézőt és
szereplőtársat egyaránt. Szegény Rigoletto…
Egyvalami azonban biztos: az első szereposztás egy
olyan Rigolettót tett le most az asztalra, ami élt, ami az elejétől a végéig
hiteles és élvezhető volt, és ami még meghatározóbb élmény volt talán számomra,
mint az a bizonyos „első”, 2013. november 22-én. Nagyon kíváncsi leszek, hogy a
következő évadban is elő tudnak-e rukkolni valami hasonló kaliberrel.
