James Swallow – Stargate Universe 1:
Air
Kiadó:
Fandemonium Books
Kiadás éve:
2009
Még nem fejeztem be teljesen ezt a könyvet, de az
már most világosan látszik, hogy a kicsike megér egy ajánlót; hát íme.
Kezdeném azzal, hogy hiába sorozathoz írt könyv,
nem esik bele abba a hibába, amibe más ilyen jellegű kiadványok szoktak (lásd
pl. Reawakened – A Once Upon a Time Tale):
nevezetesen, hogy holtbiztosra veszi, hogy ismered a sorozatot, így nem mond el
a világon semmit, csak tényeket közöl. Ez a könyv viszont mesél, magyaráz,
felépít, történetet és karaktert egyaránt, így még olyanoknak is teljesen
élvezhető és követhető, akiknek amúgy halványlila milkatehén gőzük nincs róla,
hogy mi az a Stargate – mint pl. nekem. Oké, dolgozom már az ügyön, de egyelőre
csak ez a könyv az egyetlen információforrásom a sorozathoz a Youtube-on
fellelhető fanvideókon kívül; és remekül szórakozom rajta.
A sztori több párhuzamos szemszögből fut, de
egyáltalán nem zavar össze, a karaktereket jól el lehet különíteni egymástól, és
igazából ez a többszemszögűség még jót is tesz, mert könnyebben átlátható a
történet. Ez pedig a következő, dióhéjban: nagyjából hetven ember egy rozoga,
kábé csak a Szentlélek által összetartott űrhajón reked egyetlen idióta miatt,
aki nem volt képes lemondani a tudományos karrierjéről akkor sem, mikor éppen
kirobbantottak a segge alól egy egész kicseszett bolygót.
Ez az idióta pedig nem más, mint a Stargate Universe-rajongók
kedvenc antiszoc tudósa, Nicholas Rush, aki elhatározta, hogy márpedig ő nem
hazatelefonál a csillagkapuval, mint E. T., hanem inkább telefonbetyárkodik
egyet és felhív egy tök ismeretlen számot, amiről aztán halvány tehénfingja
sincs senkinek, hogy hova a búbánatba is vezet. Ezzel nem is lenne gond, ha a)
egyedül szórakozna ezzel, b) nem egy kicseszett idegen invázió/űrcsata kellős
közepén tenné ezt, amikor is a parancs úgy szólt, hogy mindenkit evakuálunk a
Földre. Nem, Rush drágának mehetnékje van az ellenkező irányba. A baj, hogy
magával ránt még pártíz embert az Icarus Bázisról, amit éppen szarrá lőnek
közben az alienek. Tapsi-tapsi.
És a pláne, hogy még csak nem is egy másik bolygón
kötnek ki, hanem egy ki tudja, hány tízezer éve az űrben bolyongó, éppen
szétesni készülő, totál elhagyatott űrhajon, amit ráadásul irányítani sem
tudnak, nem tudják, hogy hova tart, és a szellőzőrendszere épp bemondani készül
az unalmast, úgyhogy hiába jutottak ide, pár óra múlva úgyis mindenki meg fog
dögleni szén-monoxid-mérgezésben. Hurrá. Rush amúgy sem örvend túl nagy
népszerűségnek, de ezzel a húzásával eléri, hogy a hajón tartózkodó kábé minden
második ember halállistájának első helyén kössön ki, és minden elsőnek is benne
legyen a top 3-jában; na nem mintha ez olyan nagyon érdekelné Rush-t, egészen
addig, míg az egyik csaj el nem jut odáig, hogy tettleg bántalmazza. Na, ez már
azért hat egy kicsit. De csak egy kicsit.
Ha már karakterek, ez a könyv ebben is erős,
érezteti a szereplői jellemét, a motivációikat, jól festi meg őket, és az ember
könnyen találhat köztük magának kedvencet; igaz, olyat is, akit legszívesebben
szívlapáttal csapkodna jobblétre. A nemek aránya nagyjából kiegyenlített a
főszereplők között, és a női karakterek jó része is erősre sikeredett, eddig
egy van, akitől a falra mászom, de tőle viszont nagyon. Remélem, hogy mikor
majd a sorozatot nézem, tanúja lehetek a lassú és fájdalmas kínhalálának.
A sztori egy pillanatra nem áll meg, szünet az
nincs, egyre-másra történnek a kisebb-nagyobb katasztrófák, és néha bizony úgy
tűnik, hogy a csapat nem képes velük lépést tartani, és bizony meg fogtok
dögleni, ahogy Gyurrika, a papagáj mondotta anno.
A könyv magyarul nem hozzáférhető, de Amazonról meg
lehet rendelni, e-book és papírkönyv formátumban is, és őszintén mondom, hogy
megéri, pedig alapból nem vagyok egy nagy sci-fi rajongó.
