Ütközőzóna: Leiner Laura - Szent Johanna Gimi sorozat

Új szegmens, jaj! Itt egy poszt, amiben párhuzamosan olvashatjátok mindkettőnk véleményét szempontokra lebontva könyvről, filmről - bármiről, amihez mind a ketten hozzá tudunk szólni, csak épp mást gondolunk róla. Vagy nem... esélyes, hogy most épp nem fog sokban eltérni a véleményünk. Tinisorozat kivesézése következik, sokak kedvence, szóval vigyázat, nem leszünk éppen kedvesek. De őszinték mindenképp... csak, ahogy szoktuk!
A sztori azoknak, akik nem olvasták: kamaszlány éldegéli végig  idilli kis világát a gimiben; kilenc köteten át nyomon követhetjük a baráti kör kialakulását, az első szerelem kibontakozását, és azt, hogy a hősnő anyja négy év alatt SEM tanult meg főzni!!! Oooké, bocsi, vissza a lényeghez: aranyos kis sztori a felnőtté válásról, na. Tiniknek, és nem nekünk - itt szólok, hogy nem vagyunk célközönség, és ennek tudatában vagyunk, sőt: akkor sem tartoztunk már a becélzott korosztályba, amikor elolvastuk a könyveket. Mostanra viszont leforrt és kialakult a véleményünk, így mi csak kritizálunk könyörtelenül... Nosza.

Karakterek

Christine:

A második olyan terület, ahol nálam óriásit bukott ez a sorozat (az első az, amilyen üzenetet közvetít, lásd lentebb).

Kezdésnek mindjárt itt van egy olyan üres és jellemvonásoktól mentes főhős, hogy szinte már átlátszik; nyilván azzal a céllal, hogy minél több olvasó kiálthasson fel lelkesen, hogy na tessék, ez én is lehetnék. Esküszöm, Kingának egy az egyben és tökéletesen igaza van, mikor kijelenti, hogy Reninek egyszerűen nincs személyisége. Mert hát gondoljuk már végig józan ésszel, azon kívül, hogy szeret olvasni és Cortez puszta gondolatától is nedves álmai lesznek, ugyan mi a francot tudunk meg Reniről? Az égvilágon semmit. Ami meg még idegesítőbb, hogy még ezt a nagy olvasásmániát sem sikerült hitelesen kiviteleznie az írónőnek; ugyanis olyan ember egyszerűen NEM LÉTEZIK, akinek minden egyes rohadt könyv tetszik, amit olvas; főleg ha olyan tágan válogat a műfajokból, mint Reni (Anne-könyvektől a Godot-ra várváig). Ilyen nincs, bármennyire is igyekszik valaki személyiségtelenné tenni a főhősét; bár megjegyezném, Leiner Laura ebből a szempontból még alaposabb munkát végzett, mint Stephenie Meyer a Takonylatban. Őszintén gratulálok. Nem, nem pozitív értelemben.

A másik probléma, hogy van a 12 fős osztályból 2, azaz KETTŐ darab olyan karakter, akiket nem vágnék be azon nyomban az Éhezők viadala arénájába, hogy hagymás-tejfölös chipset majszolva, végtelen elégedettséggel nézzem végig, ahogy megdöglenek; reményeim szerint lassan és fájdalmasan. Ez a két karakter pedig Kinga és Arnold. (Na jó, Zsák meg Gábor még rendben vannak.)

Kinga, amellett, hogy valóban megvannak a hibái, mégis az egyik legfelelősségteljesebb, legkitartóbb és legjózanabb ifjúsági regény-szereplő, akit valaha papírra álmodtak. Miatta igazából már pozitívan jár a gratuláció az írónőnek. Arnold meg lehet, hogy szociopata, bár erről rohadtul nem győzött meg Leiner, pedig beismerem, nagyon próbálkozott, de bármikor előbb kezdek vele, mint bármiféle Cortezzel, akinek, hozzátenném, majdnem annyira nincs személyisége, mint a kedves barátnőjének.

A többi tagja az osztálynak meg egy szóval leírható: minősíthetetlen. Ki ezért, ki azért, de ami mindegyikben közös, az a kisebb-nagyobb mértékű, de mindenképpen kétségbeejtő műveletlenség és butaság, illetve ennek büszke hirdetése. Ez utóbbira Dave kiváló példa, lásd a csörtéit Kardossal. Mindegyiknél szívlapáttal vertem volna be azt az öntelt, beképzelt, arrogáns és hülye pofáját.

De a legkiakasztóbbak mind közül a Virág-Robi-Andris trió voltak. Egyszerűen szavaim nincsenek rá, hogy leírjam, micsoda fájdalmat okoztak ezek nekem. Nem, NEM jópofák. Nem, NEM aranyosak. Nem, NEM viccesek. Könnyfakasztóan ostobák, kétségbeejtően életképtelenek, ideggörcsöt okozóan műveletlenek, esküszöm, vadászengedélyt adnék ki rájuk, mert semmivel sincs több esze egyiknek sem, mint egy kicseszett földigilisztának. Az, hogy ezek érettségit kaphattak, a Szent Johannának mint oktatási intézménynek a csődje, még ha képzeletbeli is ez az intézmény; annál is inkább, hogy Leiner azt igyekszik közvetíteni, hogy ez egy nívós iskola. Ha az lenne, helyből fel se veszi ezeket az előembernek is alig nevezhető sejtkupacokat; avagy minimum a második év végén úgy rúgja ki őket, hogy Alaszkáig meg nem állnak. 

LS:

Hát... hm, Christine után alig merek megmukkanni, pedig pár dologban eltér a véleményem. Oké, nem sokban.
Én szerettem ezt az osztályt, már amikor arról volt szó, hogy mennyire összetartóak, de ha egyesével kell őket végigvennem, nos... Arnoldot végig rühelltem, akár gonosz volt, akár jó, ez a srác már nem antiszociális volt, csak egyszerűen egy kőbunkó sznob bölcsész - ami, valljuk be, tizenévesen elég meredek személyiségnek számít. Jacques és Gábor teljesen kiestek, alig maradt meg belőlük valami, bár Gábor ballagási beszéde ott volt a szeren, ha nem is sikerült viccesre, legalább időnként elmés volt. Az Andris-Robi-Virág trió kiakasztó, minősíthetetlen ostobaság és kulturálatlanság fellegvára mind a három, és még bunkók is, főleg időnként Virág, akinek hiába lenne az kb. az egyetlen szerepe Reni szempontjából, hogy AZ álombarátnő legyen, még valahogy ezt is képes elcseszni. Sem ő, sem Kinga nem épp a legjobb barátnő fogalom mintapéldányai, nekem nem kellenének, no de nem is vagyok Reni (oh thank God). Kingát ennek ellenére nagyon csipáztam; öntudatos, felelősségteljes, értelmes, időnként tiszta idióta, és amennyire mintatanuló, hát érzelemkifejezésből mínusz hatost érdemelne négy éven át... kedvenc karakter! Dave-et is bírtam, ő tényleg jó barát tud lenni, segítőkész, kedves és jólelkű. (Tegyük most félre, hogy egy szakbarbár szerencsétlen srác, mert KIZÁRÓLAG az elektronikához tud hozzászólni.) Macut nem tudtam igazán megszeretni: egy Dave-klón volt, amíg volt, a Dave-re jellemző bénáskodás és érzelmi töltet nélkül. Zsolti a halálba idegelt és fárasztott, nagyon kevés jó poénja volt, amin tényleg nevetni tudtam, de mondjuk Ricsit nagyon kedveltem. Meglepően szerető barátja az életképtelen Virágnak, abszolút támogató, hűséges haver, testvér-szintű legjobb barát, no de hogy kinek...
Jöjjenek a főbb karakterek: Reni és Cortez.
Renibaba, te inkompetens nyaligép, te. Hát tényleg SEMMIT nem voltál képes felfogni Kinga viselkedéséből vagy akár a térítőbeszédeiből, amivel mosta az agyad minimum félévente egyszer?! Nálad személyiségmentesebb karakter alig létezett, mióta világ a világ, édes lyányom, az NEM elég senkinek, ha szeretsz olvasni, és még az se hihető, mert mindent szeretsz, ami betű! Jól szórakoztál a reggeli zabpelyhes doboz feliratain is, fogadjunk! És ahogy ezzel a sráccal bántál, hormonjaid édes választottjával, az a szardomb tetején a kapirgáló kis kakas! Létezik kommunikáció, babáim! És te, Cortezke, Mr Menő Külföldi Néven Hívatom Magam és Sir Hülye Ribancokkal Járok, Hogy Feltűnjek A Csajnak Aki Bejön... NEM vagy épp példaképértékű! De még csak nem is hiteles, max a bénázásod, mert olyan irritálóan tökéletes akartál lenni, hogy miattad jó pár olvasó diáklánynak repedezik a szíve, mert kénytelen a való világban élni! Olyan, mint te vagy, nem létezik, és itt szeretném értesíteni a kedves Olvasókat, hogy nem, nem vagyok egy bekeseredett ember. De, én tudom, hogy léteznek értelmes, megbízható, kedves srácok és férfiak. A gond az, hogy sokkal több Edinával, Vikivel és Bálinttal fogsz az igazi életedben találkozni, mint Cortezzel vagy akár csak Ricsivel - viseld el valahogy, de ez a sorozat ebben nem fog segíteni neked.
A családokat általában kedveltem, tanárokkal már több gondom volt. Cortez nagymamája A Nagyi, ez átjött, de Reni szülei elviselhetetlenek. A hisztis meg a papucs, everybody! Kardos jófej, a többiek nemigen érdekeltek.
Korrekt karakterek? Tami, az ex-a-s, mert képes tanulni a hibájából. Peti, az emós, aki meg tudja különböztetni az álszenteket a jófejektől. Timi, a suliújságos, mert király vezető személyiség, és Móni, aki valahol mégiscsak rendes. Ő az a lány, akire éveken át haragszol, mert nem szimpi a pofája, aztán az utsó évzárón derül ki, hogy jóban is lehettetek volna. Ennyi! Na ők reálisak, tessék tanulni!

Történetvezetés

Christine:

Történet? Milyen történet, könyörgöm? Nyolc köteten keresztül azt követhetjük nyomon, ahogy Reni Cortez után csorgatja a nyálát, majd a történet kétharmadánál végre meg is kapja, de ezen kívül csak epizódokról beszélhetünk, normális, A-ból B-be tartó ívet nem lehet felfedezni a kötetek között. Még csak azzal sem lehet az írónőt vádolni, hogy legalább a köteteken belül lett volna egy fő vonulat, egy cél, egy fő cselekményszál (talán az utolsó két kötet kivételével). A karakterek csak sodródnak, időnként történik velük ez-az, de nincs igazán semmi, ami ezeket a történéseket összekösse. Az összetartó közege a történetnek egyértelműen a gimnáziumi élet, és egy fikarcnyival sem több. 

LS:

Maximális egyetértés van újra, de azok a sulibulik... a hülyülős osztálykirándulások... itt felfedeztem realitást. Én ilyesmi osztályba jártam gimiben, mint ez a banda, és ismerem ezeket a csapatprogramokat abból a szemszögből, amikor jól érzed magad bennük. Epizódsztori a cselekmény nagy része, ez igaz - időnként csak onnan tudod, melyik kötetben tartasz, hogy Reni éppen kinek nyavalyog, vagy áradozik Cortezről, de van, hogy onnan sem - de ezek az epizódok tudnak szívmelengetőek lenni. Tőlem jár a piros pont, szeretés van, mert felkelti a nosztalgiát.

Író stílus

Christine:

Ez az a pont, ahol viszont jár a csillagos ötös. A stílus kiforrott, gördülékeny, nagyon olvasmányos; olyannyira, hogy simán végig lehet menni egy köteten egy délután alatt, annyira leköti az embert. Hihető, hiteles maga a környezet, és érzékletes is, nagyon könnyen bele lehet veszni, és megvan a maga sajátos, nagyon is kellemes hangulata. Délutáni olvasmánynak mindenképpen ajánlható, remekül kikapcsolja az embert.

LS:

Yep hey baby, nem tudom jobban megfogalmazni. Bring it on, bros 'n' sis'.

Közvetített üzenet

Christine:

Itt következik az, amit egyszerűen nem vagyok hajlandó lenyelni ennek a könyvsorozatnak: nevezetesen, hogy isteníti a butaságot, és ami a még rosszabb, hogy pozitív tulajdonságokként tünteti fel a lustaságot, a nemtörődömséget, a műveletlenséget, a kerülőutak, a csalás alkalmazását. Szerinte ez nem csak, hogy elfogadható, de követendő példa.

Biztos, hogy ezt akarjuk a fiataloknak közvetíteni? Biztos, hogy egy nívós gimnáziumban helyet kaphatnak ilyen diákok, akik még arra sem képesek, hogy egy kétoldalas beadandót kiszenvedjenek magukból, hanem inkább netről leszedett, plagizált anyagokat adnak be? Biztos, hogy egy felnövő, szilárd értékrenddel még nem rendelkező gyerek kezébe egy ilyen üzeneteket közvetítő könyvet kell adni? Mert szerintem rohadtul nem.

Az ifjúsági regények íróinak külön hatalmas felelősség nyomja a vállát, hogy mi az, amit a könyveikkel közvetítenek, és itt Leiner nagyon csúfosan elbukott. Felépített egy olyan osztályközösséget, akik ugyan kiállnak egymás mellett, és ez szép dolog, de közben rajtuk keresztül, azzal, hogy őket teszi a „legmenőbbekké”, azokat a dolgokat legitimálja, amik egy elitgimnáziumban nem kaphatnak helyet; és ami azt illeti, egy morális emberi lény értékrendjében sem.

Attól soha senki nem lesz jobb ember, hogy büszke arra, ha műveletlen, és nyilvánvalóan az is akar maradni, sőt, attól sem, ha különböző súlyosságú és nagyságrendű csalásokkal próbál érvényesülni (hamis jegy bediktálása, kihasználva a tanár gyenge memóriáját, hamis orvosi igazolások gyártása). Ha a felnőtt világ ezt bünteti, ha nevesítve van a bűncselekmény, miért kéne elnézni egy könyvnek, hogy ezt állítja a fiatalok elé mint példát?

Lehetne ez jól kihangsúlyozva is, ha lennének ellenpólusok. Ha lennének olyan szereplők, akik ellene szólnak az ilyen cselekményeknek, és megakadályozzák őket; de nincsenek. Jellemtelen Renitől nem is várom, jellem nélkül ugye nehéz, ő persze szolgalelkűen benne van mindenben. Kinga és Arnold ugyan ellene voltak/vannak ezeknek, de őket Leiner „többség dönt” elven elhallgattatja, ők nem megfelelő ellenpólusok; tehát győz a becstelenség.

Nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez a könyv kiérdemelné a Leghatékonyabb Jellemformáló Regény díjat, mert ugyan benne van sok pozitív dolog is, például hogy a barátság, az egymás elfogadása fontos, és a rasszizmus, a kiközösítés rossz dolog, de csak egy egészen picit kell megkapargatni a felszínt, hogy nyilvánvalóvá váljon, hogy igen súlyos bajok vannak a könyv értékrendjével. Semmiképpen sem nevezném követendő példának, ami benne van.

LS:

Személy szerint nem nevezném istenítésnek, ami a könyvben folyik. Valóban, általában a tanulós diák van lejáratva, és a lusta fejére kerül a papírkorona, de ha másképp lenne, hol lenne itt a hitelesség? Ami már amúgy is bukdácsol, hiszen más szempontból a banda a szabálykövetés mintapéldánya. Láttatok már morálisan ennyire hibátlan osztályt, de komolyan?! Görcs és idegeskedés nélkül áll ki mindenki lazán a rasszizmus ellen, és senki nem fél, hogy egy bulihelyen egy ilyen Marthin Luther King-i beszéd után, amit Kinga elrappelt, valami részeg pöcs lefejeli mindegyiket egy ásóval? Senki nem iszik, senki nem drogozik, a cigit egy hanyag legyintéssel mindenki jóváhagyja, mert tényleg, az sokkal jobb, mint a részegség... valóban, éljen a tüdőrák. Gratulációm üldözi az egész balf...ej osztályt, következetesség rulez. Az orvosi igazolás hamisítása, az meg tök oké, ugye?
Összességében nevezném a közvetített üzenetet egy oldalról hihetetlenül sterilnek, más oldalról a megszokott módon hazugnak, és végül is kétszínűnek. Ennyi a véleményem, passz hatszáz.

A marsi - Blogom, blogom, mondd meg nékem, mit olvassak ezen a héten?

Figyelmeztetés: a leírás NEM spoilermentes, ugyanis akkor semmiről nem tudnék beszélni... csak nézzétek meg a könyv hivatalos fülszövegét, az se tud! Mások ajánlója a gyenge írók mentsvára...

Andy Weir - A marsi

Kiadó: Fumax Kiadó
Kiadás éve: 2014

Rémlik az a nagyon vörös-narancssárga moziplakát, amiről Matt Damon néz könnyes és felemás bambiszemekkel rád, mintha csak te menthetnéd meg a Nagy Gonosz Vörös Bolygótól? Na és megnézted a filmet? Fogadjunk, nem voltál elég nagy könyvmoly hozzá, hogy előtte elolvasd a regényt is, pedig hallod, oltári élményt hagytál ki! Nerdyboyok és -girlök, ide skubi!
Mark öt társával marsi tartózkodást kénytelen megszakítani egy rohadt nagy porvihar miatt. Srác elszakad a többiektől, maradék öten indulnak hazafelé abban a hiszemben, hogy Mark ott döglött meg. Porvihar eloszlik, Mark egy antennával az oldalában ébred és tök egyedül van a bolygón. Harminc napra elegendő kaja-pia, létfenntartó eszközök záros határidőig életképesek, és a legközelebbi emberes expedíció négy év múlva érkezik. Hogy mi lesz most? Igazából semmi, és most asszem, ellőttem a könyv fő poénját, mindjárt kifejtem, hogy miért.
Mark Watney egy elég könyörtelen figura, ugyanis egy pillanatra nem hagy minket izgulni érte. Ugyan az elején oldalanként váltakozik a "Csessze meg, most kipurcanok" és a "Na fogd meg a piám, megoldjuk" hozzáállása, végül mindig a másodikból lesz több, pedig rohadtul esélytelennek tűnik a szitu - először. Mégis csak egy botanikus-mérnökről beszélünk! "Nem lesz elég vizem? Visszanyerem a leheletemből! Hogy tüzet kell gyújtanom hozzá egy halom NASA-felszerelés közt, amelyek pont annyira éghetőek, mint egy tömbnyi beton? Bitch please, van itt fa, csak keresni kell! Kommunikálni kéne a kék bolygóval végre? Hát minek van itt ez a rengeteg kavics?! Hat hónapon belül éhen halok? Semmi gond, termesztek kaját! Huston, itt Mark Watney... tessék? Hogy ez itt a francos MARS, ahol SEMMILYEN növény nem marad életben?! Csak figyelj és tanulj, maroknyi kishitű, sokdiplomás tudós a Földön!" Ha ezt a Meki tudná, mi mindenre jó az egyik istenített kajájuk... és ezzel messze nem mondtam el mindent.
A könyv vagy 350 oldal, ebből 320-at matematikai fejtegetések, fizikai és kémiai agyalások tesznek ki, és ha most fordítanál hátat az olvasás ötletének, akkor fordulj vissza, de sürgősen! Trust me, nem unalmas a sztori, még így sem, pedig egyszer engem is meghúztak matekból. Ezekre az okfejtésekre szükség van (és ami még jobb, mind hiteles infó: a tizenhathét éves Andy Weir mindennek utánajárt az utolsó sosem hallott mértékegységig), mert erre a regényre Murphy is büszke lenne. Itt minden szarrá megy, ami szarrá mehet, még hogy a Mars a Föld utáni legélhetőbb bolygó... csináld csak Mark után ezt az egészet. Mert megcsinálják, ő és a humora! A palinak van pofája fénypercekre a szülőbolygójától olyan vicceket gyártani a szituációira, hogy leégett a pofámról minden bőr. Vicces, morbid, iszonyatos élni akarás, hurrá! És akkor még ott vannak plusz poénnak a hazafelé tartó legénység öt tagjának összevillanásai, és a földiek rettegő körömtövigrágása. A regény az emberiség összetartását akarja kiemelni, de én inkább azt nem értettem, hogy nem kötöttek fogadásokat Mark üzenetei alapján a pasira. "Öt sört rá, hogy a következő sol-on (marsi nap) három darab ponyvából, némi széndioxidból és két hidrogénatomból összerak egy sportkocsit!"
Könyörgöm, a könyv UTÁN nézd meg a filmet! Egyrészt az eredeti sztoriból mega-ziccereket hagytak ki, másrészt, a könyvvel ellentétben a film lineárisan halad az eseményekkel, ezáltal magát A parafaktort szívva el a sztoriból, mint egy szerencsétlen héliumos lufiból, csak hogy egérhangon cincoghassa el Hollywood látványos dicsőségét (mert a látványvilág, az ott van a filmben). Nem, fogja csak be szépen, te meg higgy nekem: a könyv után nagyobb buli lesz megnézni!