Avagy a
film, amiben összecsap a Once upon a time,
a Game of Thrones és a Vampire Diaries egy-egy prominens
képviselője
Persze nyilván mondanom se kell, az egész
irányítója a Game of Thronesból
szalajtott elem, Ser Davos (Liam Cunningham), neki támadt az a cuki ötlete
valamikor a múltban, hogy Battle Royalt
rendezzen a földkerekség legkiválóbb bérgyilkosainak – egy random kisvárosban a
Föld bármely pontján. Kiürítés nélkül. Az eredmény borítékolható: az adott
kisváros jól megszokott életének és civil lakosai X százalékának annyi.
Az esemény nem éves rendezésű, még csak nem is
olimpiai mértékű, hétévente mehet a sok hülye önként megöletni magát; ugyanis a
mottó ugyanaz, mint a Hegylakó esetében: csak
egy maradhat. Az aktuális viadalon viszont bevezetnek néhány újítást: van
időlimit (24 óra), és a küzdelemben használt nyomkövető fel is tud robbanni –
ami meg egy pofátlan Battle Royal
nyúlás, de mindegy –, ha az egy nap elteltével egynél többen vannak életben. Ebből
jönnek aztán a bonyodalmak, meg abból, hogy az előző viadal bajnoka kissé
személyesre veszi a dolgot, és kvázi bosszúhadjáratnak használja ezt a 24 órát
arra, hogy megtalálja a felesége gyilkosát.
Mindenféle fajta bérgyilkos van a palettán, a világ
minden tájáról, van nekünk kínai, francia, angol, orosz, meg még mi
szem-szájnak ingere, és amit nagyon bírok, hogy mindegyiknek más és más a
habitusa. Van a csendesen, távolról gyilkolótól a totál kattant pszichopatáig
(Ian Somerhalder, Vampire Diaries)
minden.
Slusszpoénként még az egészbe belekeveredik egy civil is, szerény véleményem szerint a valaha filmre írt legszánalmasabb
pap ever, de ezt nem lövöm le, hogyan történik, mindenki nézze meg maga. Ami a
biztos, hogy Robert Carlyle, a mi kis Once-os
Rumple-nk, egyszerűen pofátlanul zseniális, de annyira, hogy a végére még én is
simán golyót eresztettem volna a lepcses pofájába.
A film amúgy olyan szinten kiszámítható, hogy a
társaság, amiben csak én voltam, aki másodszorra látta, a többi mind friss néző
volt, de mire eljött a 20. perc, már mindenki tudott mindent; előre. Ami miatt
mégis imádom, az az, hogy a témát, amit választott, a létező legteljesebb
mértékben kiaknázza, és ezt fantasztikusan teszi. Látványos vágások és jelenetek,
gyönyörű gyilkosságok, és az egésznek van egy egészen sajátos hangulata. A Hunger Games a kanyarban sincs, és
szerintem a Battle Royal is csak
close second. Nem Oscarra hajt ez a film, de a maga műfajában szerintem
kifejezetten szórakoztató és jól összerakott, mindenképpen megér egy próbát.
Ja, és ami plusz örvendetes, amennyiben valaki
magyar felirattal nézi: a fordító törekedett a változatosságra a végtelen
mennyiségben elhangzó fuck esetében.
