Filmajánló – Vegyes mindenféle

Jól végiggondolva a mostani filmajánló-csomagnak egyetlen közös pontja van: William Fichtner. Igen, igen, rá vagyok kattanva, és nem szégyellem. Jó színészre rákattanni soha nem bűn szerintem, és ő sokkal jobb színész annál, mint azt sokan egyáltalán hajlandóak elismerni. Ennek a filmajánlónak az összetétele is ezt bizonyítja, ugyanis van egy sci-fink, egy akció-fantasynk és egy drámánk. Meg pluszba’ egy sorozat, de azt a végén magyarázom el, hogy miért. Lássunk is neki.

Armageddon (1998)

Igen, pontosan tisztában vagyok vele, hogy Michael Bay neve káromkodásnak számít tisztességes mozilátogatói körökben, manapság talán még inkább, mint anno ’98-ban. És tény, hogy az Armageddon ostoba, mint a segglyuk, de mindezt úgy, hogy közben van neki egy nagyon fontos pozitívuma, ami számomra tulajdonképpen meg is menti: entertainment value (amivel pl. a 2014-es live action Tininindzsa Mutáns Teknősdögök nem büszkélkedhet egy cseppet sem, kedves Mr Bay).

Ugyanis amellett, hogy hülye ez a film, elszórakoztat, nem is kicsit, sikerült egész érdekes karaktereket kiszenvednie magából, látványos, az alapötlete szerintem teljesen helytálló, mert banyek, megtörténhet, hogy kapunk a pofánkba egy szép kis meteort egy szép verőfényes nyári délutánon, ha nem vigyázunk. Szóval ha valaki egy esős, hideg vasárnapon valami szórakoztatóra vágyik, akkor egy próbát mindenképp megér az Armageddon, mert ha mást nem is, röhögni biztos fogsz rajta. Vagy azért, mert bejönnek a poénok, vagy azért, mert annyira hülyén kezeli a science részét a dolognak, hogy az már fájdalmasan vicces.

Drive Angry (2011)

Asszem, az egyik örök kedvencem lesz ez a Fichtner-film, ugyanis amennyire eddig utána tudtam nézni, ez az egyetlen tőle, ami legalább nyomokban tartalmaz fantasy-elemeket. Én meg gyógyíthatatlan fantasy-függő vagyok, bármiben, amit fogyasztok, legyen az könyv, film vagy sorozat, igénylem a jelenlétét (az, hogy a Prison Break ki tudta verni belőlem ezt az igényt annyira, hogy az a 4. évad közepéig ne is jöjjön vissza, az egyik kulcspontja annak, hogy annyira imádom). Na, hát itt van egy kevés.

Ugyanis fogták a jól ismert revenge-movie receptet és megbolondították a Pokollal és úgy általában a természetfelettivel, mindezt szigorúan 18+-ban. Imádom. Véres, vicces, izgalmas, jók a karakterei, jók a színészek is, szépen van felvéve az egész. Ha mindfuck parade-re vágysz, és van gyomrod hozzá, ez a te filmed.

The Neighbor (2017)

Amikor az IMDb-n írtam review-t a filmhez és az megkérdezte, hogy hány pontra értékelem a tízből, komolyan bajban voltam. Végül 5 pontnál döntöttem, de a teljesen őszinte válasz az lenne, hogy nem tudom. Hozzátartozik a sztorihoz, hogy jóval éjfél után kezdtem neki ennek a filmnek, hajnali 2-kor végeztem vele, mindezt citromfűtea hatása alatt; az, hogy ennek ellenére sem aludtam el rajta, már mindenképpen pozitívum (annál is inkább hátrány lett volna bebólintani, hogy angolul néztem, felirat nélkül, a neten).

Értem, hogy miért van rengeteg néző, aki gyakorlatilag toastot csinált ebből a filmből, mikor értékelte. Alágyújtott, és mire végzett, már csak kétkilónyi jófajta brikett maradt belőle. Totál értem, tényleg; csak egyetérteni nem tudok vele egészen. Ugyanis mi ez a film? Dráma. Na bumm. Ez eleve előrebocsátja szerintem a tényt, hogy rétegfilm, nagyon nem fog mindenkinek bejönni.

Ha megkérdeznéd tőlem, hogy nekem bejött-e, az én válaszom is csak odáig terjedne, hogy ja, mondhatjuk. Egyszer megnézni semmiképpen sem fájt, viszont: csomó dolog van benne, amit ha én írom, másképp írom. Az alapszitu ugyanis a következő: csendes kertváros – amúgy tök szép –, középkorú házaspár, csaj tanár, hapsi valami íróféle, ehhez már késő volt, hogy pontosan értsem. Mindegy, lényeg, hogy otthonról végezhető meló, tök kényelmes, éljen.

Egy szép késő nyári napon a szomszéd házba beköltözik egy fiatal házaspár, és persze összehaverkodnak, meg minden. Na és innen jön a csavar: középkorú hapsikánknak kicsit túlságosan is elkezd bejönni a szomszéd csaj. Innentől kezdve a sztorinak nagyjából millió kifutási lehetősége van, a figyelmen kívül hagyjuk a kangörcsöttől kezdve a ki a faszt érdekel, egyszer élünk, csináljuk, még ha mindenki bele is döglikig. Bevallom, én ez utóbbit preferáltam volna, meg is mondom, hogy miért: az ilyen sztorikban valaki mindig megdöglik. Egyszerűen a szerelmi sokszögekre épülő drámáknál ez már filmes hagyomány, valakinek halnia kell; és ha valakinek halnia kell, akkor az én kis vérszomjas lelkem az minél több halált szeretne látni. Ha én írom, tettem volna róla, hogy jogos legyen az az R-es besorolás. Ki tudja, talán még X-et is csinálok belőle.

Ezzel szemben a film egy elég langyi köztes megoldással él, szinte elveszik a tétje az egésznek, bár azért mindenképp jár a jópont, hogy a sad endinget nem spórolta el, és megvolt benne az a bizonyos split secondnyi kis idő, mikor felvillantja a lehetőségét egy boldog befejezésnek, és nem bírod megállni, hogy reménykedni kezdj, és az írók röhögnek a markukba, és közlik, hogy Mwahaha, fuck you!

Persze jó dráma nincs jó színészek nélkül, és ez a szegmense a filmnek szerintem teljesen rendben van. Jól áll William Fichtnernek a papucs-szerep?  Kurvára nem. Elhiteti veled? Hát de el ám, hogy csak nézel ki a fejedből döbbenten pislogva. És nekem végül is valahol itt esett le igazán, hogy mennyire is jó színész ő.

+1 Crossing Lines (2013-’15)

Oké. I need rage-time for this. Régóta nem fordult elő velem, hogy valamit ennyire utáltam volna. De úgy istenigazából utálom, azon a szinten, hogy ha meghallom csak a címét, már tikkelni kezd a szemem. Kérdezhetitek, hogy akkor mi a fenének teszem be ide, nos, két okból. Az egyik, hogy kiadjam magamból a dühömet, a másik… mondjuk, hogy figyelmeztetésnek szánom, hogy mit ne nézz, ha jót akarsz.

Sokáig vacilláltam azon, hogy egyáltalán meg akarom-e próbálni én ezt a sorozatot, de miután a Prison Break annyira bejött, amennyire nem is vártam volna, hogy be fog, végül is egy elég pozitív hozzáállásom volt afelé, hogy másik bűnügyi sorozat. Meg hát William Fichtner… hazudnék, ha azt mondanám, hogy ő egyáltalán nem játszott közre, mert de. Úgyhogy végül is adtam neki egy esélyt. Azaz ha pontosak akarunk lenni, kettőt, ugyanis a következő történt: a pilot megnézése után, meg igazából közben is, olyan sebességgel ment fel bennem a pumpa és láttam kábé vöröset, hogy az egy Forma-1-es kocsinak is becsületére válna.

Kőkemény 11 perc telt el a pilotból (ami az első két rész egyben, ergo másfél óra, mint egy rendes film), mikor először fordult meg a fejemben a gondolat, hogy hagyom ezt a francba, végül nem tettem, de a maradék 80 perc alatt többször játszadoztam el a fenti gondolattal, mint azt meg tudnám számolni.

Csak a pilot alatt/után még nem volt teljesen kikristályosodva számomra, hogy mégis mi bajom van úgy konkrétan ezzel a sorozattal, úgyhogy meghoztam azt a döntést, hogy megnézem a harmadik részt is, hátha javul a helyzet. Hát nemhogy nem javult, de romlott. Látványosan, sőt, mondhatni, exponenciálisan.

Ami már a pilot alatt világos volt, hogy én nem bírom ezeket a karaktereket, még Willyét se igazán. Nem tudnak megfogni, nem tudnak érdekelni, nincs bennük semmi, ami felkeltené az érdeklődésemet, hogy na vajon mi lesz velük. Emellé még sablonok is, szóval az egész character-development az úgy ki van baszva a vonatablakon, amivel ide-oda utazgatnak, mint a pinty. De az egy dolog, hogy sablonkarakterek, de még pocsék színészek is! Én nem tudom, kinek az ötlete volt, hogy mindenkinek akcentusa legyen, de hogy kurva idegesítő, az is biztos. Irritáló, a szó legelemibb értelmében. Az a fajta irritáló, amitől a bőrt le bírnád kaparni az arcodról. Engem legjobban a francia csávó akasztott ki, akinek az akcentus mellé egy olyan rettenetesen bántó hangszíne van, hogy én konkrétan képtelen vagyok elviselni. Bármiben meglátom legközelebb, kilométeres körzetben kerülöm el.

Aztán a harmadik részben helyére került a többi dolog is. Nos, akinek eszébe jut esetleg a sorozat nézése közben az a cím, hogy Criminal Minds, az nem véletlen, főleg, hogy az ötletgazda ugyanaz. De míg a Criminal Minds képes izgalmas lenni, szerethetőek a karakterei, képes fenntartani az érdeklődést, ez a Crossing Linesnak nem megy. Nincs feszültség, nincs karakterépítés, valahogy úgy tétje sincs igazán, hiába van elég tökös ahhoz, hogy kinyírja a főszereplőit adott esetben (mindjárt a pilotban egyet. pacsi). Valahogy az egész nem áll össze, elsietett, összecsapott, még a részenkénti sztoriszálak is gyengék, nem izgalmasak. A harmadik rész nézése közben ha háromszor nem bólintottam be, akkor egyszer sem. Legalábbis addig számoltam.

Amit még a sorozathoz szoktak vágni előszeretettel a kritikákban, hogy kábé fingja nincsen az Európán belül működő jogi vagy bűnüldözési szervekről, és amit végül összeállított, az úgy nettó faszság, ahogy van, de ez a része a dolognak nem érdekel. Nem értek hozzá, nem is akarok úgy tenni, mintha értenék, az én egyetlen elvárásom, hogy szórakoztasson, és mindeközben kábé legyen logikus. Na, hát ez se megy.

Film(sorozat)ajánló – Prison Break, Season 1-Season 4

A legelején le kell szögeznem egy fontos dolgot: az utolsó utáni dolog, amit én vártam, mikor belekezdtem ebbe a sorozatba, hogy annyira fog majd tetszeni, amennyire azt végül tette. Mert végül is mi ez a sorozat? Abszolút reális, nuku fantasy vagy sci-fi (oké, egy icipici disztópia az van benne a vége felé), szóval semmi, ami nekem úgy alapjáraton be szokott jönni és élvezni szoktam. Szóval annak az esélye, hogy én ennek a végén többet fogok mondani annál, hogy szép volt, jó volt, de köszi, elég is volt, nagyjából a szép kerek zéróhoz konvergált. És ezzel szemben most, hogy a végére értem, kérnék még (nem, NEM az ötödik évadot! Az nem történt meg).

Az ok, amiért egyáltalán szemet vetettem a sorozatra, az inkább egy „akiért”, az illető neve William Fichtner, aki kurva jó színész. And it isn’t up to debate. It’s a fact. Az első évadban még nem volt benne a drága, így afelé még nem is voltak túl magasak az elvárásaim, de mivel anno nálunk is ment ez a sorozat, és az egekbe dicsérték kábé, hát csak kíváncsi lettem, és végül szépen az elejéről kezdtem, ahogy az tisztességes nézőtől elvárható.

A sztori könnyen összefoglalható egyetlen mondatban: egy csapat börtöntöltelék ki akar jutni a börtönből, ami végül sikerül is nekik. Az, hogy ezt képesek voltak úgy elhúzni négy évadra, hogy az többé-kevésbé végig fenntartsa az érdeklődést, azért minden meglévő hiba mellett is egy elég szép írói teljesítmény, le a kalappal.

Season 1

Be kell vallanom, csak a pilot-epizód alapján én nem néztem volna tovább, ha nincs Willy, akire várhattam. Nem azt mondom, hogy rossz, csak nem keltette még úgy fel az érdeklődést, ahogy azt egy pilottól elvárná az ember. Sőt, egészen az ötödik epizódig kellett várnom, hogy végre igazán beinduljon a történet, és szerintem az, hogy egy ilyen sztori esetén négy epizódot hagynak csak a felvezetésre, elég bátor lépés. Itt a legnagyobb annak a kockázata, hogy a potenciális néző kaszálja a sorozatot.

A sztori szerint van nekünk a főhősünk, Michael, aki a gyilkosságért ártatlanul elítélt bátyját, Lincolnt akarja kihozni a börtönből, mert különben kivégzik a szerencsétlent. Meg is tervezi a dolgot lépésről lépésre, bejuttatja magát is a börtönbe egy bankrablással, és neki is áll kivitelezni a dolgot. Az egyetlen, amivel Mike kedves nem számol, az emberi tényező, ami inkább hátráltatja őt az esetek többségében, mint segíti.

Ami miatt végül nekem az első évad is iszonyatosan tetszett, minden előzetes várakozásom ellenére, hogy nagyon érdekes karaktereket hozott be, akik nagyon eltérőek voltak. Látni azt, ahogy ezek az amúgy totál különböző habitusú, képzettségű, látásmódú emberek kénytelenek együtt dolgozni egy közös cél érdekében (és képtelenek rá), számomra abszolút élvezetessé tette ezt az évadot. Persze, a faszságok nem maradhatnak ki, de vidám hibalista a cikk végén.

Season 2

Messze a legjobb évad, mert itt már van William Fichtner, és még a sztorit se szarták telibe a kedves írói. A sztorit, ami ott folytatódik, ahol az első évad abbahagyta: van nyolc szökött rab, és van Willy, aki üldözi őket.

Ebben az évadban kezdik jobban kibontani a teljes sorozaton átívelő szálat is, nevezetesen a The Company néven futó világuralmi intézmény áldatlan tevékenységét, ami kivétel nélkül minden egyes szereplőnk életét pokollá teszi. És akkor itt kitenném a trigger warningot: gyerekbántalmazás, gyerekgyilkosság, csonkolás, hidegvérrel elkövetett emberölés, kínzás, zsarolás. Nem, nem egy kedves sorozat, egyáltalán nem kedves szereplőkkel. Nem hiába 16+.

Mike és Lincoln, meg a többi kriptacsökevény minden erejükkel azon vannak, hogy Alex (Fichtner karaktere) ne juttassa vissza őket jól megérdemelt helyükre, a börtönbe, de sajnos Alex nem az az átlag két működő agysejttel operáló forgalomirányító rendőr, hanem FBI (és The Company) ügynök, akinek az IQ-ja nagyjából Lincoln magassága körül mozoghat. Így aztán el is kezdi megölögetni/begyűjtögetni őket szépen sorban, de persze nem megy ez olyan simán; nem hiába van még két évad.

A második évad vége aztán megint börtönben találja a szereplőgárda egy részét, de nem ám a kényelmes, langyimeleg, fűtött és jól berendezett Egyesült Államokban; hanem Panamában, kábé Dante Poklában: Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.

Season 3

Az évad, ahol lejtőn lefele kezdünk haladni, hátszélben. Mike, Alex, és még páran az előző évadok szereplői közül Dante Poklában próbálnak küzdeni a túlélésért, több-kevesebb sikerrel, miközben Lincoln kívülről próbálja egyrészt kijuttatni őket, másrészt aláásni kicsit a Company tekintélyét, pár ügynökük testével egyetemben.

A Company kedvelt módszerei közé tartozik ugyanis a hozzátartozók rendszeres fenyegetése, így aztán elrabolják Mike barátnőjét és Lincoln fiát, hogy így ösztönözzék őket együttműködésre. Ugyanis Dante Poklában van valaki, aki kell a Companynek, és úgy döntenek, Mike alkalmas arra, hogy kihozza onnan, mindezt rekordidőn belül, csak hogy izgi legyen.

Nos, hiába a felezett epizódszám, majdhogynem nem az.

Season 4

Szögezzük le, szerintem annyira nem rossz ez az évad, mint amilyennek sokszor szeretik beállítani. Tény, sok köze már nincs az eredeti koncepcióhoz, de amit behoz helyette, sem totális baromság… úgy az évad feléig. De erről részletesebben a hibalistában.

Félreértések elkerülése végett, „break” az van benne, csak éppen nem prison. Sokkal inkább kocsik, csontok, bútorok, emberek… Ugyanis kis csapatunk átmegy kvázi zsoldos-teambe, cél a Company eltörlése a föld színéről, 22 részen keresztül.

Ha összességében nézem, egyáltalán nem bántam meg, hogy végül rászántam magam erre a sorozatra, sok szép percet hozott, és élveztem nézni. Jó szívvel ajánlani viszont csak az első két évadot merem, azok az igazán jók, a harmadik és negyedik inkább akkor jó, mikor tényleg semmi jobb ötleted nincs, hogy mit kezdj magaddal, és az is jó, ha félálomban heverészve bambulsz valamit.

És akkor végül ahogy ígértem, a vidám hibalista:

1)      Számomra az első nagy WTF-pillanat a második évadban jelentkezett, mikor Alex elkapta az elsőt a nyolcból. A problémám azzal van, hogy melyik volt ez a nyolcból. Mert nem azok közül valaki, akik logikusak lettek volna: hülyegyerek, pszichó, szerelmes idióta. Hanem a maffiavezér, baszki!!! Az, aki a teljes, de legalábbis a fél életét szervezett bűnözésben töltötte! Egyszerűen fuck logic őt elsőnek bedobni a levesbe.

2)      Ha már hülyegyerek: mért kellett belőlük legalább egy minden egyes kibaszott évadra? És itt a hülyegyerek alatt az idegesítő és ostoba tinit értem, akinek a halálát popcornt ropogtatva nézzük végig az átlag horrorfilmekben.

3)      Fanservice túlzott jelenléte (aka Lincoln végig félig nyitott ingben futkos a második és harmadik évadban). Igaz, ez csak addig zavart, míg a harmadik évadban kaptam ilyet Alexből is.

4)      Alex és Brad karakterének totális széjjelbaszása a harmadik évadban anélkül, hogy behoztak volna új erős karaktereket.

5)      A harmadik évad kulcsfigurájának szánt James… ööö, nem emlékszem rá. Asszem, ez elmond mindent.

6)      A negyedik évad felétől gyakorlatilag átmegyünk szappanoperába: anyuci mégis él, anyuci egy elmebeteg kurva, mindenkit meg kell menteni, és a többi…

7)      A vége. Ahhoz képest, hogy a sorozat végig egy nagyon nyomasztó, szinte ijesztő atmoszférát teremtett, folyamatos veszéllyel és halálfélelemmel, a vége alá konkrétan lavór kell, annyira csöpög és rózsaszín.

Intermezzo - A cigánybáró 2017, avagy operett, miért nem tudsz olyan lenni, mint a nővéred, opera...?

Jó pont, ha valaki felismerte az - igen homályos - Disneys utalást...

Nézzétek, biztos csak nekem nincs jó tapasztalatom az operett műfajával kapcsolatosan. Jelen bemutató előtt egy szem operetthez volt szerencsém, a Metropolitan-vetítette Víg özvegyhez, és az egyáltalán nem hagyott mély nyomot bennem. Leginkább semmilyen nyomot nem hagyott. Most viszont a jegy ajándék volt, a szórakoztató és eszes társaság az előadáshoz pedig adott, így gondoltam, miért ne.

Lehet, hogy jobban átgondolhattam volna... ha már azt mondják, az idő pénz...

Ne értsetek félre, az előadásnak nem voltak nagy bűnei. A műfajban szintén kevéssé járatos barátom, akivel volt szerencsém végigülni, kifejezetten élvezte is. Nekem is talán csak annyi zavarta a szemem, amennyi eltérés van egy operett, és felelősségteljes nagytestvére, az opera között. Vegyük alapul ezt a hasonlatot, csak hogy némi humort is csempészhessek a cikkbe.

Először is, az operett olyan, mint egy komplexusos kamaszgyerek: nagyon próbál laza és szórakoztató lenni. Nos, a Cigánybárónak ez bejött. Viszont szegénykém akármennyire is igyekezett, felületes szórakoztatáson kívül a világon semmit nem nyújtott. Színes-szagos jelmezek, prózai betétek - amelyeket hála az énekeseknek, az utolsó csattanós mássalhangzóig csodálatosan lehetett érteni szép magyar nyelvünkön -, és alapos humorista érzékkel megáldott szereplőgárda, mert a karakterek nagy része megkívánta. Fiatalabb Strauss könnyed, táncos, élvezhető zenei betétekkel örvendeztette a fülünket, de nem az a székbe szegezős hatás, amit én kedvelek. Nem a Z E N E. Talán inkább az, amitől az én tánctudatlan lábam is nekiáll halkan bécsi keringőt toporzékolni a nézőtér padlójába.

Másrészről, jelentés - bocsesz, hogy minden alkalommal itt ragadok le. A Cigánybáró egy kamaszhoz méltón igyekezett mélységet, értelmet találni magában. Na ezzel felnyalta rendesen a padlót, és most nem vagyok kegyetlen a megfogalmazással. A Cigánybáró sok minden akart lenni, de hogy ebből mi sikerült... hm.

Nos, nem a politikai utalgatás - ahogy egy kamaszgyereknek is ritka, hogy ez legyen a kedvenc témája. Ez a darab igyekezett viccesen és odamondogatósan felfogni az Osztrák-Magyar Monarchia idején fennálló, mellesleg igen visszás helyzeteket, de őszintén szólva számomra ebbe már saját első pár mondatánál bebukott, ahol bemutatta főhősünk apját. Ez az ember ugyanis lepaktált a törökökkel, így saját hazájában kényszerült menekülésre Savojay Jenő elől. Hm... azonosulható, király alap, hogyne, a túlhegyesített bajszú Ferenc Józsefről meg szó se essék. Komolyan, az egyetlen pont, ahol elmosolyodtam, Mária Terézia ironikus megjegyzése volt az uralkodásról - ezt a karaktert el tudom képzelni, hogy hitelesen formálták meg, mindemellett pedig még érthető és kedvelhető is lett. Mini vastaps Csarnóy Zsuzsanna alakításának.

A Cigánybárónak nem sikerült a nagytestvér opera, mint műfaj kifigurázása sem, pedig erre két egész karaktert, több apróbb megjegyzést és teljes táncbetéteket is rászánt.

Őszintén sajnálom... na jó, nem. Ebben szkeptikus voltam, lévén, hogy szeretem az operát. Szeretem a komolyzenét, ami nem attól komoly, hogy szimfonikus zenekar játssza, és szeretem a mindent komolyan vevős drámaiságot. Amit viszont Szemere Zita és Szerekován János ebből a témából kihozott, az nem csalt mosolyt az arcomra, pedig megpróbálták, ez tény. A drámai felfogású, hisztis-toporzékolós Arzéna (hogyne, kedves Zsupán, ötletes a lányod egy halálos méreg után elnevezni, csak kacagni tudok), és énektanára, az egész világra véres komolysággal és akaratlan zeneiséggel tekintő Ottokár leginkább csak végigbohóckodták a művet; az áthallást megteremtették, de nem adtak többletet hozzá. Hogy miért nem sikerült ez nekik?

Nos, mert a Cigánybáró egésze felszínes volt, mint egy kamasz, aki még nem tudja, mihez is akar érteni. Kicsit politikai akart lenni, kicsit bohózat akart lenni, kicsit paródia, kicsit vígjáték és kicsit dráma. Így viszont, megbocsájttassék a szófordulat tökön rúgása: öt szék között esett a pad alá a próbálkozás. Semminek a világon nem volt értelme - gondolok itt főként a dramaturgiai fordulatokra.
Barinkay Sándor úgy választja nejéül Szaffit, a cigánylányt, hogy korábban ha két másodpercig nézték egymást öt méteres távolságból, már sokat mondok. Nemhogy a szimpátiájukat nehezen hittem el, még azt is, hogy tudták egymás nevét... az ilyesmiből örök szerelem ritkán sarjad, nemde?
Mirabella és Carnero gróf egymásra találása derült égből mennydörgős miafranc, annál is inkább, hogy a gróf szerepe ezzel a fordulattal ki is merült. A táncbetétek hiába igyekeznek azt az - újra csak operai - jelenetet kifigurázni, amikor egy-egy nép a maga jellegzetes táncát adja elő, az egésznek inkább az erőltetett összhatása csapódott le. Czipra jó szerep, de súlytalan, a huszárok pedig vurslis körhinta-lovakon ügetnek körbe, pedig azt a jó memóriájú néző már tudja, hogy a Parasztbecsület legutóbbi rendezése óta igenis létezik élő ló az Erkel színpadán.
És akkor a legnagyobb logikátlanság. Főszereplőnk, a magát szimpatikussá tenni képtelen Sándor pontosan olyan elhatározott randomsággal jelenti be, hogy elhagyja a hercegnővé avanzsált Szaffit, mint korábban házasodási szándékát az említett leányzóval. Mi a fűzfán fütyülős fészkes feketerigóért?! Oké, férfiúi büszkeség, mondhatnátok; a pasi nem viseli, ha a nő magasabb beosztással vagy jobb pénzügyi háttérrel rendelkezik. Örök szabály azóta is. De akkor magyarázzátok már el azt is, hogy ezek után, amikor bánatában már a csatateret is megjárta, Sanyi kedves miért borul azonnal a terembe abroncsos nagyestélyiben (értsd itt: hercegnői ruhában) belibegő Szaffi lába elé? A csatatéren megváltozott a kapcsolati alá-fölérendeltségekről alkotott elképzelése?

Ismétlem: a Cigánybárónak nincs komoly hibája, kritikám nagyrészt a műfaj iránti antipátiámból fakad. Ahogy barátommal az előadás végén megfogalmaztuk: ha az opera súlyossága, drámája, elemzéses odafigyelése sok neked, esélyes, hogy ez a darab, vagy igazából akármelyik operett tetszeni fog. Adj egy esélyt neki, ha nem tántorított el meglehetősen elfogult véleményem: az én operához szokott lelkivilágomnak ez a darab súlytalan és összedobált lett, de ez ugye, csak én vagyok. Ismertek, drámából van a gerincvelőm is...

Talán még inkább azt tudnám ajánlani, hogy nézzétek meg Dargay Atilla Szaffiját. A mesefilmet, bizony. Ugyanaz a sztori abban a feldolgozásban összeszedettebb és érthetőbb lesz, az biztos.

Képek innen: opera.hu

Filmajánló – Kapcsolat; Egy veszedelmes viszony

Random rendszertelenséggel jelentkező, még annál is véletlenszerűbb összeállítású filmajánlót hozok: egy sci-fit és egy történelmi drámát, de ne aggódjatok, a maguk módján mind a kettő nagyon jó, és érdemes arra, hogy megnézzétek.

Kapcsolat (1997)

  

Lehet, hogy sokan nem tudják, de ez a science-fiction (emphasis on the „fiction” part) Carl Sagan azonos című regényéből készült, amit még 1985-ben követett el a drága. Oké, hogy halottról vagy jót, vagy semmit, de az igazsághoz hozzátartozik: a regény mocsokrossz. Amilyen jó tudományos munkákat publikált Sagan, annyira nem tudott regényt írni, de a film esetében ez nem is annyira lényeges, mert ott több-kevesebb sikerrel, de kiküszöbölték a narratív problémákat.

Helyette van egy iszonyatosan érdekes alapszituációnk, jó néhány, sokak számára talán bicskanyitogatónak ható kérdésfelvetésünk és változatos szerethetőségi skálán mozgó karaktereink. Be kell vallanom, az én ízlésemnek kicsit túl magas az egy négyzetméterre jutó seggfejek száma ebben a filmben, de szerencsére megkapom azt a kielégülést, hogy nem egyet láthatok megdögölni, úgyhogy összességében elégedett vagyok. Vak srác pedig túl cuki, hogy igaz legyen.

Szóval mindenképpen érdemes megnézni ezt a filmet, ha érdekel a sci-fi, a földönkívüli létformák megjelenése filmes munkákban, ha nem riadsz vissza a megosztó kérdésektől, és ha szereted az igazi WTF-csavarokat a filmek végén. Mert itt van. És imádom.

Egy veszedelmes viszony (2012)

  

Nagyon eltérve az előző filmtől ez egy történelmi dráma, a XVIII. században járunk, Dániában, ahol valami állandó jelleggel bűzlik. És szó szerint. Nem lövöm le, mi az, szerintem ki tudjátok találni. Van nekünk egy látszólag átlagos szerelmi háromszögünk, ami minden, csak nem átlagos, ugyanis a résztvevői a király, a királyné és az udvari orvos, szóval az angol cím, az A Royal Affair, kicsit pontosabban fejezi ki, hogy mi is a helyzet.

Na nem mintha veszedelmesnek nem lenne veszedelmes ez a viszony, nagyon is az, főleg miután orvosunk nagy óvatlanságában gyereket csinál a királynénak. Na, ezután borul a kártyavár.

Ami az erőssége ennek a filmnek, hogy a színészek nagyon jók benne, jól nyúl a témához, amit választott (természetesen nem maradhat el a politikai intrika, a vallás problémaköre és a Felvilágosodás), gyönyörűek a felvételek, és a dán egy nagyon is kellemes hangzású nyelv, amit az ember talán nem is várna. De igaz.