Előrebocsátanék két dolgot: egy, nem, nem lesz
elfogulatlan ez az írás. Kettő, én ezelőtt az előadás előtt csak a 2014.
októberi koncertszerű előadást láttam Lammermoori Lucia címszó alatt, szcenírozott
verziót nem. De most ez is eljött, az Erkel színház színpadán tizenhárom év
után kaptunk egy teljes előadásnyit is Luciából és családjából, barátaiból és
egyéb állatfajtáiból.
A történet mondhatni egy az egyben Rómeó és Júlia –
olyannyira, hogy simán egymás mellé lehet tenni és megfeleltetni egymásnak a
karaktereket –, van nekünk egy pár csillagoktól űzött hű szerelmesünk és bruttó
két intrikusunk a színen, plusz a kötelező jellegű mellékszereplők, mint pl. a
társalkodónő. Edgardo és Lucia nagyon szeretik egymást (egy kicsit túlságosan
is a kor megszabta keretekhez képest), de ez nem tetszik a szoprán bariton
apucija helyett kivételesen a bariton bátyuskájának, így ez utóbbi mindent
megtesz, hogy szétválassza a párt. Ez azért is lenne sürgető Enricónak, mert az
ő nyaka körül meg szorul a hurok; így jár, aki politizál. Egyvalami menthetné
meg Enrico buksiját a hóhérpallostól, ha hozzáadja Luciát Arturóhoz, aki
segíthetne az Ashton-famíliának befejezni a nyavalyás kastélyfelújításukat… meg
persze járulékos haszonként Enrico is megúszhatná a fejvesztést.
Mint már mondottam, én szcenírozott verziót még nem
láttam a Lammermooriból, így engem őszintén szólva nem zavart a díszlet… azaz
ha pontosak akarunk lenni, inkább annak hiánya. Ebből jön a kastélyfelújítás-asszociáció:
a „díszlet” nem más, mint egy rakás állvány és lépcső, komolyan, mintha valami
belvárosi felújítási beruházást látnék. Igazából szerintem megszokható, a
jelmezek még passzolnak is hozzá, viszont ami nagyon tetszett, az a világítás.
Szerintem nagyon kifejező lett.
És akkor itt kiteszem a figyelmeztetést: innentől
ez nem lesz egy objektív írás – mégannyira sem, mint eddig –, és esetenként
erős megfogalmazásokkal élhet. Amennyiben ez zavar, kérlek, nyomd meg az X-et a
jobb felső sarokban. Köszönöm!
Szóval, ami igazán rávett, hogy nekiüljek most
ennek a beszámolónak, az a ma esti (nov. 27.) kevert szereposztás. Újabban jó
szokás, hogy a nézőket nem értesítik a bekövetkező változásokról, így csak
akkor derült ki, hogy a mai Enricónk is Kálmándi Misi, mikor kilépett a
színpadra. Na nem mintha bántam volna a változást, főleg hogy Kolonits Klárával
kombóban egy olyan előadást tettek le az asztalra, ami élményben a névnapi
utolsó Tannhäuseremmel említhető egy napon – és azt az előadást azóta is jó szívvel
emlegetem, az egyik legszebb színházi emlékem.
Megnéztem már ezt a Luciát a Kálmándi-Miklósa
párossal is, a nyomába sem ér annak, amit most láttam. Amit most láttam, az
igazi, élő kapcsolat volt a két karakter között, eleven, szenvedélyes,
szívszaggató. A második felvonás első képében majd’ a színpad gyulladt ki. A
harmadik felvonás őrülési jelenete közben – mikor már Enrico is a színen van –
az érzékenyebb lelkületűek minden bizonnyal lopva a könnyeiket törölgették,
mert az a jelenet… úristen, az a jelenet még nekem is fájt. Én amúgy nem tartom
magam érzékeny léleknek, és nagyon nehéz rám komolyan hatni, egyszerűen nem
hagyom, hogy bármi is túlságosan berántson; de itt nagyon közel jártam hozzá.
A titka a dolognak így utólag végiggondolva abban
lehet, ahogy a két Lucia megoldja ezt a jelenetet. Miklósa az őrülés alatt nem
teremt semmiféle kontaktust a többi karakterrel, meg úgy egyáltalán a
külvilággal se nagyon, ő úgy csendben őrülget, aztán jól van. Kolonits viszont
még az őrületben is megtartja a kapcsolatot a Lucia életében fontos
szereplőkkel, és ettől valahogy sokkal szívszorítóbb az egész jelenet. Sokkal
erősebben jön ki emiatt az is, mikor Enrico végleg rádöbben, hogy bizony
iszonyatos hibát követett el, és Luciát is el fogja veszíteni, mint az
anyjukat, és ez végképp beteszi neki a kaput. Egyszerűen Misi olyan szinten
volt hitelesebb, mint előző alkalommal, hogy zongorázni lehetett a különbséget,
és meggyőződésem, hogy ez a partnercserének köszönhető. Sokkal természetesebben
működtek együtt Luciával, sokkal intenzívebb és hihetőbb volt köztük a
kapcsolat; és így Enrico fájdalma is, mikor Lucia kvázi elbúcsúzott tőle,
mintha ő is tudná, hogy nincs sok neki hátra. Fájt nézni… komolyan mondom, fájt
nézni, ahogy Klára odament az egyik lépcsőn magába roskadtan gubbasztó Misihez,
átölelte és simogatta az arcát, mintha vigasztalni akarná; pedig erre nincs,
ami vigaszt nyújthatna.
Én a magam részéről imádtam, hogy ennyire jelen van
köztük a fizikai kontaktus, hogy nem félnek az érintéstől, még az utolsó pillanatban
is egymás felé nyúltak, de már hiába; és itt simán el tudom képzelni, hogy
volt, akinél eltört a mécses. Egyszerre volt gyönyörű és szívet tépő az a
jelenet, esküszöm, csak ezért a durván tíz percért megérte megnézni ezt az
előadást.
Enrico karaktere amúgy is elég érdekes szerintem,
mert nem az a tipikusan szemét intrikus bariton, aki csak azért gonoszkodik,
mert olyan kedve van és megteheti. Tökéletesen érthető motivációja van, életben
akar maradni, szinte mindegy is, hogy milyen áron. Igazából én nem hiszem, hogy
ténylegesen ártani akart Luciának, egyszerűen csak csapdába esett és két rossz
közül választotta a kisebbet (vagy legalábbis annak tűnőt); amúgy meg amennyit
Arturóról megtudunk, afelől akár egy tök rendes fickó is lehet.
Viszont aki nem rendes fickó, hanem egy undorító,
köpönyegforgató, elvtelen, gerinctelen mocsadék… igen, kedves Raimondo, rólad
beszélek. Biztos, hogy belejátszik a karakter (és NEM az őt éneklők!) iránti
ellenszenvembe, hogy papról van szó, akiktől amúgy is kiütést kapok, de még ezen
túl is nyílik a bicska a zsebemben ettől a fickótól. Az a szenteskedő, kenetteljes
képmutatása a Luciával való kettősében… úristen, fel bírnám rúgni, de komolyan.
Te megtennéd, te rohadék? Feladnál mindent egy ilyen alkuban, rá tudnád venni magad?
Vagy ez csak a nők reszortja, hogy adják fel önmagukat a „nagyobb jó” érdekében?
Erős a gyanúm, hogy igen… Én is elgondolkoztam, hogy mit tennék egy ilyen helyzetben.
Biztos, hogy megpróbálnék megoldást találni Enrico megmentésére, nem hagynám veszni,
de nem ilyen áron. Magamat nem áldoznám be. Raimondónak túl könnyen jár a pofája,
csak azért, mert nem neki kell ezt megtennie, és fogalma sincs róla, hogy ez az
egész mivel jár egy szerelmes ember számára; hiszen egy rohadt pap, honnan a francból
tudná. Szívesen vettem volna, ha a librettista hozzáadja a veszteséglistához.
A zene amúgy nagyon tetszik, szép, kellemes hallgatni,
és a három év alatt, mióta én aktívan operát hallgatok, az a csoda is megtörtént
most, hogy lett egy kedvenc szoprán-áriám: az Il dolce suono olyan hátborzongatóan gyönyörű, hogy a hátam is beleborsódzik
minden alkalommal, mikor hallom.
Képek: www.opera.hu
