Angyali vadász - Blogom, blogom, mondd meg nékem, mit olvassak ezen a héten?

Nalini Singh – Angyali vadász (Guild Hunter) sorozat

Kiadó: Az 5. kötetig az Egmont Hungary, 6-tól kezdődően a Könyvmolyképző, ha eljut végre odáig…

Kiadás éve: Futó sorozat (eddig kilenc kötet), első kötet megjelenése 2009.

Mivel olyan régen volt könyvajánló, most egy egész sorozattal jöttem, kárpótlásul a hosszú kihagyásért. Blogírótársam mondhatni egyáltalán nem kedveli az írónőt, én viszont odáig vagyok érte meg vissza (ebből lehet, hogy lesz majd egy jó kis Ütközőzóna, ha minden jól megy), így vettem a bátorságot, hogy másodszor is betegyem az ajánlóba a másik sorozatával.

Mint az a magyar fordításból sejthető, a történetben igen nagy számban fordulnak elő angyalok, amúgy urban fantasyról beszélünk, szigorúan 18-as karikával ellátva, az erőszak és a szex miatt. Az angyalok itt nem cuki kis röpködő Cupidók dundi arcocskával, hanem a tápláléklánc csúcsán elhelyezkedő könyörtelen ragadozók, akik vasmarokkal uralják a bolygót (aki hagyományosabb angyalfelfogásra vágyik, annak ajánlom Daniella Trussoni Angelology c. könyvét, ami a maga nemében szintén nagyon jó).

A történet jórészt Amerikában, New Yorkban játszódik, ami az egyik világot uraló arkangyal, Raphael székhelye. Az első kötetben az ő és a vámpírvadász Elena Deveroux szerelmének kibontakozását követhetjük nyomon vérrel és belsőségekkel körítve, miközben egy elmeroggyant másik arkangyalt űznek keresztül fél Észak-Amerikán. A további kötetek váltogatják a nézőpontokat a fő történetvonal szempontjából fontos karakterek között, mindegyiket egy-egy szerelmi szálra felfűzve, úgyhogy a sorozatnak mondhatni két síkja van: az egyik ugye a fő történetvonal, ami átível az egész sorozaton, illetve a kötetenkénti párosok története. Nekem személy szerint eddig a negyedik (Dmitri/Honor) és a nyolcadik (Naasir/Andromeda) kötet tetszett a legjobban.

Amiben Singh szerintem nagyon-nagyon erős, hogy olyan világokat és karaktereket képes alkotni, amik könnyűszerrel elvarázsolják az olvasót, nagyon könnyű akár több kedvencet is találni helyből, és az írói stílusa is elég gördülékeny ahhoz, hogy élvezetes olvasmány legyen. Mindenképpen ajánlom azoknak, akik szeretik az angyalos történeteket, de a vámpírrajongók sem lesznek hátrányban, ebben a történetben ők is fajsúlyosan vannak jelen. Viszont még egyszer hangsúlyozom, a célközönség kifejezetten a felnőttek, gyerek kezébe semmi esetre sem való könyvek ezek.

Lammermoori Lucia, avagy ami már az én kicsi szívemnek is fájt

Előrebocsátanék két dolgot: egy, nem, nem lesz elfogulatlan ez az írás. Kettő, én ezelőtt az előadás előtt csak a 2014. októberi koncertszerű előadást láttam Lammermoori Lucia címszó alatt, szcenírozott verziót nem. De most ez is eljött, az Erkel színház színpadán tizenhárom év után kaptunk egy teljes előadásnyit is Luciából és családjából, barátaiból és egyéb állatfajtáiból.

A történet mondhatni egy az egyben Rómeó és Júlia – olyannyira, hogy simán egymás mellé lehet tenni és megfeleltetni egymásnak a karaktereket –, van nekünk egy pár csillagoktól űzött hű szerelmesünk és bruttó két intrikusunk a színen, plusz a kötelező jellegű mellékszereplők, mint pl. a társalkodónő. Edgardo és Lucia nagyon szeretik egymást (egy kicsit túlságosan is a kor megszabta keretekhez képest), de ez nem tetszik a szoprán bariton apucija helyett kivételesen a bariton bátyuskájának, így ez utóbbi mindent megtesz, hogy szétválassza a párt. Ez azért is lenne sürgető Enricónak, mert az ő nyaka körül meg szorul a hurok; így jár, aki politizál. Egyvalami menthetné meg Enrico buksiját a hóhérpallostól, ha hozzáadja Luciát Arturóhoz, aki segíthetne az Ashton-famíliának befejezni a nyavalyás kastélyfelújításukat… meg persze járulékos haszonként Enrico is megúszhatná a fejvesztést.

Mint már mondottam, én szcenírozott verziót még nem láttam a Lammermooriból, így engem őszintén szólva nem zavart a díszlet… azaz ha pontosak akarunk lenni, inkább annak hiánya. Ebből jön a kastélyfelújítás-asszociáció: a „díszlet” nem más, mint egy rakás állvány és lépcső, komolyan, mintha valami belvárosi felújítási beruházást látnék. Igazából szerintem megszokható, a jelmezek még passzolnak is hozzá, viszont ami nagyon tetszett, az a világítás. Szerintem nagyon kifejező lett.

És akkor itt kiteszem a figyelmeztetést: innentől ez nem lesz egy objektív írás – mégannyira sem, mint eddig –, és esetenként erős megfogalmazásokkal élhet. Amennyiben ez zavar, kérlek, nyomd meg az X-et a jobb felső sarokban. Köszönöm!

Szóval, ami igazán rávett, hogy nekiüljek most ennek a beszámolónak, az a ma esti (nov. 27.) kevert szereposztás. Újabban jó szokás, hogy a nézőket nem értesítik a bekövetkező változásokról, így csak akkor derült ki, hogy a mai Enricónk is Kálmándi Misi, mikor kilépett a színpadra. Na nem mintha bántam volna a változást, főleg hogy Kolonits Klárával kombóban egy olyan előadást tettek le az asztalra, ami élményben a névnapi utolsó Tannhäuseremmel említhető egy napon – és azt az előadást azóta is jó szívvel emlegetem, az egyik legszebb színházi emlékem.

Megnéztem már ezt a Luciát a Kálmándi-Miklósa párossal is, a nyomába sem ér annak, amit most láttam. Amit most láttam, az igazi, élő kapcsolat volt a két karakter között, eleven, szenvedélyes, szívszaggató. A második felvonás első képében majd’ a színpad gyulladt ki. A harmadik felvonás őrülési jelenete közben – mikor már Enrico is a színen van – az érzékenyebb lelkületűek minden bizonnyal lopva a könnyeiket törölgették, mert az a jelenet… úristen, az a jelenet még nekem is fájt. Én amúgy nem tartom magam érzékeny léleknek, és nagyon nehéz rám komolyan hatni, egyszerűen nem hagyom, hogy bármi is túlságosan berántson; de itt nagyon közel jártam hozzá.

A titka a dolognak így utólag végiggondolva abban lehet, ahogy a két Lucia megoldja ezt a jelenetet. Miklósa az őrülés alatt nem teremt semmiféle kontaktust a többi karakterrel, meg úgy egyáltalán a külvilággal se nagyon, ő úgy csendben őrülget, aztán jól van. Kolonits viszont még az őrületben is megtartja a kapcsolatot a Lucia életében fontos szereplőkkel, és ettől valahogy sokkal szívszorítóbb az egész jelenet. Sokkal erősebben jön ki emiatt az is, mikor Enrico végleg rádöbben, hogy bizony iszonyatos hibát követett el, és Luciát is el fogja veszíteni, mint az anyjukat, és ez végképp beteszi neki a kaput. Egyszerűen Misi olyan szinten volt hitelesebb, mint előző alkalommal, hogy zongorázni lehetett a különbséget, és meggyőződésem, hogy ez a partnercserének köszönhető. Sokkal természetesebben működtek együtt Luciával, sokkal intenzívebb és hihetőbb volt köztük a kapcsolat; és így Enrico fájdalma is, mikor Lucia kvázi elbúcsúzott tőle, mintha ő is tudná, hogy nincs sok neki hátra. Fájt nézni… komolyan mondom, fájt nézni, ahogy Klára odament az egyik lépcsőn magába roskadtan gubbasztó Misihez, átölelte és simogatta az arcát, mintha vigasztalni akarná; pedig erre nincs, ami vigaszt nyújthatna.

Én a magam részéről imádtam, hogy ennyire jelen van köztük a fizikai kontaktus, hogy nem félnek az érintéstől, még az utolsó pillanatban is egymás felé nyúltak, de már hiába; és itt simán el tudom képzelni, hogy volt, akinél eltört a mécses. Egyszerre volt gyönyörű és szívet tépő az a jelenet, esküszöm, csak ezért a durván tíz percért megérte megnézni ezt az előadást.

Enrico karaktere amúgy is elég érdekes szerintem, mert nem az a tipikusan szemét intrikus bariton, aki csak azért gonoszkodik, mert olyan kedve van és megteheti. Tökéletesen érthető motivációja van, életben akar maradni, szinte mindegy is, hogy milyen áron. Igazából én nem hiszem, hogy ténylegesen ártani akart Luciának, egyszerűen csak csapdába esett és két rossz közül választotta a kisebbet (vagy legalábbis annak tűnőt); amúgy meg amennyit Arturóról megtudunk, afelől akár egy tök rendes fickó is lehet.

Viszont aki nem rendes fickó, hanem egy undorító, köpönyegforgató, elvtelen, gerinctelen mocsadék… igen, kedves Raimondo, rólad beszélek. Biztos, hogy belejátszik a karakter (és NEM az őt éneklők!) iránti ellenszenvembe, hogy papról van szó, akiktől amúgy is kiütést kapok, de még ezen túl is nyílik a bicska a zsebemben ettől a fickótól. Az a szenteskedő, kenetteljes képmutatása a Luciával való kettősében… úristen, fel bírnám rúgni, de komolyan. Te megtennéd, te rohadék? Feladnál mindent egy ilyen alkuban, rá tudnád venni magad? Vagy ez csak a nők reszortja, hogy adják fel önmagukat a „nagyobb jó” érdekében? Erős a gyanúm, hogy igen… Én is elgondolkoztam, hogy mit tennék egy ilyen helyzetben. Biztos, hogy megpróbálnék megoldást találni Enrico megmentésére, nem hagynám veszni, de nem ilyen áron. Magamat nem áldoznám be. Raimondónak túl könnyen jár a pofája, csak azért, mert nem neki kell ezt megtennie, és fogalma sincs róla, hogy ez az egész mivel jár egy szerelmes ember számára; hiszen egy rohadt pap, honnan a francból tudná. Szívesen vettem volna, ha a librettista hozzáadja a veszteséglistához.

A zene amúgy nagyon tetszik, szép, kellemes hallgatni, és a három év alatt, mióta én aktívan operát hallgatok, az a csoda is megtörtént most, hogy lett egy kedvenc szoprán-áriám: az Il dolce suono olyan hátborzongatóan gyönyörű, hogy a hátam is beleborsódzik minden alkalommal, mikor hallom.

 

 

Képek: www.opera.hu

Intermezzo – Bérgyilkosok viadala (2009)

Avagy a film, amiben összecsap a Once upon a time, a Game of Thrones és a Vampire Diaries egy-egy prominens képviselője

Persze nyilván mondanom se kell, az egész irányítója a Game of Thronesból szalajtott elem, Ser Davos (Liam Cunningham), neki támadt az a cuki ötlete valamikor a múltban, hogy Battle Royalt rendezzen a földkerekség legkiválóbb bérgyilkosainak – egy random kisvárosban a Föld bármely pontján. Kiürítés nélkül. Az eredmény borítékolható: az adott kisváros jól megszokott életének és civil lakosai X százalékának annyi.

Az esemény nem éves rendezésű, még csak nem is olimpiai mértékű, hétévente mehet a sok hülye önként megöletni magát; ugyanis a mottó ugyanaz, mint a Hegylakó esetében: csak egy maradhat. Az aktuális viadalon viszont bevezetnek néhány újítást: van időlimit (24 óra), és a küzdelemben használt nyomkövető fel is tud robbanni – ami meg egy pofátlan Battle Royal nyúlás, de mindegy –, ha az egy nap elteltével egynél többen vannak életben. Ebből jönnek aztán a bonyodalmak, meg abból, hogy az előző viadal bajnoka kissé személyesre veszi a dolgot, és kvázi bosszúhadjáratnak használja ezt a 24 órát arra, hogy megtalálja a felesége gyilkosát.

Mindenféle fajta bérgyilkos van a palettán, a világ minden tájáról, van nekünk kínai, francia, angol, orosz, meg még mi szem-szájnak ingere, és amit nagyon bírok, hogy mindegyiknek más és más a habitusa. Van a csendesen, távolról gyilkolótól a totál kattant pszichopatáig (Ian Somerhalder, Vampire Diaries) minden.

Slusszpoénként még az egészbe belekeveredik egy civil is, szerény véleményem szerint a valaha filmre írt legszánalmasabb pap ever, de ezt nem lövöm le, hogyan történik, mindenki nézze meg maga. Ami a biztos, hogy Robert Carlyle, a mi kis Once-os Rumple-nk, egyszerűen pofátlanul zseniális, de annyira, hogy a végére még én is simán golyót eresztettem volna a lepcses pofájába.

A film amúgy olyan szinten kiszámítható, hogy a társaság, amiben csak én voltam, aki másodszorra látta, a többi mind friss néző volt, de mire eljött a 20. perc, már mindenki tudott mindent; előre. Ami miatt mégis imádom, az az, hogy a témát, amit választott, a létező legteljesebb mértékben kiaknázza, és ezt fantasztikusan teszi. Látványos vágások és jelenetek, gyönyörű gyilkosságok, és az egésznek van egy egészen sajátos hangulata. A Hunger Games a kanyarban sincs, és szerintem a Battle Royal is csak close second. Nem Oscarra hajt ez a film, de a maga műfajában szerintem kifejezetten szórakoztató és jól összerakott, mindenképpen megér egy próbát.

Ja, és ami plusz örvendetes, amennyiben valaki magyar felirattal nézi: a fordító törekedett a változatosságra a végtelen mennyiségben elhangzó fuck esetében.

Stargate Universe 1: Air - Blogom, blogom, mondd meg nékem, mit olvassak ezen a héten?

James Swallow – Stargate Universe 1: Air

Kiadó: Fandemonium Books

Kiadás éve: 2009

Még nem fejeztem be teljesen ezt a könyvet, de az már most világosan látszik, hogy a kicsike megér egy ajánlót; hát íme.

Kezdeném azzal, hogy hiába sorozathoz írt könyv, nem esik bele abba a hibába, amibe más ilyen jellegű kiadványok szoktak (lásd pl. Reawakened – A Once Upon a Time Tale): nevezetesen, hogy holtbiztosra veszi, hogy ismered a sorozatot, így nem mond el a világon semmit, csak tényeket közöl. Ez a könyv viszont mesél, magyaráz, felépít, történetet és karaktert egyaránt, így még olyanoknak is teljesen élvezhető és követhető, akiknek amúgy halványlila milkatehén gőzük nincs róla, hogy mi az a Stargate – mint pl. nekem. Oké, dolgozom már az ügyön, de egyelőre csak ez a könyv az egyetlen információforrásom a sorozathoz a Youtube-on fellelhető fanvideókon kívül; és remekül szórakozom rajta.

A sztori több párhuzamos szemszögből fut, de egyáltalán nem zavar össze, a karaktereket jól el lehet különíteni egymástól, és igazából ez a többszemszögűség még jót is tesz, mert könnyebben átlátható a történet. Ez pedig a következő, dióhéjban: nagyjából hetven ember egy rozoga, kábé csak a Szentlélek által összetartott űrhajón reked egyetlen idióta miatt, aki nem volt képes lemondani a tudományos karrierjéről akkor sem, mikor éppen kirobbantottak a segge alól egy egész kicseszett bolygót.

Ez az idióta pedig nem más, mint a Stargate Universe-rajongók kedvenc antiszoc tudósa, Nicholas Rush, aki elhatározta, hogy márpedig ő nem hazatelefonál a csillagkapuval, mint E. T., hanem inkább telefonbetyárkodik egyet és felhív egy tök ismeretlen számot, amiről aztán halvány tehénfingja sincs senkinek, hogy hova a búbánatba is vezet. Ezzel nem is lenne gond, ha a) egyedül szórakozna ezzel, b) nem egy kicseszett idegen invázió/űrcsata kellős közepén tenné ezt, amikor is a parancs úgy szólt, hogy mindenkit evakuálunk a Földre. Nem, Rush drágának mehetnékje van az ellenkező irányba. A baj, hogy magával ránt még pártíz embert az Icarus Bázisról, amit éppen szarrá lőnek közben az alienek. Tapsi-tapsi.

És a pláne, hogy még csak nem is egy másik bolygón kötnek ki, hanem egy ki tudja, hány tízezer éve az űrben bolyongó, éppen szétesni készülő, totál elhagyatott űrhajon, amit ráadásul irányítani sem tudnak, nem tudják, hogy hova tart, és a szellőzőrendszere épp bemondani készül az unalmast, úgyhogy hiába jutottak ide, pár óra múlva úgyis mindenki meg fog dögleni szén-monoxid-mérgezésben. Hurrá. Rush amúgy sem örvend túl nagy népszerűségnek, de ezzel a húzásával eléri, hogy a hajón tartózkodó kábé minden második ember halállistájának első helyén kössön ki, és minden elsőnek is benne legyen a top 3-jában; na nem mintha ez olyan nagyon érdekelné Rush-t, egészen addig, míg az egyik csaj el nem jut odáig, hogy tettleg bántalmazza. Na, ez már azért hat egy kicsit. De csak egy kicsit.

Ha már karakterek, ez a könyv ebben is erős, érezteti a szereplői jellemét, a motivációikat, jól festi meg őket, és az ember könnyen találhat köztük magának kedvencet; igaz, olyat is, akit legszívesebben szívlapáttal csapkodna jobblétre. A nemek aránya nagyjából kiegyenlített a főszereplők között, és a női karakterek jó része is erősre sikeredett, eddig egy van, akitől a falra mászom, de tőle viszont nagyon. Remélem, hogy mikor majd a sorozatot nézem, tanúja lehetek a lassú és fájdalmas kínhalálának.

A sztori egy pillanatra nem áll meg, szünet az nincs, egyre-másra történnek a kisebb-nagyobb katasztrófák, és néha bizony úgy tűnik, hogy a csapat nem képes velük lépést tartani, és bizony meg fogtok dögleni, ahogy Gyurrika, a papagáj mondotta anno.

A könyv magyarul nem hozzáférhető, de Amazonról meg lehet rendelni, e-book és papírkönyv formátumban is, és őszintén mondom, hogy megéri, pedig alapból nem vagyok egy nagy sci-fi rajongó.