Star Wars Episode I - Képregényajánló

Kiadó: Marvel Comics

Kiadás éve: 1999 (nálunk úgy tudom, nem jött ki, de remélem, hogy tévedek)

…Avagy amikor egy szép verőfényes tatooine-i délutánon Qui-Gon Jinn aprófává trollkodja széjjel Wattót.

Először is leszögezném, hogy nem szeretem a nyugati képregényeket. Azóta sem. Viszont ez az alig 25 oldalas kis szösszenet valahogy annyira betalált így tegnap este, hogy úgy érzem, muszáj leírnom, hogy mennyire nagyon élveztem én ezt.

A sztori alig pár óra eseményeit foglalja magába, 25 oldalon nem is igen van lehetőség többre. Túlvagyunk a fogatversenyen, amit Anakin megnyert, és Qui-Gon kezdi már kapizsgálni, hogy Watto nem lesz éppen könnyű eset, miután elvesztette a fogadást ellene.

Jedink naivan azt hiszi, hogy elég lesz a Huttokkal befenyítenie a kis szárnyas patkányt, de neeeeem, ugyan már, mért is lenne elég?! Hol lenne akkor a sztori, kérem? Watto ugyanis nem hagyja annyiban a dolgot, és felbérel pár verőlegényt, hogy „győzzék meg” Qui-Gont, hogy jobb lesz az neki, ha hagyja a csudába Anakin felszabadításának projektjét.

A sztori vége persze könnyűszerrel kitalálható, ugyanis olyan még a büdös életben soha, de soha nem történt a Star Wars hosszúra nyúlt történelme alatt, hogy egy rakás ZS-kategóriás bandita bármit is tudott volna ártani egy Jedinek, de!

De ahogy ez a sztori össze van rakva, te jó isten!

Azt, hogy Qui-Gon vonzza a bajt, azt elvileg már mindenki, aki látta a Baljós Árnyakat vagy olvasta a novelizációját, kitalálhatta. Ebben semmi új nincs. Na de ez az alig 25 oldal a fantasztikusan véghezvitt karakterizációnak köszönhetően Qui-Gon jellemének egy olyan oldalát mutatja meg, ami a filmben és a könyvben éppen csak felsejlik, hogy van. És mekkora ziccert hagyott ki Lucas, te jó ég…

Ugyanis ebben a képregényben Qui-Gon TROLL. Így, nagybetűvel. De nem ám az a fajta netes troll, aki a rosszindulatából meríti az életenergiáit. Qui-Gon az a fajta troll, akiről olvasni szerintem nagyon sokan imádunk: okos, talpraesett, tízpontos beszólásai és húzásai vannak, és ha kell, akkor bizony gonoszkodik is – azaz ebben az esetben fenyegetőzik, mert mégiscsak Liam Neesonról van szó, a rohadt életbe. Liam pedig már jó ideje egyet jelent a fenyegetőzés magasiskolájával, ugyebár. Khm, Taken.

Szerintem elég csak példának említeni, mikor konkrétan Watto orra előtt adja el Anakin fogatát Sebulbának, és mikor Watto ettől teljesen padlót fog, a világ legártatlanabb pofájával nyögi be, hogy „De hát Watto… Nem kérdezted” (mármint hogy eladó-e a fogat). Vagy mikor nemes egyszerűséggel közli Padméval, hogy ugyan már nézzen tükörbe, ha eddig nem volt világos számára Anakin motivációja, hogy megnyerje a versenyt.

Az ebben a képregényben leírtak/rajzoltak nincsenek benne se a könyvben, se a filmben, így még izgalmasabbá téve az olvasás élményét. A rajzok szép színesek, de nekem úgy összességében nem tetszik ez a stílus, én mindig is a mangához vonzódtam jobban, de hát ez én vagyok. Könnyen lehet, hogy mások imádni fogják. Mondjuk jópont, hogy Qui-Gon többé-kevésbé hasonlít Liamre az esetek nagy többségében – valamiért főleg profilból megy ez –, beleszámítva azokat a lehetetlenül kék szemeket is. Ez azért megdobogtatta a kis szívemet.

Mindenesetre egy biztos: nekem annyira bejött ez a kis szösszenetecske, hogy konkrétan hajlandó lennék fizetni érte, ha láthatnám, ahogy Liam végigtolja ezt. Viszont mivel annak az esélye, hogy ez megtörténjen, nagyjából a nullához konvergál, így marad az olvasás, amit minden Star Wars-szerető embernek szívből ajánlok.

Pillangók kertje - Blogom, blogom, mondd meg nékem, mit olvassak ezen a héten?

Dot Hutchison - Pillangók kertje

Sorozat: A gyűjtő, I
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Kiadás éve: 2017

Ez volt az a könyv, ami teljesen kiábrándított. Egyáltalán nem mindenből, csak abból a reményből, hogy esetleg bujkál még valahol a Nap alatt valami kis új...
Két FBI ügynök, Edison és Hanoverian életük egyik nem hétköznapi ügyében készülnek kihallgatni egy lányt. A tizennyolc év körüli gyanúsított, bizonyos Maya frissen szabadult az elmúlt évek egyik legperverzebb börtönéből. Egy börtönből, ami inkább egy üvegházra hajaz, benne egy dzsungelszerű kerttel és egy lakóházzal, ami huszonhárom gyönyörű lánynak adott otthont. Egy börtönből, ahová csak a legszebbek kerülhetnek, ahol a rabok egész nap a hobbijukat űzhetik, bőven kapnak enni, és életre szóló barátságokat kötnek - ahol bármikor szabadon kínozhatják vagy megerőszakolhatják őket, ahol a terhességet halállal büntetik, ahol a huszonegyedik születésnap életük utolsó napja.
A Kertész, egy középkorú férfi a maga kedvére rabolja el és tartja meg a különböző rasszú és korú lányokat; a hátukat részletes és gyönyörű tetoválásokkal jelöli meg, és új nevet ad nekik. Ők a Pillangók, egy titkos, illegális hárem, rabtartójuk pedig mániákusan imádja a tökéletességet, és ennek megfelelően igyekszik a lányokat megtartani fiatal szépségükben - bármi, értsd, BÁRMI áron. Ezt különösen megnehezíti, amikor feltűnik a Kertész idősebb fia; Avery ugyanis olyan pali, aki mellett Christian Grey hangosan hüppögve bújik az anyja szoknyájához. Perverz állat, egy beteg lelkű BDSM-mániákus pedofil, és nem is részletezem tovább, mert felfordul a lelkem gyomra. Feltűnik viszont egy idő után a Kertész kisebbik fia, Desmond is, és bár a rendszer ettől sem borul - úgy tűnik, a srác ugyan felháborodik apja titkos életén, de a zsarukhoz azért nem fut - Maya megpróbálja a legtöbbet kihozni a visszás szituációból, amikor Desmond beleszeret.
Ez a könyv néhány dolgot halálosan komolyan gondol. Egyrészt a műfaját: ez egy pszichothriller, és nem a visszafogott verziója. Én leginkább huszonegyes karikát tennék rá, a tizennyolc nem elég. Elég nyersen le van írva a legtöbb jelenet, amelyek helyenként közönségessé is tudnak válni, a szereplők hullanak, mint friss zöld leveli békák a Szaharában, szóval pszichésen is megterhelő végigolvasni egy-egy jelenetet. Nem a legkeményebb, amit valaha olvastam, de nem az érzékeny lelkűeknek való.
Másrészt: a főszereplőjét. Maya háttértörténete egészen részletes, finoman árnyalt, és érzékletesen mutatja be, hogyan nő fel egy gyerek szeretet nélkül, és ha később mégis találkozik a kötődés őszinte formájával, hogyan löki azt el magától önkéntelen realizmussal és hitetlenséggel. A történetet egyes szám első személyben Mayától ismerhetjük meg, és akármennyire is egy traumatizált leányzó a narrátor, picsogásról szó sincs. Maya egyik fontos tulajdonsága, hogy gyerekkora óta képtelen sírni, viszont még így sem lehet érzelemmentesnek titulálni, pedig időnként teljesen irreálisan hideg a viselkedése egy átlagember szemszögéből. Ez persze csak a látszat. Ez a csaj majdnem olyan profi, mint beteg fogvatartója. Egy percre sem vernyog, látszólag aláveti magát a Kertész akaratának, viszont empátiáját jelzi, hogy igyekszik segíteni a többi lányon, hogy mindenki megőrizze az ép eszét közös luxusbörtönükben. Egyfajta magánpraxist indít, mint terapeuta, a Kert falain belül, és még azt is eléri valahogy, hogy a beszélgetések minimális privát szférát kapjanak. Ha ez nem lenne elég, maximális hidegvérrel használja ki egy egyetemista srác kötődését, hogy kiszabadítsa magát és a barátnőit, pedig ez a kötődés nem is teljesen viszonzatlan.
Amit még jól átad a könyv, az a hangulat. Kifejezetten erősen viszi a klausztrofób atmoszférát, a Kert tényleg könyörtelen börtönnek tűnik, amiben viszont kifacsart módon, de ugyanúgy megjelenik a gyász és fájdalom mellett az öröm, a barátság, a kedvesség, a játék, a humor, mint a világ bármely közösségében. Ezt a légkört nem a legkönnyebb feladat hitelesen megoldani. A mellékszereplők viszont eléggé elsikkadnak, kevés interakciót kapnak - még talán Edison ügynök, és a Kertész két fia, akikről megtudunk dolgokat, de ugye nem kell mondanom, hogy ez kevés?
A befejezést pedig, ha lehet így mondani, amatőr módon oldotta meg a kicsit sem kedves szerző. Olyan érzésem volt, mint egy első könyves író szárnypróbálgatását böngészve, aki valahol a története háromnegyedénél megunta a sztorit, és gyorsan pontot tett a végére, csak hogy "befejezett"-ként a sarokba vághassa, és ez a megoldás elfogadhatatlan egy publikáló szerzőtől. Érthetelen beszélgetések, légből kapott lezárás, következetlen csavarok, amik nem lepnek meg minimálisan sem, és klisék hegye. Forgattam a nyakam, mint egy jobb horrorfilmben a démon-megszállta kislány.... Mi a franc?
Úgyhogy kérdezek mindenkit, aki olvasta a regényt: mire a hype? Miért hallott downright minden könyvmoly valaha erről a regényről, amikor egy éve van a polcokon, és semmi eredetit nem hoz? Ígéretes indítás, jó ötlet, aztán olyan lendülettel vágja saját magát földhöz, hogy hallom, ahogy placcsannak a sárban a lapok. Győzzetek meg, mert nem vágom.
Előre is köszi...