Velünk véget ér - Blogom, blogom, mondd meg nékem, mit olvassak ezen a héten?

Colleen Hoover - It Ends With Us - Velünk véget ér

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2017

... avagy a könyv, ami önkényesen úgy döntött, át akarja vágni az olvasót a fülszövegével. Vérprimitív vöröspöttyös szerelmi háromszögként eladni egy (?) kőkemény drámát aljas húzás, de hadd részletezzem.

Adott Lily, a főszereplő, többé kevésbé hétköznapi huszonéves lány, aki a tinédzserkori naplóját Ellen DeGeneresnek írta, és aki egy bántalmazó apa és egy alávetett anya kicsit sem szerető ölelésében nőtt fel. Oké, nem egészen. Az apja őt sosem bántotta, csak az anyját erőszakolta meg majdnem a szeme láttára... uggyan, kérem. Lily később találkozik férjével, Ryle-lal, aki a downright álompasiként van beállítva. Idegsebész, rohadt gazdag, döglesztően jóképű, megfelelő mértékben szexmániás, határozott rosszfiú, és egyetlen találkozás után az őrület határára sodorja a vágyakozás, amit a hősnő iránt érez. Lily amúgy amellett, hogy példás(an klisés) feminista módjára saját vállalkozást indít egy számára ismeretlen városban, szép lassan bele is habarodik a paliba, ahogy kell, nem sokára viszont feltűnik első nagy szerelme, Atlas is a színen, akivel valamiért még mindig nem felejtették el egymást egészen...

Szívemből megértek mindenkit, aki most akarja a sarokba hajítani a sztorit, mondván, pont ugyanilyet bármelyik filléres könyvespult ponyvája alatt húszat talál. De ennyi lesz a kiszámíthatóság a könyvben, nem több, a maradék pedig körömtépkedően izgi. A karakterek mélyek, megérthetőek, és gyakorlottabban másznak a bőröd alá, mint egyszeri szálka az esztergapadból. A légkör jellegzetes, gondolok itt a hoover-i nyomasztó körülményekre, mert maximálisan megvannak; aki szereti, fogyassza. És egy még kötelezően megjegyzendő: ha valaha is egy műnek elhiszed, hogy benne semmi nem az, aminek látszik, ez legyen az. Ennek persze bőven van hátránya is.

Jó barátom, Spoiler Albert viszont itt kezd el integetni, avagy ugorj a következő jelzésig a cikkben, ha felkeltette az érdeklődésed a történet, és visszafogott időintervallumban ráérős pillantásod kedved lenne rávetni.

Spoileres rész innen!

Egy: a karakterek.

Ryle nem álompasi. Ryle egy szerencsés körülményekkel megáldott ember, akinek az élete szerelme Lily, és ennek ellenére nem tud úrrá lenni a saját személyisége turzulásán, amit szemmel végigkövetni szívettépő. Ő az, akinek nem oldódik fel a tragédiája. A fájó az, hogy mi is látjuk, mennyire szereti, becsüli, vágyja Lilyt, és ennek ellenére időnként Hulk módjára tör elő belőle a zöld (szemű) szörnyeteg, és ilyenkor gyakorlatilag nincs magánál. Lily kihívása pedig egy párját szerető ember számára a létező legnagyobb: el kell hagynia azt, aki bántja, veri, és aki ennek ellenére a mindene. Ryle viselkedése párhuzamba állítható Lily apjáéval, viszont mivel Lily szemén át látjuk a történetet, ez a hasonlóság hol valós, hol pedig képzelt - és mivel Lily elég reális csaj, ezt ő maga is tudja, épp ezért inog, nem akar felelőtlen döntést hozni egyik irányból sem. Végül mégis megteszi, méghozzá az újszülött gyerekével a karján. Ez az egész egy olyan sűrű és rágós drámát eredményez, mint amibe beleejtették a kukoricalisztet; kifejezetten kínzó, főleg, mivel megszerettük az áldozatot ÉS a bántalmazót is.

Viszont akkor még ott van Világtérkép (komolyan, ki találta ki ezt az idióta nevét, hogy Atlas, egy kamasz fiúnak?), akiről annyit tudunk, hogy Lily volt az első szerelme, és minden, ami ezzel jár. Első csók, első csalódás, küzdelem a szülőkkel. Hogy erre miért volt szükség? Mert ekkoriban a kis Térkép hajléktalan volt, egy lakatlan házban húzta meg magát Lilyék hátsó udvarán túl. Mostanra persze már felküzdötte magát, étterem-tulajdonos a drága, de még mindig Lilyt szereti, mi több, érzi, hogy Ryle bántani fogja a lányt, és még akarja védeni...

Kettő, a történet. Kezd túl sok lenni a szál, nem igaz?

Spoiler vége, innen olvashatod tovább!

Nekem itt van az egyetlen, viszont nagy gondom a regénnyel. Ez valójában két sztori lenne, és mindkettő remekül megállná a helyét magában. Adott a bántalmazó párkapcsolat igazi drámája, amiben egyik fél sincs sarkítva. Lily követ el hibákat, Ryle pedig küzd a démonjai ellen, mégis szép lassan mennék együtt a pokolba, ahogy megpróbálják legyőzni magukat. 

És ott van a másik történet, amiben a meseszerű első szerelem emlékétől kísértett pár újra találkozik, és vagy hagyják felnőni magukat és az érzéseiket egymás iránt, vagy nem. (Mert higgyétek el, a getting back together sem olyan egyszerű, ahogy a szerelmes filmek bemutatják; keserves munka, elkötelezettség, egy rommá tört kapcsolat rekonstrukciója két olyan építész által, akik korábban saját gyengeségükből engedték azt leomlani, ha nem épp ők zúzták le akarattal.)

Hoover viszont azt a megoldást választotta, hogy az egyik történet lyukjait a másikkal igyekezett betömni. Ha ellaposodott az egyik, előrántotta a másikat, így kvázi ugrálva köztük, de az összhatás gyakorlatilag olyannak tűnik, mintha egy irodalmi érdeklődésű kamasz mindig épp megunná a novellát, amit ír, és elővenné a másikat, amin dolgozik. Fárasztó és ködös, nem egészen érthető, mit keres a két sztori egy könyvbe pakolva. Egy sikeres író nem mert csak az egyikről, vagy másikról írni, így inkább összefűzte? Vagy nem jött ki a kiadónak ígért oldalszám? Érthetetlen - a probléma különösen akkor ütközik ki, amikor Lily a történet végén elhagyja gyereke apját, és mégis a másik férfi karjába veti magát, a regény pedig elvárja, hogy ezt az egészet happy endként fogd fel. Nem megy, bocsesz! Életek mentek itt tönkre, köztük főszereplőé is, nem fogok pezsgőt bontani!

Összességében olvasd el, ha megfogott az alaphelyzet, mert garantáltan nem egy nyáltenger romantikus triómaszlagot kapsz. A dráma erős, minden oldalról, a történet mer nehéz kérdésekre választ keresni, a szereplők nagyobb részt szerethetőek, a leírások életszagúak. Ha nem zavar, hogy két történet - és nem mellesleg épp emiatt két hangulat között is - ugrál, nagyon fogod értékelni. Ez a regény egy azok közül, amik tényleg hozzáadnak valamit az életedhez.

Albumkritika: Céline Dion - Loved Me Back To Life, avagy a tartós siker ára

Hát, lehetséges, hogy ha eddig nem, most fogjátok lebénázni a zenei ízlésem. Igen, ilyet is hallgatok, de azért legyünk őszinték: nem gyakori, hogy egy énekes ötvenegyedik (51!!!) albumát (na jó, stúdióalbumból csak a huszonötödik) ajánlom.

Mai zenészünk - őt tényleg lehet zenésznek titulálni - Céline Dion, és a Loved Me Back To Life korong, amit nem azért választottam, mert egy kiemelkedően erős albuma lenne. Igen, ismerem a francia stúdiómunkákat, ahogy az angolokat is, nekem is örök kedvenc a D'eux és a Let's Talk About Love is. Viszont ez az album képes bemutatni valamit, amiről beszélni akarok az előadónő kapcsán. Az időtállóság témája, és hogy hogyan függ össze az arany középút fogalmával.

Hogy először a felszínes külsőségekről ejtsünk szót, lessetek rá erre a csajra itt a a fejlécben. Mondhatjátok, hogy persze, egy sztár dolga a nap huszonnégy órájában jól kinézni, de a testünk öregszik, ez letagadhatatlan tény, és ez itt mégiscsak egy bőven negyvenes nő lenne, három gyerekkel maga mögött. Nem rossz, igaz? És nem is csak a vékony lábakról vagy a dús hajról beszélek, inkább talán az energiáról, ami árad a montázsból. Szenvedély felsőfokon Céline Dion jellemzése, és ez úgy igaz az életére, mint a zenéjére is.

De engem az érdekel, hogyan csinálja. Hogy maradt energikus az alatt a több, mint harminc év alatt, amelyet aktív éveinek nevezhetünk ezidáig? És hogyan szólnak a dalai még mindig szívből és magabiztosan? A világ és az ember saját változásit a mezei "pórnépnek" is nehéz összeegyeztetni időnként, hát még a zenésznek, akinek a művészete is változékony, akarva vagy akaratlanul. Dion viszont szó szerint tíz éves kora óta nyomja, és mint egy alaposan begyökerezett fa, hajlong a popipar viharában. Mert itt bizony hajlongani kell; a világ nem áll le, folyamatosan ösztökél valamerre, és egy díván sokkal nagyobb a nyomás, hogy mely iránynak engedjen, és melyiket hagyja eliramlani maga mellett.

...Oké, talán kicsit költőire vettem a figurát, de értitek a lényeget, igaz? Vajon mennyire érdemes változtatnod magadon, ha egyszerre akarsz népszerű lenni, maradni, és a saját személyiséged is megtartani? Mennyire érdemes megfogadni, és mely tanácsokat? Miben rejlik a fiatalosság, és vajon a naprakészség hogyan lehet érdeme egy majd' ötven éves nőnek?
Én mindezekre a választ nagyanyám kedvenc mondásában, az "arany középút" elvben látom. Csak vegyük példának Céline kamaszkorát. Tizennyolc éves volt, amikor Kanada és Franciaország, illetve Európa egyes országainak popzenéjében már ünnepelt énekesnek számított, ő pedig elhatározta, hogy nem áll meg itt: Amerika és az angolszász nyelvterület elismerésére fájt a foga. René Angelil, a menedzsere pedig leültette az - akárhogy is vesszük, ekkor még - kamaszlányt, és elmagyarázta neki, hogy azokat a fájó fogakat meg kell regulázni, mert az álmoknak ára van. És mi más lehet az ár egy Drakula-fogú, kócos hajú, angolul épphogy makogó lány esetében, ha nem az imázsváltás?
Céline pedig ment, először a fogorvoshoz, majd egyenesen a Berlitz angoltanfolyamára, hogy rendbe tegye nyelvtudását. Évekre szüneteltette karrierjét, hogy dolgozzon magán - számomra ez hihetetlenül pozitív húzás; bizonyíték az önkritikára, a versenyképes fejlődésre, és a munkaalapú siker létezésére. Akkor is, ha ez bőven a nyolcvanas években történt még, amikor az ilyesmi nem számított olyan eget rengető ritkaságnak, mint manapság. Céline edzette magát, napról napra keményen tanult egy számára kihívásnak számító idegen nyelven, énektanárhoz járt, fogászati korrekciónak vetette alá magát, s mindezt a jövendőbeli karrierje érdekében. Egy tizenéves lány! Persze volt, aki a körmére nézzen - népes zenész családból származott, és menedzsere is komolyan vette a sikereit - de csak gondoljuk át, milyen komoly elköteleződésre képesek manapság a kamaszok. És ne értsetek félre, bennük a jövő... de manapság egy huszonéves is nehezen veszi rá magát egy alaposabb fogyókúrára az egészsége érdekében.
És nem, ez nem volt túlkapás. Ez a lány nem plasztikáztatta magát, ahogy manapság azok, akik azt hiszik, csak így fogadják el őket. Ő küzdött azért, amit el akart érni, mert felismerte, hogy a sikernek, bármilyen idealistán is akarjuk felfogni, ilyenfajta árai is vannak. Ezek az árak nem túlzóak, nem megfizethetetlenek vagy önkép-roncsolók, de komolyak és kihívást jelentenek, Céline pedig állt elébük. Szerintem ez a fajta érett józanság inspiráló lehet bármelyikünknek.

Céline küzdelmei nem álltak meg itt. Egész fiatalkorában bántották soványsága miatt, amin nem tudott változtatni - még mielőtt húznád a szádat, ez épp olyan komoly önértékelési zavarokhoz tud vezetni, mint némi túlsúly. Később beleszeretett nála huszonhat évvel idősebb ügynökébe, akivel éveken át titkolták kapcsolatukat, nehogy ez visszavesse Céline népszerűségét. Több, mint egy évtizeddel ezután hosszan és sikertelenül próbálkozott a teherbe eséssel - később mindhárom fia mesterséges megtermékenyítés útján jött világra -, majd alig pár évvel ezelőtt szinte egyszerre elvesztette férjét és bátyját is, akiket a rák vitt el.
Csak hogy ne legyek összetéveszthető egy wiki-szócikkel, összefoglalnám: nem könnyű az élet, amit kapott, de a nő mégis sikeres a mai napig, a nyilatkozatai visszafogottak, életigenlőek. A fent linkelt videó egy studio session, csak mert szavakkal nem vagyok képes átadni azt az energiát, ami dől a csajból. Ezzel a sok mindennel viszont nem azért nyomtam tele a képernyődet, mert meg akarlak győzni róla, hogy az élete nehézségei miatt kéne csípned Kanada arany torkát. Nehézségei neked is vannak, bármelyikünknek. Céline viszont keserűség helyett jó kedélyű és alázatos maradt, és még mindig csinálja, amit csinál, még hozzá rohadt jól. Itt van a példa, hogy mennyire: a 2013-as angol nyelvű albuma.

A címadó, mostanra ikonikussá vált számmal kezdünk. Állítom, hogy ez a dal senki mással nem sikerült volna ennyire erőteljesre - akkor sem, ha maga a szerző Sia tartja is meg magának (bár megsúgom, terjeng egy duett-verzió is a neten. Szívesen, világ.) A szám maga a semmiből épít egyre feljebb, erőtlen fájdalomból az élet kitörő öröméig, de a dalhoz az előadó is adja magát, mert az ő emberségével együtt kapjuk meg a nagybetűs ZENÉT. Céline hiteles érzelmeket és döbbenetesen erős, képzett vokalitást hoz az egész albumon, de az utóbbi szempontjából érezhetően a LMBTL jelentette neki a legnagyobb kihívást. No de teljesítette is! Mi több, ezzel a refrénnel röpstartból megkoronázza az egész korongot, hogy hallgasd tovább, ha mered. Ha mered, akkor pedig pofán vág a Somebody Loves Somebody, amit a fenti linken is már hallhattatok félig-meddig.
Megjegyezném, hogy a témaválasztás neccesebbnek tűnik, mint amilyen. Én kifejezetten nem szeretem, ha kioktatnak, miről szól egy kapcsolat, vagy egy szerelem, mert szerintem szükség van rá, hogy mindenki önállóan definiálja, mikor és mit enged meg magának, de itt általános "do's and don'ts" - inkább csak don'ts - van megfogalmazva (t.i. ne bánts akarva, ne veszekedj hobbiból, ne a párodon köszörüld a verbális lándzsád, stb.). Ha mégis így tennél, akkor viszont ne csodálkozz, ha elhagylak a francba. Kissé "mars, helyedre" hangvételű a szám, alátámasztva a határozott ritmus alappal és Céline pattogós hangzásával, de nem tesz rosszat neki. Néha ilyen is kell.
Incredible - egy jó inspirációs dal, de nem is akar több lenni. Ne-Yo nagyon kellett bele, plusz ízt ad hozzá, és a két énekes összhatása pazar. Amolyan "haverok összejöttek zenélni" hatást kelt, adja a jó közérzetet. Az mondjuk vicces, hogy minden snitt épp olyan hosszú vagy annyira mozgalmas, hogy az agyad ne rakja össze, Céline egy zsiráf a kis Ne-Yo mellett - apropó zsiráf, az miért is kellett?
A Water and a Flame az eddigiekhez képet egy pöttyet egyhangú. Csalódottság, frusztráció, elhagytál, gyerevissza, szeressélmár... ha szigorú vagyok, egyenesen gyerekes tud lenni, ha olyan lábbal keltél fel. A hangzásvilág enyhén hetvenes évek, de nem hat rosszul. Nem markol nagyot, de nincs szégyen a megfogásában. A Breakaway ellenben mélyre vág, mint egy balta, és alig tudod kihúzni. Semmi személyes érintettségem benne, de majdnem mindig könnyeket csal a szemem sarkába, egyszerűen azért, mert az ilyen helyzeten majdnem mindenki átmegy, aki szereti halogatni a nehéz helyzeteket. Vajon mi vagy te a tompa, régi, megszokott fájdalom mögött? Mi vár az elengedés után? Megkönnyebbülés, vagy üresség? Szeretem az ilyen rágható kérdéseket.
A Save Your Soul sem marad el gondolkodnivalóban. Az ítélkezés nehéz kérdés, amikor egy számodra fontos személy kezd a szemedben tarthatatlan dolgokat tenni, és ez a dal épp erről beszél. Nem haragszom, nem mondok semmit, de tartsd magad távol tőlem... nem tudlak megmenteni magadtól. R&B stílus, jár mint az óramű, élvezetes zenei burkolat egy érdekes témán. (Ja, és még egy "így készült" itt, ha hallani akarod Céline Diont rappelni. Ez kell a napodhoz, hidd el.)
A Didn't Know Love végre visszavesz a határozottságból, és nem vágytam rá annyira, de el kell ismernem, hogy kellett az albumnak, különben saját magában hasal el. Megint a szerelem fogalmi és tapasztalati csócsálása, de újra nem mond hülyeségeket... újat sem, de nem baj. Te sem mindig tudod, ez most az-e, vagy nem, idő kell neki, vagy sosem lesz az... itt van pár tanács. PS.: miért fulladozik Céline a magas hangoknál? Lovato-utóhangzást érzek, és kezdem félteni a hangszálait...
Esélyes, hogy a Thank You csak engem nem fogott meg. Számomra az a fajta jelentőségteljes, ami valójában nem mond semmit. A hangzásvilág sem újszerű... popdal. Öhm... izé. Amikor a kritikusnak nincs mit mondania. Bocsi. Ti mit gondoltok?
Az Overjoyed stílusa felett Stevie Wonder uralkodik teljhatalmúan. Nem baj ez, de olyan lett, mint egy karácsonyi dalocska egy romkom főcímében, ami valamiért a nyolcvanas éveket idézi. Kellemes, de fix, hogy két nap múlva már nem emlékszel rá. A Thankful ugyanaz, mint kettővel ezelőtti tesója, de BANG! Ekkora különbség tud lenni köszönöm és köszönöm között. Érdekes hangzásvilág, Céline-hez illő átható stílus, valós jelentéssel bíró dalszöveg. Szinte látom, hogy jövőre egy elsős osztály ezt énekli anyák napján kórus-átiratban. Páratlan.
Az At Seventeen nagyon szelíd megfogalmazásban beszél a tinédzserkor szociális nehézségeiről, ahogy azt valamikor egy kanadai kisvárosban Céline átélte. Az énekesnő, ugyan a hangtechnikája erről természetesen nem árulkodik, a dal hangulatáért kamaszlányba vedlik vissza erre a pár percre. Megragadó, nosztalgikus, keserédes, és mindezekkel együtt elfogulatlan, és szokás szerint sokkal többet rejt az előadóról, mint elsőre kinéz. Értékelendő őszinteség, hálásak vagyunk, komolyan.
Always Be Your Girl - lásd Thank You. Na jó, nem, de nagy különbség nincs. Kedves, szerelmes popballada, slussz. Bocsi, ennél mostanra sokkal többről is lehet beszélni egy dalban. Mint mondjuk a záró szám: Unfinished Songs. A hasonló című dráma főcímdalának készült eredetileg, Céline pedig az albumon tartotta, és ez egy király döntés volt tőle. Zeneileg ugyan nem sok, vagy kiemelkedő, és az is érzik, hogy az énekesnő a kisujjából rázta ki. Ellenben kevés dal említi meg, mennyit vagyunk képesek várni, hogy a happy end, a nagy lehetőség, a siker, az igazi szerelem, és a többi majd jön, úton van, csak ki kell várni - és ennél is kevesebb az, ami fel mer szólalni arról, hogy nem attól befejezetlen az életed sztorija, mert a világ egy szarrágó, ha rólad van szó. Rajtad múlik, tőled függ, mikor szeded össze magad, mikor lépsz, döntesz, próbálkozol, változtatsz, és csinálod mindezt addig, míg el nem éred a célod.

Well, ha érdekel a nő, és többet akarsz hallani tőle a My Heart Will Go On-nál, ajánlom, hogy csekkold le ezt az albumot. Az biztos, hogy szórakoztatóbb lesz, mint a Titanic ötödszörre. Bízz bennem... Rose, bízol bennem?

Némaság – Könyv- és filmajánló

Ha most Szirmai-módra hobbielmélkednék, azt mondanám, beszéljünk egy kicsit a kulturális differenciák békés egymás mellett éléséről.

Nos, van, ahol úgy tűnik, ez nem valósulhat meg igazán, legalábbis a XVII. századi Japán, ahol ajánlónk tárgyának története is játszódik, ilyen. És akkor most szögezzük le: teljesen jól működő kultúrákba belebarmolni egész egyszerűen seggfej dolog, és nem csak azért, mert fellógathatnak érte két napra a pöcegödör fölé (és akkor még olcsón megúsztad, japán mérce szerint).

A Némaság, úgy amellett, hogy oldalakon keresztül lehetne elemezni csak a címet (pacsi, végre valami gondolkodnivaló), erről szól. Két, önmagában jól működő kultúra találkozása és kudarca az egymás mellett létezésre tett kísérletben. Ugyanis mi történik? Az európai katolikus egyház végtelen megalomániájában és egész kontinensnyi méretű messiás-tudatában gyakorlatilag világuralomra tör. Legyen mindenki keresztény, és akkor jó lesz. Ja. Meg a kisfaszom.

Egy darabig működik a dolog (mondjuk…), de egyszer csak elérnek Japánig, ahol is olyasmivel találják szemben magukat a kedves portugál és spanyol misszionáriusok, amire egyáltalán nem számítottak: fejlett kultúra és rendezetten működő társadalom. Bezonyka, a japán nem egy barbár földtúró népség, amit könnyűszerrel lehet agymosni. Persze, azért akadnak fogékonyak mindenhol, de a kereszténység Japánban a mai napig elenyésző kisebbség, 2017-es adatok alapján olyan 1,5-2% körüli az arányuk.

Az első keresztények a XVI. század közepe táján landoltak Japánban, és a helyi vezetés egy ideig hagyta is őket szórakozni; valószínűleg túl döbbentek voltak ettől a mindfuck-parade-től, hogy bármit is tegyenek. De persze ez nem tarthat örökké, eljön az idő, mikor valakinek elege lesz és bedurvul. Itt kezdődik könyvünk (és filmünk) sztorija.

Két portugál pap nekiveselkedik, hogy eljussanak Japánba, de ők legalább nem ettől a fenenagy megváltom-a-világot eszmétől hajtottak, vagy legalábbis nem elsősorban. Nagyon nem. Ők egyszerűen egy eltűnt személyt keresnek, a tanárbácsijukat, aki sok-sok éve nyom nélkül felszívódott valahol Japánban. Terjednek kósza hírek arról, hogy egy japán helyi vezető úgy megszorongatta a tökét, hogy végül vinnyogva, fülét-farkát behúzva hagyta ott az egyházát, de ezt a két ifipapnak nem igazán akaródzik elhinnie. Úgyhogy úgy döntenek, kiderítik, mi az igazság.

Meg is érkeznek egy közben teljesen keresztényellenessé vált Japánba, ahol ha kiejted a szádon, hogy keresztény vagy, már mész is a pöcegödör fölé lógni és elmélkedni kicsit a hibáidon. Igen, a japánoknak nem kell a szomszédba menniük kreatív kínzási ötletekért. Ezt a könyv és a film is szereti nagyon hangsúlyosan az ember képébe tolni. Komoly spoiler nélkül akkor itt be is fejezném a sztori ismertetését, de maradjunk annyiban, hogy kevés benne a boldog pillanat szereplőink számára. Viszont igazából akármi is a vallási hovatartozásod, már ha van egyáltalán, ez a sztori ad gondolkodnivalót, nem is keveset. Úgyhogy te meg adj neki egy esélyt!

Sok esetben mondják, mikor egy film könyvadaptáció, hogy érdemes előtte elolvasni a könyvet, nos, ez esetben ez hatványozottan igaz. A Némaság film nem teljes a könyv ismerete nélkül. Működhet, de nem fogod megérteni annyira. Élvezni meg amúgy se lehet a szó elemi értelmében, úgyhogy…

Maradjunk annyiban, hogy ez a könyv és film nem szórakoztat, nem is célja, de rohadtul el tud gondolkodtatni, és szerintem ez már önmagában siker. Én nem bántam meg se a könyv elolvasását, se a film megnézését, pedig alapvetően nem műfajom a történelmi dráma.

Ja, és egy jótanács: ha a könyvet keresed, ne az „S”-nél tedd. Az „E”-nél lesz. A jobb könyvtárakban legalábbis…

Met-leső ütközőzóna - Szerelmi bájital vs. Bohémélet, avagy mire nem képes a színészi játék

Bizonyítékul, hogy nem tétlenkedtem az elmúlt két hónapban, egy ilyen furcsa kombót hoztam mára. Oké, ütközőzóna, de nem az, amire gondolnátok. 2018-at ugyanis azzal kezdtem, hogy egy hét különbséggel gyorsan két Metes rendezést is megnéztem a MÜPA-ban. Ezúttal a két opera ütközik a kritikában, még pedig az opera, mint műfaji lánc állandó gyenge szemének szempontjából: színészet és dramaturgia, és hogy milyen döbbenetes különbségeket képes mutatni két, alapvetően korrekt operarendezés, ha tehetséges vagy tehetségtelen színészek kezébe adjuk a szerepeket. Toljuk neki, lelkes vagyok!

Első játékosunk: a Bohémélet. Gyakorlatilag először láttam ezt az operát életemben (24 vagyok, ne felejtsük!), de legalábbis első alkalommal úgy, hogy kritikus szemmel néztem. Le kell fektetnem először is pozitívumként, hogy az előadás set design-ja hibátlan. Gyönyörű a téli város, ahogy a vásári jelenet és a kis padlástér is Párizs felett; minden otthonos, kedves, a zenei intermezzokat kitöltő kis háttérjelenetek édesek, mintha egy kis karácsonyi mézeskalács-világba cseppennénk.

A tömegjelenetek epikusak, a jelmezek korhűk és esztétikusak, Puccini zenéjét minden kis apróság kiemelni igyekszik, mert mégis csak az a főszereplő, és meg is állja a helyét - állítom hogy a szerző művei közül is az egyik legszebb zeneiségű darabbal van dolgunk. Mondom ezt elszánt Puccinistaként... Puccinátorként... whatever, szóval masszív rajongója vagyok mindennek, amit a pali operairodalomban ránk hagyott.

Viszont meglátszik még valami: hogy színi rendezés terén a Met-ben az énekesek alaposan magukra vannak hagyva, és ezen aspektus a később tárgyalandó Szerelmi bájitalon szintén fülön csíphető. Ez alapvetően csak annak gond, aki nem tud színészkedni, mert az aztán háttérbe szorul, akármilyen koloratúriákat is képes bemutatni. Aki viszont "háttértáncosként" meg van áldva a színészi véna átkával, az olyan nemes egyszerűséggel lopja ki a műsort a főszereplők mellényéből a zsebóra mellől, hogy az egyenesen pofátlan tud lenni. Nézzük meg például szívem szottya Michael Fabianot az alábbi képen.

Michael, kedves, ez egy pojáca arckifejezése. A hangod megszégyenít egy fülemülét, de esdve kérlek, ne állj többet színpadra!
Persze, gyakori eset, hogy az énekesről egy darab szerencsés fotót nem sikerül készíteni, mert a hangképzett dalolás első látásra igen furcsa pózokba kényszeríti az énekesek arcát... de itt még csak nem is énekelsz, angyalom! Olyan feje van szegény embernek, amire a nagyanyám ösztönösen azt a kifejezést használta, hogy "a szeme sem áll jól" - engem meg arra a fajta palira emlékeztet, akitől minden nőt az ég óvjon. Szerintem mindenki érti, melyik alfajra gondolok; sündörög, hízeleg, olyanokat hazudik a szemed közé, hogy a pupillád járja bele a kalocsai karikázót, és az a fajta piperkőc a tetejébe, akinek a tükör előtt töltött átlag ideje naponta magasan veri egy hétköznapi nő maximumát. Sir Fabiano is úgy forgolódott az - amúgy szintén igen halvérű színészi játékot hozó - Sonya Yoncheva körül, hogy én kezdtem magam szégyellni szerencsétlen Mimi helyében, amiért nem lát át azonnal az ilyen ripacson.

Persze Rodolfo karaktere nem ekkora szánalomkupac, és Mimi sem elviselhetetlen, de legyünk őszinték: ők az opera tenora és szopránja. Teszik-veszik maguk jobbra-balra a fene nagy szerelemben, de egy szalmaszálat nem képesek keresztbe rakni senkiért, csak nyavalyognak. Ha már itt tartunk, nekem messze szimpatikusabb volt Musetta és Marcello kettőse, akik a drámai vonalért és a se veled-se nélküled kapcsolati dinamikáért feleltek. Na ott kijárt még az igazgatói dicséret is, mind színészi téren, mind hangilag. Susanna Philips az előadás szíve-lelke volt csalfa, könnyed, szemtelen karakterével, Lucas Meachem pedig bőven adott mélységet a maga félvállról-se világát élő szerepének. És akkor még nem is említettem Colline, a filozófus dalát, amit a kabátjának énekel. Ez így viccesnek hathat, de Matthew Rose-nak sikerült annyira átélnie az - opera amúgy egyik legszebb - áriáját, hogy nem volt az apró kis nézőterünkön, aki nem törölgette a szemét. Sorra másztak elő a vászonzsebkendők is az első sorban ülő nénik retiküljeiből.
Összességében tehát ez egy közel hibátlan előadás lett volna szerény nézetem szerint. A történet üzenete nem vérmesen egyszerű, a karakterek képesek a fejlődésre, az áriák művészien komponáltak, a zenekar kitett magáért, a set csillagos nyolcas, de a színészi játék kevéssé létezése sajnos feltette a pontot a felkiáltójelre.

 

Viszont menjünk tovább, mert pozitív példa lenne a második versenyző, nevest a Szerelmi bájital egy februári előadása.

A darab azzal az előnnyel indult nálam, amivel a Bohém hátrányt szenvedett, még pedig, hogy az egyik első opera volt, amit életemben láttam - nagyjából négy éves korom táján. Voltak is elvárásaim dögivel, de elég alaposan átment a rostán nálam. Pedig aztán ez egy vígopera, amiért ha emlékeztek, sosem rajongtam, a szövegkönyv és a történetvezetés pedig olyan mélyen primitív, hogy akár Da Ponte is lehetne, pedig nem. Donizetti zenéje dallamos, fülbemászó, dúdolgatható, és messze szórakoztatóbb képes lenni, mint egy Mozart, teszem azt. Viszont amiről a cikk szólni akar, az a színészi rendezés, és hadd hangsúlyozzam megint: ez ugyanúgy a Met volt - csak épp egy másik szereplőgárdával.

Még pedig hadd jegyezzem meg, hogy egy olyan dramaturgiát kapott a darab, hogy azt tanítani kéne, és a szereplők is azonnal mehetnének oktatónak a témában, egytől egyig. Pretty Yende, mint "az első nem fehér ember operai főszerepben ever" kisasszony bámulatosat hozott, és látványosan a vérében volt a karakter. Flörtölt, riszált jobbra-balra, hogy rengett belé a színpad, de Adinaként bőven nem volt sok ez sem, és egyszerűen elhittem, hogy ez a csaj soha életében aztán szerelmes nem lesz. Nagyszájú, pimasz, gyerekes, mégis vidám, könnyed és nagyon szerethető lányzót hozott ki a lehetőségekből, soha életemben ilyen szórakoztató Adinához nem volt szerencsém.

Matthew Polenzani Nemorinojába bele kellett halni. Durcogott, szipogott, mint egy kölyökkutya, de olyan bájjal, hogy legszívesebben az ölembe vettem volna a fejét, hogy megvakargassam a füle tövét, és eldobjak neki egy teniszlabdát, hogy hozza vissza. Ennek ellenére valahogy képes volt férfias jelenségként bemutatkozni, ha arra volt szükség, és ez a kettős még a Metes színészi körülményekhez képest is igen ritka.

Akit még kiemelnék, az Ashley Emerson, mint Gianetta, aki a darab harmadik mellékszereplője, mégis valahogy lefelejtették minden szereplistáról. Pletykás, minden lében és hímneműben kanál, egyszerű lány volt a szerepe, de magasan mindenki fölé emelkedett hangilag. Egészen döbbenetes volt látni, hogy a törékeny szőke lány jobbat hozott trillákban, mint a bögyös, magas koloratúrszoprán, pedig tényleg.

Dulcamara énekese is korrekt alakítást hozott, a jelmezek nagyon ötletesek voltak - külön kiemelendő Dulcamara két segítője, akik mintha Elton Johnt és John Lenont idézték volna ikonikus, cilinderes megjelenéseikkel. Ellenben megjegyzendő, hogy meglehetősen durva rendezéshez volt szerencsénk. Belcore és katonái többször gyomorszájon vágták vagy megrúgták Nemorinot, és Adina is alaposan osztogatta a pofonokat, akármelyik széptevőről is volt szó. Mondjuk elismerem, Davide Luciano kedves olyan tenyérbe mászót hozott, hogy ennek a Belcore-nak én is szívesen leosztottam volna pár fülest.

 

 

Összességében szeretném hangsúlyozni, hogy mindkét előadás bőven érdemes a figyelemre és a színházjegyre is, ha van még rá lehetőségetek az évadban. A Bohémélet története a bizonyítéka, hogy változhatott akármennyit a világ, az 1800-as években ugyanúgy beszélgetett, poénkodott egy fiatal baráti társaság, mint mostanában, ha a szelfibot és a diákhitel akkoriban nem is kerültek szóba. A Szerelmi bajital pedig ékes példája, hogy az emberi hülyeségnek - vagy, ha felemelőbb tanulságot akarunk, a hitnek - nincsenek határai, és mi magunk vagyunk képesek a legegyszerűbb dolgokat, embereket vagy eseményeket csodálatos tulajdonságokkal felruházni. Mi több, ha arról van szó, ezen képességünk lehet az okozója, vagy akár megoldása legtöbb problémánknak.

Hm, micsoda magasztosság. Színházra fel, everybody! Megmentjük a világot!

Plusz érdekesség az előadásról: az a rohadt ínycsiklandó tésztaétel, amit Dulacamara a második felvonásban betömött, nem véletlenül tűnt igazinak! Ínyenceknek a részletek és a recept (!!!) angol nyelven itt jön!

Képek innen: metopera.org