Hű maradok magamhoz, és egy kis napi agyalni valóval kezdem. Ki gondolná, hogy egy emberi lény, aki halandó, tele kétségekkel, hibákkal, gonoszsággal, folyamatosan botladozik a világ göröngyei közt - irigylendő példa, vágyálom lehet egy mitológiai lény szemszögéből nézve? Persze, régóta szólnak erről mesék, mondák, nekem mégis most sikerült először belegondolnom a problémába. Mégpedig egy fontos fogalom, a szenvedély miatt, Dvořák Rusalkája kapcsán. Hadd illusztráljam.
Tulajdonképpen adott nekünk egy Kis hableány sztorink, de nem ám a Disney mázzal leöntött cukros tojáshab. Az eredeti Andersen-félére gondolok, aki mondjuk a "meséit" nyilvánvalóan nem gyerekeknek szánta, vagy ha mégis, az összes pedagógia-pszichológia szemináriumát ellóghatta az egyetemen, de ez egy teljesen másik téma. Helyzet a következő: minden adott, kivéve a happy endet - mind tudjuk, hogy happy end az operában: rossz szájíz a hallgatóságban. A vízi nimfa Rusalka beleszeret egy emberbe, és ezt méltóztatik pont apjának, a víz szellemének elpanaszolni. Aki pedig ahelyett, hogy visszaküldené a tóba hullámtaréjokat fodrászolni, egy jól irányzott célzással egyenest az erdei boszorkány Ježibaba karjába löki drága lányát. A boszi az ígért varázsfőzeten kívül többek között fejszével megy neki Rusalka sellőfarkának (nem viccelek - a Metes rendezések általában fantasztikusak *gonosz kacaj*), az első felvonás végére pedig egy két lábon járó (haha) Rusalka-csoda áll készen rá, hogy elcsavarja a Nagybetűs Herceg fejét.
Itt jön ki először a történet nagy érdekessége: Rusalka ugyanis nimfaként nem emberi lábakra vágyakozik elsősorban. Nő akar lenni, akinek lelke van. Ez marha elgondolkodtató, ugyanis ha azt vesszük alapul, hogy a lelket elsősorban az érzelmekért tartjuk felelősnek, a rendezés és a szövegkönyv szerint a nimfáknak ugyan vannak érzelmeik, de a finom árnyalásnak köszönhetően mégis nyugodtan tekinthetjük őket - minden pejorativitást félretéve - állatoknak. Bizalmatlanságot éreznek Ježibaba iránt, nem értik az embereket, kötődnek egymáshoz, haragszanak arra, aki a területükre merészkedik. Ugyanezen reakciókat egyes fejlettebb állatfajok is simán hozzák. Aki viszont nem értené, Rusalka miért vágyik ennél rétegeltebb személyiségre, azt a rendezés mindenképp meg tudja győzni - engem legalábbis meggyőzött.
Következik ugyanis a második felvonás, ami mindössze huszonöt perc, és ezalatt példaképem-szívszerelmem Kristine Opolais hangját nem is igazán hallhattam sokat, talán csak az utolsó pár percben, viszont egy nimfa vágyairól annyit mond némán is, hogy az bőven elég a probléma megértéséhez. Egyszer már áradoztam egy adagot a hölgy elképesztő színészi vénájáról, de amit itt nyújtott, szinte felülmúlta az eddigieket is, pedig nehéz dolga kifejezetten nem volt. Megjelenik ugyanis a Jang az ő Jin karakteréhez: a Külföldi (vagy más fordítás szerint Idegen) Hercegnő. (Ennyit tudunk róla: a nevét, meg azt, hogy minden vágya elcsábítani a Herceget, akinek amúgy épp a Rusalkával kötendő esküvőjére érkezett a királyi palotába, mint vendég.)
A jelenet elején a Herceg kettesben van menyasszonyával, és nagyon emberien viselkedik. Táncolna Rusalkával, majd meg akarja ölelni, csókolni. A színészi játék a kifejezetten érzékeny zenével karöltve gyönyörűen adja át Rusalka őrlődését: nem boldog a palotában, az emberek közt, csak szerelme jelenléte teszi elégedetté - mégsem képes megfelelni a szerepének. A táncban darabosan mozog, az ölelésben feszeng, a szenvedélyes csók elől a szoba sarkába menekül. A Herceg is érzi, hogy valami nem stimmel - főleg, mivel feltűnik a Hercegnő.
Csodálatos ábrázolás. Rusalka hideg kékeszöld, fakó, szinte áttetsző ruhában, fátyolszerű szőke hajzuhataggal, egyszerű gesztusokkal, elveszett arccal; az idegen hercegnő tűzvörös, leomló báli költeményben. Fején a napot idéző korona, sötétbarna haja csillog, a mozgásában grácia, tanult, gondosan megválogatott reakciók, mosolyok, lépések, szavak. Karakterében akarat, céltudat, forró vágyakozás és elszánt elvek. Ő a tűz, a szenvedély ereje, ő a nagybetűs emberség, minden ízében Rusalka ellentétje - és Rusalka alul marad ebben az ellentétben. Nemsokára megjelenik a víz szelleme, és Rusalka összetörten mondja ki a lényeget: "Nekem a hideg víz a bölcsőm. A szenvedély nem adatott meg, az emberség nem előjogom."
Ezután maradék tartását összeszedve megpróbál vegyülni a bálozó, boldog emberek közé - a tánckar ezt imitálandó egy kissé agresszív, vehemens, megint csak túlságosan emberi táncot jár az összezavarodott Rusalka körül.
És akkor nehogy azt higgyétek, hogy ezáltal fel van oldva a konfliktus. A harmadik felvonás ugyanis a visszatérő hercegre épül, aki Rusalkát akarja vissza mindenáron, vagy legalább egy csókot a szerelemtől, ami sosem volt igazán az övé. Rusalka Ježibabával kötött paktuma viszont kegyetlenül beteljesedett. Rusalka többé nem nimfa, sellőfarkát örökre elvesztette, örök életét azonban visszakapta, és egyetlen csókja a halálba küldi élete szerelmét is. Nincs mese, a herceg sem találja már a helyét az élők között, Rusalka pedig fásultan teljesíti a kérést. Megcsókolja a herceget, majd végignézi a halálát, végül pedig besétál az erdőbe, éreztetve a hallgatósággal, hogy eddig is, ezután is céltalan bolyongással telik majd az élete. Az emberség a darabban mégis győz, végletessége által teljesedhet ki a szerepe, mert mindent egy lapra képes feltenni, vállalni a sorsát és meghalni érte: Rusalkának ez nem adatott meg, és a világ végéig ezt sírhatja csak vissza.
Kegyetlen, mi?
Egészen annyira, hogy majdnem elsírtam magam, úgyhogy lépjünk a castra, mielőtt elázik a billentyűzetem.
Ugyan nem ő van a főszerepben, de szeretném kiemelni, hogy Jamie Barton
mezzoszopránja mindent vitt. Csodálatos hang és olyan színészi véna,
hogy cigánykereket is hányhatna a többi mellékszereplő, akkor is a
boszorkányra kellene figyelnünk. És csak melléktémaként: EZ a nő az,
akit Ježibabának maszkíroztak!
Sminkmesterek: minden elismerésem küldöm, csomagban!
Brandon Jovanovic nem hozott sem akkora hangi teljesítményt, sem olyan minőségű beleérzést, amit én elvártam volna mondjuk rendezőként, de talán a harmadik felvonást leszámítva a karakter maga nem is igényelt ennyit. A herceg egyfajta bábként van jelen az egész műben, és nekem működött is így. Katarina Dalayman idegen hercegnője öt perces szerepkörében korrekt teljesítményt hozott, éreztette a műben rá osztott hatást, a kisugárzása pedig bőven ellensúlyozta, hogy összesen két mondatot ha kapott Jaroslav Kvapil librettistától. Eric Owens nem először bizonyította számomra, hogy ha karakterszínészként is, de ott a helye a Metben, és akkor még nem is említettem a hangját. Az a hang... sűrű, édes kávé. Igyatok egy pohárral, miközben hallgatjátok, érteni fogjátok a hasonlatot. Ezt a szereposztást pedig megkoronázta Kristine Opolais tökéletessége.
Ha adják még valahol ebben az évadban, adjatok neki egy esélyt. Ez az előadás simán megérdemel minden figyelmet.
Fun fact: hogy ki a franc az a steampunk alak, akit Ježibabaként emlegettünk? Nos, kedves magyar gyerekek, ő lenne a cseh Vasorrú bába ;) már csak azt nem értem, a szláv mondák szerint neki miért van varázsereje...
Képek innen: www.metopera.org
