A Manderley-ház asszonya - Blogom, blogom, mondd meg nékem, mit olvassak ezen a héten?

Daphe du Maurier-A Manderley-ház asszonya

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2011

A Rebecca musical gondolom, sokaknak megvan, igaz? Na és az, hogy annak az alapja eredetileg egy könyv? Nos, ha nincs, akkor most segítünk valamicskét a problémán, ugyanis erre a hétre őt hoztam a könyvajánlóba.

A történet klasszikusan gótikus, bár az első kiadás 1938-ban látott napvilágot. A főhősünk egy tapasztalatlan, elég rendesen naiv, huszonéves lányka, aki társalkodónőként keresi kenyerét „a könyv legelviselhetetlenebb karaktere” cím birtokosa, Mrs van Hopper mellett, aki amellett, hogy veszélyesen buta, még mellé rosszindulatú is, ami szerintem elég rémes kombináció.

Egy monte carlói nyaralás alkalmával aztán ez a főhősnő – akinek amúgy nincs neve, a musicalben „Én”-ként hivatkoznak rá – belebotlik Maxim de Winterbe, aki egy gazdag angol nemes, és sötét titkai vannak. A hivatalos verzió szerint elvesztette az első feleségét egy szerencsétlen hajóbalesetben, de az már az elejétől fogva érezhető, hogy ebben a sztoriban valami csúnyán sántít. „Én” mégsem törődik a dologgal, kapva kap az alkalmon, hogy hozzámenjen de Winterhez. De nem lesz ebből happily ever after. Ó, de még mennyire, hogy nem.

Vannak, akiknek egy év múltán is böki a csőrét az a bizonyos „hajósbaleset”, ilyen a házvezetőnő, Mrs Danvers, illetve Rebecca, az elhunyt feleség unokatestvére, Jack Favell is. Végül mikor a vízimentők és a búvárok egy hajótörés kapcsán megtalálják Rebecca hajóját is, benne a holttestével, borul a bili.

A könyvnek egészen érdekes hangulata van, már csak ezért is érdemes neki egy esélyt adni, és ugyan „Én” balfaszságaitól olykor a falat lehet kaparni, azért összességében egy remek olvasmány, a gótikus sztorik rajongóinak meg egyenesen kötelező.

Albumkritika: Evanescence 2x, avagy na most aztán kifejtem a self-titled-témát

Na kinek van melege? :) vonuljatok be pár percre a hűvös szobába (vagy ha bent vagytok, elő a ventilátorral), igyatok egy pohár hideg akármit és hallgassátok meg, amit mára hoztam. Legutóbbi albumkritikámban már utaltam a self-titled-albumok értelmezési lehetőségeire, ebbe szeretnék most egy kicsit alaposabban belemenni.

Szerény véleményem szerint, ha előadóművész vagy a mai könnyűzene világában, és emellé még arra a gondatlanságra is vetemedsz, hogy saját magad írod meg a dalaidat, egy így elkészített album olyan utánozhatatlanul sajátoddá lép elő, mint egy regény, egy festmény, egy szobor, bármilyen művészeti alkotás - vagy épp, mint egy gyerek. Kiemelném, ez nem kisajátítás, hiszen a művet ugyanúgy, mint a gyereket, szabadon kell engedni, hogy a maga erejéből közvetítse az értékeit. De ha Te épp nem vagy se vérbeli anya, se Michelangelo vagy Shakespeare, akkor is biztosan ismerős az érzés, hogy "az enyém, én csináltam, szenvedtem, küszködtem vele, ne bántsátok, rohadékok!". Ennek mentén aztán az összes album, amit az előadó a maga vére-verejtékével dolgozott ki az utolsó effektig, mindenképp őt magát tükrözi, és ebből a halmazból különösen ki kellene, hogy emelkedjenek azon zenei gyűjtemények, melyeket az előadó önmagáról nevez(tet)ett el.

Ennek különleges hatása kéne, hogy legyen. Azt feltételeznéd, hogy ezek képviselik a legjobban az adott előadó stílusát, vokális képességeit, fantáziáját, satöbbi. Ennek ellenére kapásból tudok mondani olyan előadót, akinek az ú.n. self-titled, azaz önmagáról elnevezett albuma megfelel ezeknek a kritériumoknak - és olyat is, ami lazán beint a gondolatmenetemnek, aztán kiküldi a szántóföldre kukoricát kapálni, hogy ne itt rizsázzon marhaságokat. Ennek ellenére én és gondolatmenetem nem vagyunk hajlandóak bekussolni, merthogy egy fontos dolgot mindenki kifelejt, aki ezt végiggondolja: hogy a self-titled album viselheti éppen azért is az előadó nevét, mert az adott személyiség per pillanat világban elfoglalt helyét tükrözi. És ugye nem mondok újat, ha azt hozom fel, hogy az emberek változnak, folyamatosan formálódnak erre vagy arra; sosem leszel ugyanaz megint, mint akár csak tegnap voltál.
Hogy érthetőbbé tegyem ezt az első olvasatra zavaros elméletet, felhoznám példának egyik kedvencemet, aki szerintem már rég bespájzolt magának a piedesztálra konzervvel, hálózsákkal meg egy jó könyvvel, annyiszor állítottam ki oda: Demi Lovatot. 2013-as albuma Demi névre lett keresztelve, és az énekesnő akkoriban hatalmas örömmel nyilatkozott róla. Dalról dalra elmesélte, miért jelenti az életét ez a tizenhárom szám, miért pont abból a négyből lett kislemez, amelyekből lett, és azt állította, ilyen jó albuma még sosem készült. Aztán... aztán két évvel később megjött a Confident, amiről már meséltem nektek - és ebben le is írtam, hogy valami hiányérzetem volt a Demi album kapcsán. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ez pontosan mit takar, de mostanra van sejtésem; bár a nagy Fermat sejtelmeihez hasonlóan nekem is közel végtelen számú lehetőséget kellett volna végiggondolnom. De nem, mert jött a felismerés: Demi nevezhette volna az összes albumát Demi 1, 2, 3 és 4-nek, akkor is csak az egyiket éreztem volna jogosnak elnevezés terén, és nem feltétlenül a legújabbat. Ellenben az előadó az elvárásoknak megfelelően csak egyszer tarthat ott egy karrier során, hogy azt mondja: ezt az albumot nem egy életérzésről fogom elnevezni, nem egy problémára akarom felhívni általa a figyelmet, csak megmutatom, ki vagyok én. Ennek az elvárásnak pedig véleményem szerint a szemetesben lenne a helye, egy gondosan célzott felső íveléses ziccer eredményeként. Megengeditek...? Köszi... érik a pont... kosár! Szóval.
Az album végérvényesen előadó/szerző és hallgató kémiájának reakciójában éri el a létezése valódi értelmét. Azonban esélyes, hogy te hallgatóként egy előadónak pont azt az albumát fogod a legjobbnak érezni, amelyet az ominózus előadó húsz éve adott ki, mostanra már hat füldugóval se lenne hajlandó visszahallgatni és legszívesebben lángszóróval törölné a diszkográfiájából. Ennek az egyszerű oka az, hogy te éppen most tartasz ott az életedben, ahol akkor az előadó tartott, és ezt nyilván nem karrierre értem (bárcsak...). Az előadó szimplán valami olyan lelkiállapotot közölt akkor, amivel te most tudsz azonosulni. És onnantól tökmindegy, hogy az album címe éppen My Name Is The Album Title 'Cause I Want You to Believe It's So Me*, vagy This Is Written by Somebody Else A Thousand Years Ago And I Hate It And It Sux**, mert ugyanúgy fogod szeretni. Tehát végkonklúzióként elmondhatjuk, hogy mivel mindenki folyamatosan változik, fejlődik valamilyen irányba, nagyon ritka csillag-együttállás kell ahhoz, hogy az előadó is és te is éppen ugyanazt az albumot akarnátok az előadó leginkább sajátjának érezni és elnevezni róla... nem mintha akkora beleszólásod lenne a témába, haha, vegyél csak vissza a fejedből! Cs-ss, semmi baj, senki nem kérdezte a véleményed... tudom, igazságtalan az élet. Viszont ezzel megérkeztünk az Evanescence legutóbbi, 2011-es self-titled csodájához, és trust me, akkor is ezt mondanám, ha nem lennék végletesen elfogult.

Kedvenc rock-metál bandám csupán három hivatalos stúdióalbumot adott ki megközelítőleg tizenhat éves fennállása alatt, és ebből a legnépszerűbb máig is a legelső, Fallen című. Igazából ezt el tudom fogadni, az az album szinte kivétel nélkül fantasztikus dalokat közölt. Az unalomig ismert Bring Me To Life és My Immortal világkarriert futottak be, az Everybody's Fool és a Going Under is szépen teljesítettek kislemezekként, a klipek érdekesek és a maguk korában stílusteremtők voltak. Ikonikus (és képzett) hangú énekesnőjük, Amy Lee vezetésével a banda feltört, aztán jött a második nagylemez. Mivel a The Open Door messze nem szólt akkorát, mint nagytestvére, (bár őszintén nem értem a figyelem csökkenését, az albumon bújik meg többek között a Good Enough, aminél szebbet még senkitől nem hallottam rockballada műfajban), amikor hatalmas kihagyás után '11-ben kijött jelen kritikánk főszereplője, a self-titled Evanescence, a hírre már "csak" a rajongótábor kapta fel a fejét - na nem mintha nem lennénk rengetegen így is.
De ennek az albumnak nem ártana a figyelem, minden kritika ellenére, ami érte. Populárisabb húzásai lennének, mint az eddigieknek? Nos, előfordulhat. Az Evanescence mindig is a vokalitást helyezte előtérbe - lásd, senki nem hörög, mint az asztmás hulla, ezt a húzást utoljára a Bring Me To Life-ban próbálták meg bejátszani, de nyilván nem lehetett nagy sikere, mert azonnal levették a palettáról. Az viszont, hogy a szintetizátor/zongora, a gitárok vagy a dob sem kapnak főbb szerepet a dalaikban, inkább Amy alá adják az (amúgy kifejezetten szimfonikus hangzású) zenei aláfestést, talán a popularitást tervezett növelni, de semmiképp nem volt hátrányos húzás, én például határozottan értékelem, de ez ízlés kérdése. Nagyon sokat kapták fel viszont azon a vizet, hogy "ezek lennének ők? miért nevezték el pont ezt magukról? ez nem őket tükrözi!" és egyebek. Nos, ezt olyan rajongótábornak nevezném, aki nem tudja felülbírálna magát. Változott a stílusuk, na és? Most akkor ők a hibásak? Menj már, kapáld helyettem azt a kukoricát! Vizsgáld meg magad, te talán nem fejlődsz évek leforgása alatt? Nincs változás az ízlésedben sem, sehol? Akkor dumálhatsz, addig nem. Amyék pedig még mindig utánozhatatlan élményt nyújtanak, nézzük sorra, hogy miért!

A What You Want lesz az, ami itt azonnal, az album elején közli veled, hogy de igen, bizony, nagyot változtunk mi. Igen, kifejezetten popdalos lett a hangszerelés, igen, könnyen emészthető a dallam - a banda valószínűleg szélesebb rétegnyi hallgatóságot tervezett behálózni ezáltal. (Nem mondom, hogy kétségbeesett lépésnek tűnik, de... na.) A klip valahogy nem nyújt sok újat, vagy csak nehezebben értelmezhető, mint az eddigiek - New York, őrjöngő metálarcok tömege, Manhattan hídról ugrálás, érkezés a földre szuperhős pózban... nem nagy eresztés, de azért Amytől megkérdezném, hogy ezt a "nyolc napja nem aludtam" jeligével készült sminket ki találta ki neki.
A Made of Stone egy csoda. Muszáj vagyok ezt a szót használni, kövezzetek (heh) meg érte - fenomenális lett. A bandára amúgy is jellemző, hogy a szövegeik a zsigereidbe markolnak és egyesével megszorongatják őket, de ennek a dalnak minden sora földbe döngöl. Fröcsög a bosszúvágytól, ordításra, törés-zúzásra késztet; A Tökéletes Dühroham, everybody. Egyszerre vezeti le az energiádat és gerjeszti újra. Rengeteg basszgitár, kevés billentyűs és Amy hangja - nem győzködlek tovább. Ha van benned fölös feszültség, ha nem tudod levezetni a haragod... hallgasd meg, mert szavakkal kifejezni az erejét ennek a dalnak esélytelen.
Ezek után azt hinnéd, hogy a The Change egy kicsit lenyugszik, de persze csak be akar csapni - ebből is energiahullám lesz, mint az összesből. Végletes, bár nehezebben megfogható zeneileg, csak rá kell érezned. És rá fogsz, ha a hazugság fogalmát valaha a saját bőrödön tapasztaltad. A My Heart is Broken lett a második kislemezük, a klip pedig elképesztő metaforát használ fel a bennünk rejlő erőről, ami újraépíti a világot, ha minden összeomlott. Mindennek az utolsó fűszálig jelentése van - de ha nem vágysz értelmezésre, a látványvilág magában is megkapó, a dal pedig erőteljes - csodálkoznál is, ha nem lenne az, nem?
The Other Side: újabb haraghullám, más céllal. Gyászfeldolgozás akar lenni, Amy még mindig a húga elvesztését próbálja szavakba önteni: számolom a napokat, találkozunk a túloldalon, ott várok rád. Önző okokból remélem, azért nem akarja nagyon siettetni ezt a lépést: szükségünk van még pár ilyen dalra az életben maradáshoz ezen a világon.
Az Erase This-nél zaklatottabb dallal személy szerint még nem találkoztam. A zongora egy amúgy bonyolult dallamsort visz végig, a dob egy pillanatra nem áll meg alatta, és erre énekel rá Amy újabb hazugságokról és reménytelenségről. Zseniális, bár pár perc után egy leheletnyit unalmassá tud válni, de ez legyen valaha a legnagyobb baj ezzel a zenével!
Lost in Paradise megint kislemez lett, bár nem ez a hivatalos: a klip egy élő felvétel megvágott verziója, a dal pedig akusztikusban megy le, de amilyen hibátlan ez a banda élőben is, hát kicsit sem bánom. Stúdióminőségű az utolsó hangig, de nem is vártam mást Amyéktől - azért nem árt az eredeti verziót is meghallgatni, az a kirobbanás a gitárral az első refrén végén utánozhatatlan. A Sick újra hazugságokat kerget: a fel-nem-adásnak, a szabályok áthágásának dala. Erőszakos, elsöprő, az End of The Dream pedig megint lenyugtatja az egészet - kész hullámvasút ez az album.
Viszont a hangzásvilág nem túl változatos, szóval valahol itt kezdene az ember belefáradni a buliba, de akkor jön az Oceans. Sötét, vad, reménytelen, fájdalmas halálordítás, a dallam hullámverésként csapkodja a dobhártyámat... nincsenek szavaim. A következő Never Go Back-hez nekem idő kellett, míg megszoktam: a ritmusa főleg zavaros, emészteni kell, de ha egyszer bekattant... átvezetés a topon. Csak ennyi, oké? Az átvezetés utánozhatatlan. A Swimming Home az album egyetlen balladája akar lenni, kevés sikerrel. Sem a már emlegetett My Immortal, sem a szívszaggató Hello hangulatát nem hozza vissza (miért hozná, mindkettő Fallen-es dal), ellenben teremt egy olyat, mintha búvárkodnál. Csak csukd be a szemed: hallani a víz alatti világ csendjét és nyugalmát.
A hivatalos album itt ér véget, de az Evanescence nem okoz csalódást most sem: mind a négy bónusz-daluk hallgatható. A New Way To Bleed keleties hangzásvilágot hoz, engem kevéssé fogott meg, de érdekes élmeny mindenképpen. A Say You Will lehetett a legnagyobb hangi kihívás Amynek ebben a gyűjteményben. Megint poposabb hangzásvilág, a téma is egyszerűbbet és kisebbet markol az eddigieknél, de olyan amplitúdót vár el az énekestől, hogy időnként azért még mindig nyitva marad a szám a hallatán. A Disappear megpróbál színvonalban visszakapaszkodni az Erase This - End of The Dream pároshoz, a szöveg témaválasztása megint a szeren van, de gyorsan egyhangúvá válik. A Secret Door pedig csenddé változtatja az egészet, és végül olyan hangulatban zárul le az album, mintha az anyukád beszélne hozzád kitartásról, és arról, hogy az érthetetlen szomorúság sem szégyen.

Nem ajánlgatok semmit: pontosan tudod máris, hogy megszeretted-e az Evanescence-t, vagy nem. És hogy feloszlott a banda, és nem jön több album? Az eddigi három, meg az EP-k egyelőre kárpótolnak, és ahogy Amy Lee mondta: semmi nem végleges. Reménykedjünk bátran!

(*A nevem az album címe, mert azt akarom, hogy úgy érezd, ez tisztára én vagyok;

 ** Ezt valaki más írta ezer évvel ezelőtt, utálom és szívás az egész)