…Avagy ha még
egyszer meghallom azt a mondatot, hogy „nem számít a sztori, csak a zene”,
tutifix, hogy leütöm az illetőt, akinek ez az emeletes marhaság ki talál jönni
a száján. Egyetlen egy eset van ugyanis, amikor valóban nem számít egy opera
sztorija: mikor az ember csak hallgatja. Akkor valóban a zenei élmény az, ami
elsősorban mérvadó, ami fontos lesz, amihez kötődsz. De abban a pillanatban,
hogy egy operát színpadra alkalmaznak, máris nagyon is elkezd számítani a sztori
– meg a karakterek, a díszlet, a jelmez, a dramaturgia és a többi.
Egyetlen egy
dolgot gondoljunk csak végig: ha maguknak a komponistáknak nem számított volna,
hogy milyen történetet visznek színre, akkor hangszeres zeneműveket alkottak
volna, concertókat, etűdöket meg a bánat tudja, hogy még mit, nem értek én
ehhez. De mit csináltak? Komplett sztorikat álmodtak színpadra, nem egyszer,
nem kétszer, hanem jó sokszor konkrét színdarabokat, regényeket adaptáltak
(Macbeth, Rigoletto, Traviata, Falstaff, és még a végtelenségig lehetne
sorolni), sokszor azért, mert ők maguk szerették ezeket a műveket. Verdi
például odáig volt meg vissza Shakespeare-ért.
És hogy miért
adaptálták ezeket operává? Mert fantáziát láttak ezekben a történetekben, úgy
gondolták, hogy operaszínpadon, megtámogatva a zene erejével is tudnak hatni,
még ha másképp is. Ezt ledegradálni arra, hogy „csak a zene számít”, eléggé
beszűkült látókörű hozzáállás szerintem.
És hogy miért
a Simon Boccanegra kapcsán jött ez elő? Őszinte leszek, egész egyszerűen azért,
mert most elégeltem meg. Rengetegszer hallottam már a fenti mondatot, rengeteg
opera kapcsán, és most lett tele a hócsukám végleg. Na de lássuk, milyen is a
Boccanegra sztorija! Hát kérem, első blikkre meglehetősen keszekusza. Van egy
félórás prológunk, ami megpróbálja nagyjából vázolni a szituációt, de ez csak
addig működik, míg a politikai részével van elfoglalva. Az interpersonal relationships már egy teljesen másik kérdés.
A sztori
szerint Genovában járunk, ahol épp dózseválasztás készül (hogy ez hogy megy,
hogy teljesen demokratikus-e vagy sem, nem egészen tisztázott az operában, lásd
a végét). Természetesen megy az ármánykodás ezerrel, és az osztályharc sem
maradhat el: patríciusok és plebejusok, óh, azok a régi szép emlékek a gimis
törióráimról… Na mindegy, lényeg, hogy valahogy ezt a Simon gyereket szúrják ki
arra, hogy dózse legyen. Na de Simonnak van egy sötét titka: egy nemeslányba
szerelmes, akinek ráadásul már gyereket is csinált. Ejnye, Simon.
Természetesen
nemeslány apukája a plafonon van a ténytől, és nem ám az örömtől, úgyhogy a
szokásos gyűlölködés-adag is adott, ami minden operának szerves kelléke kell,
hogy legyen. Nemeslány közben meghal, gyerek eltűnik, Simon dózse lesz.
Fast forward
25 év. Elsőnek meg kell, hogy jegyezzem, minden elismerésem Simoné, hogy ennyi
ideig meg tudta tartani a trónt. Bár bariton a drága, annyira nem csodálkozom.
A baritonok by definition tökösek és talpraesettek. Na és innen jön a szokásos
operai kliséhegy: szerelmes tenor-szoprán párocska, intrikus bariton, gonosz
basszus, és a többi. Természetesen megkapjuk az apa és lánya meghatóan egymásra
talál jelenetet, tapsi-tapsi.
Szóval,
alapvetően a Boccanegra egy teljesen átlagos operasztori, eléggé kiszámítható,
és nagyon vicces figyelni, ahogy a libretto kétségbeesetten próbálja betömködni
a kisebb-nagyobb plothole-okat a történetben, de nem igazán megy neki. Például
az, ahogyan azt magyarázza, ahogy a kislány eltűnt: totál zavaros és ezer
ponton támadható csak ez az egy mozzanat. Pl: ugye Simon állítása szerint a
kölök elkóborolt és nem találták sehol. Namármost, bármely számítás szerint a
kölök nem nagyon lehetett több pár évesnél, ha gyorsan észreveszik, hogy
eltűnt, és nekiindulnak páran megkeresni, nem juthatott olyan rohadt messzire,
főleg egy lakatlan partszakaszon, hogy ne találják meg.
A karakterek
igazából csak baritontól és attól lefele értékelhetőek, de ez általában így
szokott lenni. Paolo egy rettenet furfangos és gonosz kis geciláda, az, akit
imádunk utálni, mert valami perverz élvezetet lelünk benne. Nekem abszolút
kedvencem. Simont se kell félteni, az a tény, hogy bariton, megvédi attól, hogy
túlságosan esetlen vagy kiszolgáltatott legyen. Sőt, egyszer bejátszik egy
olyan kegyetlen pszichológiai játszmát, hogy a tíz ujjamat megnyaltam utána.
Outright savage. I love it.
A látvány
valami elképesztően gyönyörű, talán az egyik legszebb, amit eddig láttam,
abszolút visszaadja a tengerparti város hangulatot, igaz, sokszor eléggé
sötéten. Nem nagyon vannak konkrétan világos jelenetek az operában. Ha film
lenne, nagyon-nagyon sok éjszakai forgatásra lenne szükség. A különös állatkák
jelenlétét gyakorlatilag semmi nem magyarázza, így a funkciójuk megmarad a fura
biodíszlet szintjén. Kár. A jelmezek szintén nagyon szemrevalóak, szóval a
klasszikus rendezések hívei most igazán meg lehetnek elégedve.
A zene Verdi,
és ennél többet mondani nem is szükséges szerintem.
képek: opera.hu
