Filmajánló – Independence Day; ID: Resurgence

 

Yepp, mind a kettő. Mert ugyan oldalakon keresztül lehetne sorolni a második rész hibáit, de egyet nem lehet eltagadni tőle, ha megszakadunk, se: a maga nettó faszságaival együtt egy véget nem érően szórakoztató alkotás, és hibátlanul viszi tovább az első rész egyik legerősebb jellemvonását. Nevezetesen, hogy tele van nagyon szerethető karakterekkel.

Nekem az első rész – ami egy 1996-os alkotás – a mai napig szerepel a Top 10 kedvenc film listámon, és a második, ha nem is tudott felnőni hozzá, de ahhoz azért elég jó, hogy legyen kedvem hébe-hóba megnézni. Mostanában egész sűrűn amúgy.

A sztori mindkét rész esetében elég könnyen leírható egy mondatban: az alienek jönnek, ráadásul gyilkos szándékkal jönnek, az emberiség meg vagy megmurdel, vagy nagyon sürgősen kiokoskodik valamit, és akkor talán egy elenyésző réteg életben marad. Mivel Hollywoodról beszélünk, természetesen a második opció lép életbe, de csak azután, hogy az alienek akkora károkat okoztak a bolygó infrastruktúrájában, gazdaságában és élővilágában, hogy húsz következő választási ciklus is kevés hozzá, hogy ezt bármilyen kormány rendbe tegye.

A két rész közt cirka húsz év telik el, a történet szerint is, és a valóságban is, ugyanis a Resurgence konkrétan a huszadik évforduló tiszteletére készült. Sokan az első rész szereplőgárdájából visszajöttek (pl. a fanok nagy kedvence, Jeff Goldblum, aki tényleg rohadt jó), de mellettük rengeteg új karaktert is behoztak, ami nem gondolom, hogy ártott volna a sztorinak.

Szóval, az első részt azért érdemes megnézni, mert mint film is megállja a helyét, a sztori, a karakterek, még a látvány is, ahhoz képest, hogy ’96-os, teljesen rendben vannak. A folytatás meg ugyan helyenként tényleg sötét, mint a segg, de jóval viccesebb, mint az első rész, még mindig jók a karakterei, látványnak meg egyszerűen szemet gyönyörködtető. Egy esélyt mindenképpen érdemel szerintem.

Intermezzo - Angyalhangok: A Cantemus Kórus adventi koncertje

Sose nézz a karnagyra, csak bátorítod vele...

Ma délutáni lamentáló-témánk: miért jó dolog énekelni?
Kezdjük a legalapvetőbbnél: király érzés, biológiailag is. Az éneklés hatásos stressz- és fájdalomcsillapító tevékenység, főként az általa felszabaduló endorfinnak köszönhetően, ami alapos délutáni dagályként önti el az agyad néhány sor önfeledt dalolás hatására, akár "van hangod", akár nincs, de erre még visszatérek. Arról már nem is beszélve, hogy állítólag fogyaszt. Jó, persze, a futás is, de ha élvezni is akarod a fogyókúrád, ezt inkább ajánlom.
És akkor még nem vettük figyelembe, milyen terápiás felszabadító hatást tud elérni. Érzelmet fejezhetsz ki, vagy álarcot ölthetsz általa. Az éneklés lazítja a lelked állagát, és mintha gyurmával játszanál, úgy formálhatod onnantól. Az énekelt zene erősít, gyengít, felvidít vagy érzelmessé tesz, akaraterőt gyújt, elengedést segít, haragot szít, félelmet űz. (Lehet, hogy a kézügyességed effektíve nem javul ezáltal, de a gyurma-hasonlathoz ragaszkodom, mert a lelkemen viselem minden olvasóm nyelvtani műveltségét. Tessék megtanulni értelmezni egy hasonlatot! Régen volt a gimnáziumi magyaróra.)
Ezeket a hatásokat pedig még erőteljesebben képes kifejteni a csoportos, ún. kóruséneklés. A jótékony eredményeket mantrázhatom további jó pár soron keresztül: stresszcsökkentés, idegnyugtatás, szinkronizálódott szívverés a társakkal - mi több, gyakran a zene ritmusát felvéve -, az endorfin mellett oxitocin termelődése, mely az egyedüllét és a szorongás elűzetésekor fellépő biokémiai reakciónk. Olyankor is beüthet, ha egy magányos délutánon felhív a legjobb barátod, de amikor húsz-harminc dalos pacsirta közt ácsorogsz, és végre már te is tudod kívülről azt a vérmesen egyszerű dallamot, amit elöl a pingvinjelmezes fószer percek óta integet a bűvészpálcájával - mi több, hajlandó is vagy a többiekkel együtt bátran belezengeni a térbe -: ez az élmény egy jóval erőteljesebb verzióját adja az oxitocin-öntetnek.
És mielőtt bármelyik, egy alaposan beskáláztatott, a Zeneakadémiát levelező szakon végzett varjú káráló hangi képességeivel megáldott olvasó egy laza csuklómozdulattal indítaná az egeret az "ablak bezárása" gomb felé - szeretném jelezni: nem kell Maria Callasnak lenni ahhoz, hogy egy kellemeset énekelj időnként. Ha nem egy kórusban, mert szégyellős vagy, hát énekelj a zuhanyrózsába, vagy teregetés közben, esetleg a slozin, lelked rajta. Vagy a kedvenc bandád koncertjén, a tömegben, vagy egy önfejlesztő körben. Csak nyugodtan, engedd ki a vadállatot... vagy a szelíd, vékony hangú állatot, bármi is lakozzék benned. Énekelj. Az egyetlen hangszer, ami benned lakik, amin mindenki tud valamennyire játszani, és amit bárki képes gyakorlással fejleszteni. Komolyan. Ha nem hiszed, járj utána, várnak a Google berkei.
Addig is: a Nyíregyházi Cantemus Kórus adventi koncertjén jártam a MÜPA-ban, és rég hallottam ilyen gyönyörűséget.

Nem, nem ők voltak, ez itt a poén helye.

Aki nem lenne ismerős a témában: az Advent a karácsonyi ünnepi készülődés ideje. Ennek megfelelően a szórakoztatásunkra Budapestre utaztatott, közel háromszázötven főnyi gyermek, fiatal és felnőtt tagból álló kórus karácsonyi műveket tűzött műsorra, illetve olyan populárisabb karácsonyi népénekeket szúrtak közéjük, mint az Ó, gyönyörűszép, a Pásztorok, keljünk fel, vagy a Dicsőség. A műsorban szerepeltek Händel, Caccini, Palestrina, Britten és Kocsár művei is, de Gyöngyösi Levente és természetesen Kodály Zoltán sem maradhattak le a palettáról.
Szeretném leszögezni, hogy mint kórusban több-kevesebb rendszerességgel éneklő ember, megengednék magamnak némi kritikát is, de csak egy kicsit később. A Cantemus ugyanis nem véletlenül van Magyarország és Európa élmezőnyében, ha kóruséneklésről van szó. Az utolsó tizenéves kisfiúig látszik, hogy a tagok elkötelezettek, és a gyakorlott hozzáértés mellett hatalmas élvezettel is csinálják, amit csinálnak. Ezen kívül a teljes kórus a tűpontos szervezettség biztonságával mozgott a színpadon, az összes karzaton és időnként a nézőtéren is, amit - ahogy azt a kórust gondos szeretettel dirigáló karnagyok, Szabó Dénes és Szabó Soma el is mondták - ennyi emberrel egyáltalán nem volt egyszerű begyakorolni. Az összkép ennek ellenére szemet gyönyörködtető volt, aminek a dekoratív (bár számomra ismeretlen rendszer szerint váltakozó) ruhák viselése is alaposan megágyazott. Volt itt visszafogott, fehér angyalkosztüm, népviselet, többféle nagyestélyi és öltöny is. Az egyetlen hátránya ennek a felállásnak talán csak annyi volt, hogy egy-egy embert nehéz lehetett rokonok vagy barátok számára szemmel követni, egyes kórustagok ugyanis két-három alkalommal is átöltöztek a szűk két órás előadás alatt.
A zenei hozzáállás fegyelmezett és tiszteletteljes volt, a barokktól a modern szerzők műveiig. A hangszereket - fuvola, orgona, hárfa, triangulum, csörgődob és vízzel töltött talpas pohár - határozottan kreatívan használták, ami a színpadi elhelyezésüket illeti. Persze a zenészek felé is minden elismerésem: Tóka Ágoston az orgona mögött az egész kórus biztos alapja volt műsorszámról műsorszámra, Vigh Andrea hárfajátéka előtt pedig csak tisztelegni tudok: régen hallottam zenészt ilyen érzékenységgel nyúlni a hangszeréhez.
Egyetlen negatívumként azt tudnám talán felhozni a kórus előadásában, hogy a gyakori ruhacserélgetés és a nézők körül történő folyamatos mozgások kissé erőltetettnek hatottak számomra. Ne értsen félre senki, tudom én, hogy a tinit és a nyugdíjast is egyformán kellene lekötni, de az, hogy az est ennyire előtérbe tolta a külsőségeket, időnként elvonta a figyelmet a zenéről. Mintha a szervezők nem merték volna hagyni, hogy a hangsúly igazán a kórus teljesítményére nehezedjen, az este sikere egyedül a zenén múljon. Ez nagy kár, ugyanis a kórus fantasztikusan szólt: felkészült és összeért teljesítményt nyújtottak. Hibáztatni azonban senkit nem tudok, nem is akarok: a cél nyilvánvalóan a figyelem megragadása és az unalom elkerülése volt.
Ami pedig a legjobban tetszett nekem, az a szólamok keverése. Aki valaha énekelt kórusban, most tegye a szívére a kezét, és mondja, hogy ehhez nem kell nagyon gyakorlott énekesnek lenni! Komoly kihívás, épp ezért kevés egyesület meri ezt bevállalni, ebben az esetben pedig nagyon jól sikerült, és még jelentést is társítottak hozzá. Ezt a felállást ugyanis, amikor a színpadon a szoprán mellett ott áll a basszus, a tenor pedig az alt fülébe énekel, a Cantemus csak olyan műveknél, vagy a koncert olyan szakaszaiban használta, ahol érezhetően fontos volt az összetartás. A nyitó Zadok, a főpap előadása alatt (mely művet a mindenkori brit uralkodó koronázásán játszanak az 1700-as évek eleje óta), illetve a fináléként feltűnő Adeste Fideles - Jöjjetek, hívek esetén kicsi és nagy, nő és férfi keveredve, megjelenésben és zeneileg mégis csodás összhangban álltak a közönség előtt, ezzel az emberi sokszínűség előtt is tisztelegve, melyet egy dolog mégis egyesít: a zene és a közös éneklés szeretete.
Életre szóló élmény volt ez a koncert számomra, és talán személyes elfogódottság nélkül is ez lett volna. Pedig jó lenne, ha egyszer már nem sírnám el magam, amikor meghallom Kodálytól az Angyalok és Pásztorokat.

Miért jobb a rosszfiú? - Vasárnapi elmélkedések

Nemrégiben futottam bele Dr. Vekerdy Tamás Facebook-oldalán a sápítozásba, hogy mostanában tendencia, hogy a kiskölkök a filmek/rajzfilmek negatív szereplőit tartják menőnek, velük azonosítják magukat, és ez jajj, micsoda szörnyűség. Mióta láttam leírva ezt a nettó faszságot, azóta érzek ingert, hogy megfogalmazzam a saját véleményemet a dologról, ami sommásan így fest: a bánatos francokat. (Én is Darth Vaderért voltam odáig ötévesen, semmi bajom nem lett tőle. És mind a mai napig vallom, hogy éljenek a negatív karakterek.) De mindjárt kifejtem jobban is.

Ennek a jelenségnek szerintem igen egyszerű oka van: a „rossz” karakterek egyszerűen érdekesebbek, emberibbek abban a tekintetben, hogy sokkal inkább hasonlítanak egy emberre a természetükben – hozzáteszem, itt most kifejezetten a jól megalkotott, rétegelt negatív karakterekről beszélek, nem a tucatáru főgonoszról.

Nem tökéletesek, vannak hibáik, éppen ezért könnyebb bennük az embert látni, mint a „jó” karakterekben, akik tökéletesek, mindig helyesen döntenek, sosincsenek kétségeik (lásd Captain America, csak hogy mondjak egy példát). Hol hiteles ez? Sehol. És ami nem hiteles, azt már senkinek sem lehet eladni; úgy tűnik, a kiskölköknek sem. És ami a még rosszabb, hogy ez a tökéletes, erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen, mindig helyesen döntő „jó” karakter még mindig a jobbik eset, mert ebben legalább egy icipici munka van.

Na de ott vannak a manapság igen népszerű Young Adult könyvsorozatok (Takonylat, Evermore, Fallen, SzJG, meg a tököm tudja, még mi) főszereplői, akik tök szimplán üresek, de olyannyira, mint a tányérom a gyros-étteremben öt perc után. Semmi nincs bennük, konkrétan semmi, csak vázak, amiket az írói akarat mozgat ide-oda, nincs bennük karakter, amivel egyáltalán azonosulni lehet. Ilyen „jókra” meg senki sem vevő, teljesen érthető módon. És félreértés ne essék, nem csak a könyvekben figyelhető meg ez a tendencia.

A „jó” és a „gonosz” éles elhatárolódása és szembeállítása ma már egyszerűen nem működőképes szerintem, sőt, talán soha nem volt az. Olyan kevés dolog van, amiről abszolút kizárólagossággal lehet kijelenteni, hogy jó vagy rossz, hogy ezek csak a kivételek, amik erősítik a szabályt. Mellesleg meg az emberi természet maga is sokkal összetettebb ennél. Nem végletes lények vagyunk, hanem több ezernyi rétegből álló, pokolian összetett személyiségek, végtelenféle árnyalattal és színnel. Ezt lebutítani feketére és fehérre egyszerű ostobaság szerintem. És ez még a gyerekmesék szintjén is igaz. Nem, az a rohadt Disney herceg nem tudja mindig megmenteni azt a hülye picsa Disney hercegnőt. Bizony van olyan, hogy a sárkány felzabálja mindkettőt, majd jóllakottan visszafekszik aludni az aranyhalmára. És ezzel nincs semmi baj, mert az élet ilyen.

Végezetül hoznék két példát, ahol a rosszfiú annak ellenére az érdekesebb szereplő – legalábbis számomra –, hogy a jók mellette is tisztességgel megalkotott, színes karakterek. Mindkettő Marvel filmből lesz, mert úgy tűnik, manapság a piacon ők az egyetlenek, akik legalább megközelítőleg normálisan képesek megoldani ezt a problémát.

Az egyik a Doctor Strange ügyeletes bajkeverője, Kaecilius. Először is be kell ismernem, kábé a harmadik nézésre szerettem meg úgy istenigazából ezt a filmet, előtte csak elvoltam vele. És oké, abban, hogy megszerettem konkrétan ezt a karaktert, abban meg Mads Mikkelsen van benne vastagon. Meg a hangja. Meg a szája. Meg a mozgása. Meg úgy kábé mindene. 

Kaecilius

Na de térjünk vissza a karakterhez. Egyfelől, Nalini Singh, minden sötét, traumatikus múltak királynője, petróleumot pisilne a gyönyörűségtől, ugyanis Kaecilius pont a zsánere. Előbb a gyereke halt meg, aztán a felesége, ebből származó alkoholproblémákkal küzdött, és a többi. Mire elérünk a Doctor Strange sztorijáig, már mindezen túlvan; látszólag. Rohadtul csak látszólag, ugyanis minden, amit a filmben elkövet a drága, erre a fel nem dolgozott traumára vezethető vissza szerintem. És az, hogy ez a trauma nem került feldolgozásra, egészen biztosan a film ultimate jóságos(nak beállított) kung-fu mesterének, az Ancient One művésznéven futó intézményvezetőnek róható fel.

Mordo teljesen jól mondta, mikor kijelentette, hogy Kaecilius az ő hibája volt. Ugyanis ha valaki abban az állapotban tántorog be hozzám, mint azt Kaecilius feltételezhetően tette, nem kezdem el misztikus tanokkal tömni a fejét, hanem elrugdosom a legközelebbi pszichológusi rendelőbe, banyek! Minden más ráér azután, hogy legalább valamennyire összekaparta magát a szerencsétlenem.

Egyszóval, Kaecilius egy olyan rosszfiú, akinek a rosszfiúvá avanzsálását meg lehetett volna akadályozni. Elkerülhető lett volna, csak egy kevés józan paraszti ésszel, és persze jóval több empátiával és támogatással; és ez valahol rohadt szomorú és tragikus.

A másik kedvenc Marvel rosszfiú iránti rajongásomban, nem túlzás kijelenteni, milliókkal osztozom. Ugyanis ez a rosszfiú Loki, az utánozhatatlan, az egyetlen, az egész külön kicseszett pszichológiai esettanulmány. Komolyan mondom, Phd-t lehetne belőle írni, mindjárt trilógiaként. Nincs az a bármilyen jól megírt és összerakott „jó” karakter, bárhol, akit egy napon lehetne említeni Lokival. És ezt axiómaként vagyok hajlandó kijelenteni. 

Loki

Albumkritika: Icon for Hire - You Can't Kill Us, avagy a depresszió három árnyalata

Figyelmeztetés!

Ha nem beszélsz angolul, előfordulhat, hogy ez a poszt, de főleg a második fele teljesen értelmezhetetlen lesz számodra. Ne haragudj érte. Nyiss egy szótárt, ha érdekelnek a dalszövegek, és szeretsz rágódni rajtuk - ebben az esetben hozzád szólok.

Az a helyzet, hogy ez a cikk inkább életmű-összefoglaló akarna lenni album-review helyett - évek óta emésztgetem ugyanis az Icon For Hire jelenlétét a punk-rock zene körében. Ennek annyi lenne az oka, hogy nem igazán tudtam megmondani, mi lenne a pontos szerepük a palettán, és sajnos majd' négy év kellett hozzá, hogy rájöjjek, az egész gondolatnak nincs értelme, amennyiben nagy kedvenc témámról, az "őszinte zenéről" beszélünk. Kifejtem.
Nevezetesen arra gondolok, hogy az egyes formációk jelenlétének "szerepe", vagy pontos elhelyezkedésének definiálása egy olyan álságos és nem különösebben jóindulatú iparban, mint a könnyűzene, csak akkor fontos, ha az egész műfajhoz hasonlóan az adott együttes is megkreált - hiszen ebben a helyzetben van csak relevanciája, hogy éppen melyik területre "készítették". Csak hogy éljek valami érthető példával, gondolok itt Lady Gaga polgárpukkasztására, vagy Justin Bieber széplelkű rosszfiúskodására. Persze forgalmunk sincs, mire vágyhatnak ők maguk, de csak képzeljük el, mennyire furcsa lenne mondjuk Bieberbaba egy alter-rock formációban, vagy Gaga a country műfajban, egy szál akusztikus gitárral. Igen, ők megkreált szerepet betöltő formák, akik emiatt nehezen teljesedhetnének ki belülről fakadó művészetükkel. És mondanám, hogy a közízlés ilyen mértékű befolyásolása messzemenően problémás, mi több, hazug és agymosó hatást gyakorol a hallgatóságra, de még én, a sok szempontból harcos konzervatív sem állíthatom ezt teljes mellszélességgel.

Igen, van, hogy egy előadó vagy együttes egy divathullámot lovagol meg hangzásban, megjelenési stílusban, ne adj Isten teljes egészében. Ellenben előfordul, még ha ritka dolog is, hogy egy énekes vagy banda azért létezik, mert - magától vagy segítséggel, ez is valamelyest számít - felismert és "betömött" egy piaci rést, vagy szerencsésebb esetben inkább betöltött egy hallgatói igényt. Ennek azonban gyakran van megkreált, művi utóérzete, ami viszont ilyen magyarázattal szerintem már kicsit sem ördögtől való dolog, feltéve, hogy az igény jogos és értékes. Itt a cél szentesíti az eszközt, és ezt szeretném az Icon For Hire bemutatásával alátámasztani.
Minden számot, amit csak említek ebben a cikkben, linkelni is fogok, méghozzá szöveggel, mert Icon For Hire-t értelmetlen dolog úgy hallgatni, hogy nem figyelsz a szövegre!

A bandára egy évfolyamtársam hívta fel a figyelmem 2013-ban: kifejezetten kezdőknek számítottak punk és hard rock műfajban, s még debütáló, első albumuk, a Scripted volt csak elérhető. Fantasztikus és műfajukban újszerű, bátor dalok kaptak helyet itt - csak hogy személyes kedvenceket említsek, megérdemel egy hallgatást a második kislemez Get Well, a melankólikus The Grey vagy a címéhez méltón teátrális Theater... és ha extravagánsra vágytok, nos: ki hallott már punk-imát? Fel a kezeket!

...senki?

Aha, gondoltam.

Akkor most ezt ideteszem, kommentár nélkül: Off With Her Head.

Mélyen sérült, depresszív zene ez, mint egy élő lélek, akit összetört a világ, és minden maradék erejét abba fekteti, hogy dühösen üvöltve kérdőre vonja a társadalmat és az embereket, mint az ő fájdalmának okozóit. És én, mint valaki, aki ezzel a világlátással akkoriban maximálisan azonosulni tudtam, úgy éreztem: igen, ez egy érthető dolog. Van, hogy olyan mélyre temet egy lelki sérülés, annyira egyedül maradsz, hogy nem vagy képes magadnak annyi plusz fájdalmat sem okozni, hogy magadat hibáztasd. Forogsz a sárban, nyalod a sebeid, dühöngsz, kiadod minden alávaló, borzalmas érzésed, szinte perverzül élvezed is a fájdalmat, és nem mozdulsz egy tapodtat sem. Itt maradsz, míg el nem érkezik a második szakasz.

A self-titled Icon For Hire megjelenését röviddel az első album megismerése után (2013) már vártam, figyeltem, és kritikus tekintettel mértem az előzőhöz. Ilyen szemszögből nézve természetesen csalódtam, a banda viszont, ha a debütáló Scripted-hez nem is, saját magához hű maradt. Éles társadalomkritika, emberek közti harcok bemutatása, a punk-rock felpörgetve némi electro-pop és doubstep beütéssel. Első szerelmem a különcöket éltető Counting On Hearts volt, a Rock and Roll Thugs-t még mindig minden idők egyik leggyönyörűbb dalának tartom, ami a zene emberi lélekre gyakorolt hatását fejezi ki. A Sugar & Spice egy elképesztően erős emberiség-ébresztő himnusz, a Watch Me-t pedig a mai napig keserű iróniával üvöltöm hajkefe-nyélbe, annyira fájón személyesen érint. Csupa tiszta dühkitörés ezen a korongon is, csak épp most már ezerrel megy az ön-destruktív hibáztatás, hogy ÉN rontottam el, ÉN csinálhattam volna jobban is, ÉN nem vagyok elég, VELEM van a baj.

És megint csak bólintottam: ez is egy része. Már érzed, hogy te is tettél valami rosszat, de kezded azt is hozzávenni, hogy ebből ki kell mászni valahogy. Még gyűlölet tölt el a mérgezett társadalom, az emberek, akikkel körül vagy véve, de már azt is kapiskálod, hogy rossz helyen ragadtál. Hogy arrogánsnak, keserűnek lenni nem jó, hogy ebből van valamerre kifelé is út, és ott talán jobb lenne.

És igen. 2016 őszén megérkezett a válasz, és a mai napunk albuma: a You Can't Kill Us. És a jól megszokott társadalomkritika mellett az összeállítás egy olyan hibátlan keretes szerkezettel ad hitelt annak az érzelmi szakasznak, amit én a depresszió harmadik fokának neveztem el, hogy a gimis magyartanárom csillámport sírna örömében, ha hallaná. Vagy inkább graffiti-festéket, csak hogy hű maradjon a stílushoz.

A Supposed To Be volt az album első single-je is, és mint olyan, megint kaptunk egy - szerintem - meglehetően semmitmondó klipet. Nagy hiba! Be sem linkelem, csak élvezzétek az együttes stílusához képest határozottan újszerű hangszerelést, és maradjatok nyugodtan a szövegnél, mert itt alapozzák meg az album mondanivalóját.

'Make me better

I can't stay halfway dead forever (...)

When you take the sick away

Who am I supposed to be?'

Mert van az a reggel, amikor felébredsz, és rájössz, hogy már nem is felhős kint az ég. Már sütne a nap, de te belül ráhúzod azt a bizonyos függönyt, ami mögött heteket, hónapokat, éveket éltél. Mert ott biztonságos, mert a fájdalom, a bánat ismerős - a boldogság bátorságot kér, és olyan idegen. De miért maradnál...?

Egyelőre a téma nem kap több boncolást, halad az album.

A Demons megint kapott egy videót, és lassan már azt hiszem, megengedhetem magamnak, hogy ilyeneket mondjak: az IFH számára be kéne tiltani a klipforgatást. A legtöbb videó üres látvány, imázsklip, amit ilyen szövegek mellett nem engedhet meg magának senki!

'Aren't you gonna do something with those

Pretty little heart of yours? (...)

This world is twisted, it's the human condition

But you don't have to play along'

Elfogadhatatlan. Tessék kiemelni egy ilyen harcos szöveget, egy ütős klip sokat dobna rajta! Szeretlek, Ariel, de ennél te jobbat tudsz.

...És ennél a dallamnál is. Mármint... kerestem én azt a dallamot, kritikai lelkületem éleslátását levetve kerestem előbb színházi látcsővel, szemüveggel, majd mikroszkóppal is. Nincs sehol. No para, ez volt az album mélypontja. Erős kezdés, y'all.

Pulse. Na ez az a dal, ami olyan gyilkos ritmust kapott, mint semmi ebben az évezredben. (Vagy nem hallgatok elég zenét, vagy igazam van... come at me.) És nem csak ennyit akar jelenteni a cím. Ismered azokat az embereket, akiknek a kisugárzásuk egyedül a kétségbeesett megfelelési kényszert árasztja, igaz?

'Do your thing and go numb it down

Try to make 'em all love you now (...)

Turn down the pulsing you know you feel inside'

Ez lenne az ő ébresztőjük - nem eredeti üzenet, de a téma egy újabb, friss és életszagú feldolgozása. Fantasztikus lett.

A The Magic az első dal az albumon, ami zeneileg is felmutat egy melodikusabb hangzásvilágot. Ennél a bandánál én nem ezt szoktam figyelni, de itt jól van használva, mert balladáról beszélünk. Bár elfogult vagyok, engem ez a dal személyesen érint, és újra: ha ismered ezt a fajta embert, netán van annyi önkritikád, hogy észrevedd, épp te vagy ez -  ez a dal a lelkedbe döfi a konyhakést, és megforgatja párszor, csak mert nem elég mély a seb.

'Imagine the magic that might be under the madness

Between the mudane automatic and the silicone sadness

Tragic! Can you imagine the magic?'

Lehet, hogy ott sétál melletted az utcán, vagy ül az előadóban, a teremben, az irodában melletted ez az ember. Vedd észre, szólítsd meg: lehet, hogy nem ébreszti fel más.

A keretes szerkezet halad tovább, és felteszi a kérdést, ami logikusan következik az első track szövegéből: miért nem lépek ki a fényre? A Happy Hurts visszafogott, csendes, ami a műfajban meglepő. Nem kiabál, inkább segítséget kér, és mint a gyógyulni kész depressziós ember, ő is eljut a következő lépcsőfokig.

'So today I feel OK, I guess it was all just in my head

I just need to try harder I guess (...)'

Nem kényelmes, ami új, legyen szó cipőről, ruháról, szerelemről, boldogságról. Nem szoktad meg, félsz, hogy tönkremegy - feltör. Viszont hogyan tovább?

Újra csak függővég, térjünk vissza a harchoz.

A You Were Wrong-ot egy meglepően átlagos szakítós dalként lehet felfogni.

'Never mind I'm gonna be fine

Too much in the line just to sit and cry (...)

Oh like don't you think I know this is not the end of me?'

Király ritmus, kiosztós szöveg, kissé egyhangú dallam - ragelés, semmi más. Nem értéktelen, inkább alulteljesít az album többi számához képest. Haladjunk.

A Too Loud a győztesek dala. Zseniális a maga ritmusközpontúságával, mert megint egy ébresztő.

'When she tells you you ain't pretty

Need to look more like the others (...)

If you don't get it together

Then you gonna be a failure'

A repetitív refrén pedig tipikusan az a fajta, amit tüdőből ordítanék mindenki fülébe, aki szerint egy misfit vagy, mert nem úgy gondolkodsz, öltözöl, sminkelsz, viselkedsz, jaj, Isten ments, hogy más légy, hogy máshogy gondold, máshogy haladj! Akkor elvesztem feletted a kontrollt! 'Oh no no am I getting too loud, am I getting in your head, GETTING IN YOUR HEAD?!' És hogy leosszak egy pacsit a másik oldalnak is: ez a dal nekem is sokat tanít, aki szeretek sztereotipizálni, mert ha valaki nem fér a dobozba: - megint csak - nem tudom, mit higgyek róla. A gondolat, hogy ahányan vagyunk, annyifélék, rémisztő, de mindig van hová fejlődni.

War: két dudás egy csárdában. Vagy talán még inkább, amikor egy ember cipel egy egész kapcsolatot. Hogy ez mennyire rohadtul tud fájni, ha a családod szeretett tagja, ha a legjobb barátod? Ha a szerelmed?

'You know I can't make you better

When all you wanna be is lost (...)

It's a brilliant game you play when you lock yourself away

And you make me fight for you (...)

I can't survive the both of us'

Döbbenetesen. Megint ballada, dallamáradat - de mindez csak előkészíti az album legmélyebb dalát.

Ha valaha, egy percre is megfordul a fejedben az öngyilkosság gondolata, az Under The Knife-ot neked írták. Azt mondtam, hogy a War fáj? Ez a dal a lélek sósava, bár itt megint nem játszik a muzikalitás nagy szerepet. Hadd beszéljek erről kicsit.

Ismered a lányt, aki tizenöt vastag karkötőt visel, de véletlenül láttad, mi van alattuk? A srácot, aki nyáron is hosszú ujjút hord, és amikor egyszer feltűrte, találkozott a tekinteted az övével? Emlékszel az űrre, a flegmaságra a pillantásában? Hogy talán nem is érdekli, hogy láttad, amit láttál? El sem tudod képzelni.

Ez a dal nem arról szól, hogy van, aki vagdossa magát. Ez a dal arról szól, hogy van, aki vagdossa magát, de nem beszél róla - nem azért, mert szégyelli, hanem azért, mert már szégyellni sem meri!

'Like there's no point

Even trying not to let it show

'Cause we all know:

Emo kids like to hurt themselves (...)

Posers who still cut themselves up for the attention'

Élünk egy társadalomban, ahol, ha bajod van, ha beteg vagy, le vagy nézve, mert talán már azt is csak megjátszod! Mert az emberek nem mernek hinni neked. Ha beteg vagy, ha hibás vagy, ha nem vagy ép, azt meglátni gyávák, nem fér bele a tökéletes kis világukba. Eltakarják a szemüket, elfordulnak... vagy rosszabb: lesajnállak, kigúnyolnak. Azt nem lehet, hogy ilyen is létezik, biztos csak kell neked a figyelem. Biztos csak nem hallgatnak rád, nem szeretnek, ne játszd meg magad. És elmegy melletted az ilyen ember, abban a biztos, egoista hitben, hogy te sem vagy más, nem lehetsz több. Hiszen mindenkinek bele kell férnie abba a bizonyos rekeszbe...

Na, sírsz már? Akkor figyelj.

'I don't care your intentions I just want you to know

My self-hatred never took me where I wanted to go (...)

I can pick at the pain but I can't cut it away (...)

But you know I think if there's something I could say

They'd have thrown it on a brouchure and sent you on your way'

És talán én is pontosan ezt tettem most. Még akkor is, ha van némi tapasztalatom a témában, nem akarom eljátszani, hogy értem, mert van annyi önkritikám, hogy tudjam, hiába pofázok itt, valószínűleg gőzöm sincs a témáról. Frázisokat ellőni a semmibe, az meg nem segít senkin. Csak az empátiám nyavalyog, mert ez a téma kínzó, és épp ezért nagyon kell beszélni róla. Nagyon kéne. Remélem, ez a dal megindít pár embert, akinek nagyobb a hangja nálam.

Nehéz tovább menni ilyen súlyos téma után, de próbáljuk meg. A keretes szerkezet veszi fel újra a fonalat a Here We Are-ral.

Próbálkozom, és még fáj. Nem jó itt, nem vagyok még ép. A depresszió nem múlt el tegnapról mára, nem vagyok egészséges. De tudod, mit? Megpróbáltam, és eljutottam valameddig. Idáig. Ez is valami.

'When we gonna wake up happy? (...)

Thought by now we would all be

All grown up finally free (...)

But here we are bruised and battle-scared (...)

Fighting for our lives, holding on tonight'

Mert nagyon fontos értékelnünk, hogy nem adtuk fel; sokunk nagyon súlyos, nehéz csatákat vív naponta. Kifejezetten motiváló ez a dal, akkor is, ha elsőre nagyon nehezen nyeltem le a doubstepes beütését a refrénben. Szintén dallammal is rendelkező számról beszélünk - na nézd! Eljutottunk arra a pontra, hogy erre csak, mint szinte mellékes jellemzőre utaljak. Ígérem, a következő posztban nem csak a szövegeket fogom éltetni.

Következik a Get Well II, avagy az önirónia magasiskolája. Nem vicc, ennél önreflexívebb dallal Arielék nem is tudtak volna előrukkolni - még a cím is az első nagyobb sikerükre utal vissza. A téma már más színezetet kap.

'Do you want me to write you another sad song? (...)

Do you want me to tell you we'll never belong

Would you like that? (...)

The truth is we like it here (...)

I need my pain don't take it away'

Mert tényleg. Ezért nem tudsz továbblépni! Mert valahol szereted. Élvezed, ha sajnálnak. Szereted drámai hangvételben, vagy épp a flegma keménység álarcában előadni borzasztó sorsod történetét, szeretsz fürdeni az erődet, kitartásodat csodáló pillantások vízesésében. Letagadhatod, de nincs miért. Ember vagy, aki sokáig volt magába zárva - megszoktad. Mondanám, hogy érthető, de szomorú is, viszont már nincs messze a konklúzió.

Az Invincible megint meglehetősen hétköznapi, első hallgatásra sem dallamot, sem különösebben újszerű üzenetet nem fogalmaz meg.

'So invincible?Maybe not quite true

But I’ll keep saying it till it gets through

Till I start acting like I can do

Whatever the hell I put my mind to'

Oké, nem kiemelkedő... egészen, amíg meg nem hallod a refrén után azt a fantazmagóriát, amit előcsiholtak a gépekből. Ooo-whop... oh-oh-oh whooo-op... sajnálom, már jár is a nyakam, a vállam, élvezetes és önkéntelen izomrángásoktól irányítva. Franc gondolta volna, hogy egy elektro-punk dalra táncolni lehet.

A címadó szám egy határozottan jóindulatú, epic összegzést ad a You Can't Kill Us albumnak. Egyrészt:

'Kept hoping one day maybe I'd make it to a stage and tell you "it's all okay"

And that I love you, even if I haven't met you yet'

Mikor hallottunk utoljára ennyire szívből szóló, szenvedélyes sorokat egy bandától a közönsége felé? Szívmelengető attitűd, tiszteletreméltó, és végső soron ezért szeretem őket. Mert tényleg hozzánk szólnak, olyan gondolatokkal, amik megfordulnak egyikünk-másikunk fejében. És ha ez nem is lenne elég, lezárást adnak a kerettémának is, mégpedig így:

'Maybe that's what it takes, you have to tell the pain no

Have to let the sick parts of your heart finally go

Make room for the light, let it pull you in close

And if you're ever feeling low I think you know where to go'

És mondhatnánk: könnyű mondani, hogyne. Pedig tényleg ennyi. És ez az most, amit nem a farzsebből mondok. Ezt átéltem, hihettek nekem. Be kell engedni a jót, és hagyni kell halványodni a rosszat, míg egy heg marad csak a lelked hátsó falán. Mint egy graffiti, ami csak a múltat jelzi, ahová nem akarsz visszamenni - de már nem befolyásol. És amikor a fájdalom visszatérne, erő kell hozzá, hogy megálljt parancsolj neki, de tudatosítanod kell, hogy már nem ő az a szabályszerűség, ami meghatároz. Többé nem.

Az Icon For Hire véleményem szerint a létezésével egy eddig betöltetlen igényre ad kielégítő választ: döbbenetes hitelességgel beszél a depresszió súlyáról, okairól és lehetséges kifutásáról. Nem újszerű nagyon, hiszen korábban a legtöbb témában már alapos reakciókat adtak korábbi bandák dalai, szerintem nagyjából mindenre találnánk két-három hasonló dolgokat elemző zeneszámot. Mégis, az IFH véleményem szerint királyul összefogta a depresszió szakaszait. Ez az album éppen azt, ahonnan közel már a mentális egészség, de meg kell tenni az utolsó fáradt, küzdelmes lépéseket. Szívből, lelki erőből szóló album, mint a korábbiak is, és minden egyes daluk színes-szagos, átgondolt mentálrágycsát kínál elénk a punk-rock pink és fekete mintás tálcáján. Érdemes belekóstolni.

Side note: kifelejtettem ezt a dalt, mert nem volt rajta egy albumon sem.

Ez a dal... ez egy külön posztot érdemel.

Feministák, stay tuned.

És mostantól lehet, hogy nem ártana mellékelnem egy angol szótárt a cikkjeimhez.

Like, for real guys ;)