Intermezzo - A Nabucco meg az a bicskanyitogató utolsó mondata

...Vagy akár azt a címet is adhatnám ennek az írásnak, hogy miért gyűlölöm én olyan istentelenül szerencsétlen Zakariást, mert a kettőnek nagyon sok köze van egymáshoz. 

Hogy mi ez az utolsó mondat? Ez, kérem: "Szolgáld az ég Urát/S királyok királya léssz!" A kontextus, amiben elhangzik? Ó, semmi különös, csak annyi, hogy közvetlenül Abigél halála után vagyunk, amit Nabucco végignézett, és oké, hogy ez egy kettejük közti nagyon durva konfliktus még durvább lezárása volt, de nem lehet elmenni a tény mellett, hogy Nabucco felnevelte azt a gyereket, gondoskodott róla, törődött vele, látta felnőni, ott volt az élete fontos pillanataiban; és most elvesztette őt.

Ez a mondat, ami Zakariás szájából zárszóként elhangzik, és amit erősen kétlek, hogy vigasztalásnak szánt, az empátia teljes hiányáról árulkodik számomra, arról, hogy a legkevésbé sem látja át a történteket, de ami a rosszabb, hogy nem is érdekli, hogy egy épp gyászoló szülőhöz beszél, csak nyomatja ezt az istenkézős maszlagját, ami aztán rohadtul nem old meg semmit.

Zakariás már igazából ott elásta magát nálam, mikor Nabucco gyerekét használta túsznak, hogy ez milyen egy aljas, undorító és gerinctelen húzás, szerintem nem igényel különösebb ragozást. Nabuccóval van konfliktusa, legyen annyi vér a pucájában, hogy nem bújik egy ártatlan mögé. Igazából valahol meg is lepett, hogy van ennél lejjebb, de... van.

Kesselyák Gergely rendezését ugyan sok dolog miatt lehet szidni, de ez az bizonyos utolsó jelenet nagyon ott van, bármelyik szereposztásról is legyen szó, mert hangsúlyt helyez arra, hogy Nabucco itt elvesztette egy családtagját, Kesselyák ezt nem próbálja elbagatellizálni; de amit Kálmándi Misi a tegnapi előadáson csinált, az egy olyan gesztus volt, amitől még jobban ütött az egész jelenet. Én ugyan egy pillanatig se merem azt állítani, hogy tudom, vagy akár csak sejtem, hogy mi járhatott a fejében, de ő rátett még egy lapáttal a szituációra: ő nem csak végignézte, ahogy meghal a gyereke. Ő a karjába vette őt és szembefordult Zakariással, szembesítette azt a nyomoroncot azzal, ami éppen történik vele, és ebben valahol elrejtve, vagy nem annyira elrejtve, de benne volt az is, amit én gondolok erről az egészről. Hogy Nabuccóban igenis ott van az ebben a pillanatban, hogy "most halt meg a gyerekem, te rohadék, komolyan, de komolyan van pofád ezzel jönni nekem?!"

Az, hogy ez egyáltalán kijött Zakariás száján, számomra csak annyit jelent, hogy őt egyáltalán nem érdeklik a körülötte élőket érő bajok, tragédiák, csapások, ő csak a magasságos jóistenkéjével van elfoglalva. Komolyan mondom, nem tudom eldönteni, hogy hogyan kéne elküldenem hozzá: dobjam be az Éhezők viadala arénájába, esetleg Westeroson kéne szerencsét próbáltatnom, vagy, és ami a legszimpatikusabb, bízzam rá a Walking Dead csapatára. Hm... Igen, azt hiszem, ez utóbbi lesz a legmegfelelőbb.

Macbeth - Blogom, blogom, mondd meg nékem, mit olvassak a héten?

Ezúttal rendhagyó módon egy drámát hoztam a könyvajánlóba, de mentségemre szóljon, hogy a Don Carloson kívül (lehet, hogy egyszer az is sorra kerül majd) a kis vérengző szívemnek legkedvesebb alkotásról van szó, ami nem más, mint Shakespeare Macbeth-je.

A sztori szerint van nekünk egy skót nemesünk valamikor a 11. század tájékán, aki ugyan kellőképpen ambiciózus, viszont a szükséges mennyiségű vér a pucájában az nemigen van meg neki, de üsse kő, a feleségének viszont van kettejük helyett is elég. A végzetes események sora egy jóslattal indul el egy győztes csata után, amely jóslat három boszorkány szájából hangzik el - holott a boszik köztudomásúlag tökéletesen megbízhatatlan lények, de szegény Macbeth-nek erről senki sem szólt. A jóslat pedig röviden a következő: Macbeth kedves, te leszel Skócia királya. Nosza több se kell, főleg miután az asszony is hallotta, a történet meg innentől kezdve lejtőn lefele hátszélben; morális, szellemi, fizikai és politikai értelemben is, mindez nettó 110 körüli oldalon, ugyanis ez Shakespeare legrövidebb tragédiája.

Ha szereted a Trónok harcát, a Macbeth is be fog jönni, garantálom. És ami még örvendetesebb, ennek a sztorinak kábé az összes létező feldolgozási formája is kifejezetten jól tud sikerülni (film, opera).

Primaverán jártam, Bolygó Hollandit láttam...

...szerencsére nem akart elhervadni. Sőt.

Megragadnám az alkalmat és először is feltennék egy kérdést: tényleg túl későn születtem én ahhoz, hogy klasszikus rendezésű Hollandit láthassak? Ez már a harmadik volt a cirka három év alatt, de egyik se volt klasszikus. Kétszer láttam Szikora János Hollandiját, amivel a kétségbeejtő fantáziátlanságától eltekintve nem volt különösebb bajom, és most a Primaverán Szabó Mátéét, ami már sokkal jobban sikerült szerintem.
Ahhoz képest, hogy eredetileg a Szegedi Szabadtéri Játékok hatalmas színpadára tervezték ezt az előadást, az Erkelben is teljesen jól szuperált, hiteles volt és abszolút elképzelhető, követhető is. Talán egy haszna mégis van annak, hogy én még nem találkoztam klasszikus Hollandival: nem megyek Dunának a moderntől se, míg nem totál agyament és elborult; márpedig az űr-Hollandi szerintem még messze nem az. Egyáltalán, a hajóssztorikat elég jól lehet az űrbe adaptálni, a Kincses szigetnek is létezik pl. ilyenfajta feldolgozása.
Aminek nagyon örültem ebben az előadásban, hogy végre láthatok Kálmándi-Rálik párosítású Hollandit, erre már azóta kíváncsi voltam gyakorlatilag, hogy kapcsolatba kerültem ezzel a műfajjal, és nem bántam meg. Nagyon jók voltak együtt, az eddigi leghitelesebb Hollandi-élményemet hozták (Agache-Lukács nem számít... nekik by definition van kémiájuk).
Szintén kellemes tapasztalat volt, hogy a rendezés kellőképpen mozgalmas ahhoz, hogy ne üljön le az előadás, végig fenn tudja tartani az érdeklődést, bár ez nyilván köszönhető a nagyon jó énekeseknek is, akiket összeválogattak erre az előadásra. Színészileg is hiteles volt mindenki, László Boldi-Erik annak a töredékéért távoltartásit kapna ma, amit a két és fél óra alatt a színpadon művel. Esküszöm, nem értem, Senta hogy nem képelte fel párszor...
És persze nem lehet megfeledkezni a címszereplőnkről, Kálmándi Misiről sem, akinél én a magam számára nemigen tudok jobb Hollandit elképzelni kábé semmilyen értelemben. Megvan a karakterhez szükséges kiállása (főleg ebben a jelmezben; határozottan jól áll neki) és a hangja is, bár ebben természetesen továbbra sem vagyok szakértő. Csak egyszerűen odavagyok meg vissza azért a hangért.
A jelmezek egyébként is jól sikerültek szerintem, nem égetik ki az ártatlan szemlélődő retináját, és a díszletek is visszafogottak; talán egy kicsit túlságosan is, egy picivel több környezetépítést nem bántam volna. Összességében tehát nyugodt szívvel ajánlom ezt a Hollandit megtekintésre, ezzel a szereposztással nemigen lehet mellényúlni; én a magam részéről azt se bánnám, ha még néhányszor erre hajózna ez az előadás...