Ez az opera már másodszor fut neki annak, hogy
megnyerjen magának, új rendezéssel, nem annyira új szereplőgárdával, új
ötletekkel, új kábé mindennel… és ugyan nem tudom azt mondani, hogy ismételten
megbukott, de még mindig nem sikerült neki elérnie, hogy kedvenc legyen belőle.
Viszont legalább odáig eljutottunk, hogy a zene már kifejezetten nagyon
tetszik, és egyetlen casting-húzással elérték, hogy az előadások felén biztosan
bent akarjak lenni – az más kérdés, hogy ezt egy picit nehézkes lenne
megoldanom, nem is sikerült.
A problémám az előző Carmennel alapvetően az volt,
hogy finoman fogalmazva is legfeljebb a „nézhetetlen” jelzőt lehetett
ráaggatni. Unalmas karakterek, unalmas történet, unalmas történések a
színpadon. Garantált elalvás, de legalábbis háromórás szenvedés.
Ehhez képest Oberfrank Pál Carmenje már messze nem
esik a „nézhetetlen” kategóriába, sőt, néhány helyen olyat művel, amit még
egyik másik operánál se láttam: a nézőtéren majd’ meg lehet dögleni a
színpadról áradó feszültségben – az már egy másik dolog, hogy ezt egy idióta
barom torreádor ügyesen tönkrevágja nekünk. De erről később.
A fent említett casting-húzás természetesen
Kálmándi Misit takarja, akit igen helyesen betettek Escamillónak, és aki nemes
egyszerűséggel még úgy kétszáz évre kibérelte magának a helyet a szívem
csücskében. És ennek érdekében csak annyit tett, hogy hátat fordított és
végiglejtett a színpadon… Na jó, meg szépen is énekelt; de egyre inkább az a
benyomásom, hogy ő akkor se tudna csúnyán énekelni, ha az élete múlna rajta.
Mostani Carmenünk egy modernizált előadás, mert
mostanában az a felfogás dúl, hogy az opera akkor jó, ha modernizálják; na, hát
szerintem meg nem. Eredeti forgatókönyv szerint a Carmen az 1800-as évek
közepén játszódik, ezt most áttették napjainkba, bár a ruhákon kívül igazából
nem sok minden utal erre, ezzel az erővel lehetne pl. az 1900-as évek második
fele is. A néhány kritikában már pedzegetett „celeb-kultusz” még úgy-ahogy
elfogadható mint modern elem, bár hozzátenném, celeb-kultusz mint olyan
létezett majd’ minden történelmi korszakban; csak nem így hívták. Az Escamillo
köré épülő sztárolás ugyanúgy celeb-kultusznak tekinthető az 1800-as évek
közepén, mint napjainkban, ugyanúgy zajlik, csak más névvel illetjük. Akkor hősnek
hívták, ma celebnek. Ennyi.
Másik modernizált elem, amit, megjegyzem, nagyon
sokan nem tudnak hova tenni – köztük én sem –, a pompom-lányok szerepeltetése.
Egyszerűen semmi, de semmi értelmét nem látom, én végül elkönyveltem
fanservice-faktornak; bár komolyan mondom, letérdepeltetném és tarkón lőném
azt, aki kitalálta.
(Zárójeles megjegyzés: a mostani Carmenre batárnagy
betűkkel ki kéne írni, hogy epilepszia-veszélyes. Csak egyszer fognak bajba
kerülni miatta, de akkor nagyon.)
Azt még mindig nyugodt szívvel ki lehet jelenteni,
hogy a Carmen a sztoriját tekintve nem egy nagy eresztés, és még mindig
ugyanúgy jelen vannak benne azok a hibák, amik már a Szinetár-féle rendezésre
is jellemzőek voltak (gondolok itt leginkább a karakterek kidolgozatlanságára).
Viszont most sikerült egy olyan gárdát összeválogatni – legalábbis az első
szereposztásra –, akik képesek ha nem is nagyon érdekfeszítővé, de legalább
aránylag érdekessé tenni ezt a sztorit.
Nyári Zoltánról már volt szó korábbi írásban, de csak
ismételni tudom, amit ott leírtam: az, hogy SZFE-t végzett, olyan előnyt
biztosít neki, amivel az Erkel színpadán rajta kívül szinte senki nem
büszkélkedhet. Ő az, aki színészileg is abszolút ott van azon a színpadon, aki
színészként is végzi a munkáját, nem csak énekesként. Ő az egyik legfőbb oka
annak, hogy ez a Carmen nem nézhetetlen.
A harmadik felvonás végén, a táborjelenetben, mikor
van az a Micaela-Carmen-Don José hármas, egyszerűen olyan istentelen
feszültséget és drámaiságot képes Zoli teremteni, hogy az ember háta
beleborsódzik; és én ezt még soha nem tapasztaltam ezelőtt operaszínpadon.
Egyszerűen fantasztikus. És igen, ebbe a bizonyos jelenetbe barmol bele a mi
idióta torreádorunk.
Rendben, értem én a koncepciót, ahogy Escamillo
megy le szépen a hegyről – mert egy hegyen van ám az a tábor –, énekelget
magában, hogy ne féljen a sötétben. Csak hát a hegyek közt jól terjed a hang,
így felhallatszik a dalolászása a táborba is. Oké, vágom.
De akkor is, könyörgöm…!!! A színpadon éppen
megveszik mindenki, akkora a feszültség, a nézőtéren olyan néma csönd van, hogy
még az eltévedt szúnyogot is hallani, erre ez a hülye beleénekel. Ráadásul azt
a betépett Torreádor-dalt (amit amúgy szeretek, de itt olyan szinten áll
kontrasztban az aktuális jelenettel, hogy az már fáj). És hiába Misi, meg hiába
imádom, itt komolyan hozzá bírtam volna vágni valamit.
Ettől a kis közjátéktól eltekintve Misi a szokásos
profizmusával nyúl ehhez a szerephez is, talán egyetlen baj van, bár ez a nézők
igen jelentős százalékának biztosan nem számít: Misi és a francia nyelv… hát,
fogalmazzunk úgy, hogy mintha nem igazán szeretnék egymást. Az olasz meg a
német sokkal jobban áll neki. Nekem folyamatosan az a benyomásom, hogy nem úgy,
mint az olasznál, ami már ösztönszintű nála, a franciával komolyan küzd,
abszolút nem hangzik természetesnek tőle. De azt meg kell hagyni, hogy aranyos,
mikor próbálkozik vele.
Ami még Misinél külön szót érdemel, az a ruhája az
utolsó jelenetében: gyönyörű szép, autentikus torreádorjelmez. A margitszigeti előbemutatón még egy másik
fajta ruhát viselt, amire ugyan rá lehet fogni, hogy torreádorjelmez, de mégis
marad az embernek némi hiányérzete, főleg, ha látott már életében igazi
torreádort. Vagy csak egy normális Carmen-rendezést.
Az első szereposztásban nem futottam bele olyan
énekesbe, aki kiverte volna nálam a biztosítékot, mindenkivel elvoltam, és ami
külön jó, hogy Nyári Zoli húzza őket felfele színészileg. Viszont volt
szerencsétlenségem találkozni Misi váltójával, az echte francia Marc Mazuirral,
akiben az egyedüli jó dolog, hogy ő legalább tud franciául. Ezen kívül nincs
benne semmi értékelhető, pláne nem a hangja, engem még arról sem sikerült
meggyőznie, hogy valóban bariton lenne a drága. Nekem sokkal inkább tűnt egy
hörghurutos tenornak.
Mindent összevetve, az első szereposztásban
bárkinek merném ajánlani ezt a Carment; a másodikkal viszont csak saját
felelősségre próbálkozzon bárki.
