Albumkritika: Icon for Hire - You Can't Kill Us, avagy a depresszió három árnyalata

Figyelmeztetés!

Ha nem beszélsz angolul, előfordulhat, hogy ez a poszt, de főleg a második fele teljesen értelmezhetetlen lesz számodra. Ne haragudj érte. Nyiss egy szótárt, ha érdekelnek a dalszövegek, és szeretsz rágódni rajtuk - ebben az esetben hozzád szólok.

Az a helyzet, hogy ez a cikk inkább életmű-összefoglaló akarna lenni album-review helyett - évek óta emésztgetem ugyanis az Icon For Hire jelenlétét a punk-rock zene körében. Ennek annyi lenne az oka, hogy nem igazán tudtam megmondani, mi lenne a pontos szerepük a palettán, és sajnos majd' négy év kellett hozzá, hogy rájöjjek, az egész gondolatnak nincs értelme, amennyiben nagy kedvenc témámról, az "őszinte zenéről" beszélünk. Kifejtem.
Nevezetesen arra gondolok, hogy az egyes formációk jelenlétének "szerepe", vagy pontos elhelyezkedésének definiálása egy olyan álságos és nem különösebben jóindulatú iparban, mint a könnyűzene, csak akkor fontos, ha az egész műfajhoz hasonlóan az adott együttes is megkreált - hiszen ebben a helyzetben van csak relevanciája, hogy éppen melyik területre "készítették". Csak hogy éljek valami érthető példával, gondolok itt Lady Gaga polgárpukkasztására, vagy Justin Bieber széplelkű rosszfiúskodására. Persze forgalmunk sincs, mire vágyhatnak ők maguk, de csak képzeljük el, mennyire furcsa lenne mondjuk Bieberbaba egy alter-rock formációban, vagy Gaga a country műfajban, egy szál akusztikus gitárral. Igen, ők megkreált szerepet betöltő formák, akik emiatt nehezen teljesedhetnének ki belülről fakadó művészetükkel. És mondanám, hogy a közízlés ilyen mértékű befolyásolása messzemenően problémás, mi több, hazug és agymosó hatást gyakorol a hallgatóságra, de még én, a sok szempontból harcos konzervatív sem állíthatom ezt teljes mellszélességgel.

Igen, van, hogy egy előadó vagy együttes egy divathullámot lovagol meg hangzásban, megjelenési stílusban, ne adj Isten teljes egészében. Ellenben előfordul, még ha ritka dolog is, hogy egy énekes vagy banda azért létezik, mert - magától vagy segítséggel, ez is valamelyest számít - felismert és "betömött" egy piaci rést, vagy szerencsésebb esetben inkább betöltött egy hallgatói igényt. Ennek azonban gyakran van megkreált, művi utóérzete, ami viszont ilyen magyarázattal szerintem már kicsit sem ördögtől való dolog, feltéve, hogy az igény jogos és értékes. Itt a cél szentesíti az eszközt, és ezt szeretném az Icon For Hire bemutatásával alátámasztani.
Minden számot, amit csak említek ebben a cikkben, linkelni is fogok, méghozzá szöveggel, mert Icon For Hire-t értelmetlen dolog úgy hallgatni, hogy nem figyelsz a szövegre!

A bandára egy évfolyamtársam hívta fel a figyelmem 2013-ban: kifejezetten kezdőknek számítottak punk és hard rock műfajban, s még debütáló, első albumuk, a Scripted volt csak elérhető. Fantasztikus és műfajukban újszerű, bátor dalok kaptak helyet itt - csak hogy személyes kedvenceket említsek, megérdemel egy hallgatást a második kislemez Get Well, a melankólikus The Grey vagy a címéhez méltón teátrális Theater... és ha extravagánsra vágytok, nos: ki hallott már punk-imát? Fel a kezeket!

...senki?

Aha, gondoltam.

Akkor most ezt ideteszem, kommentár nélkül: Off With Her Head.

Mélyen sérült, depresszív zene ez, mint egy élő lélek, akit összetört a világ, és minden maradék erejét abba fekteti, hogy dühösen üvöltve kérdőre vonja a társadalmat és az embereket, mint az ő fájdalmának okozóit. És én, mint valaki, aki ezzel a világlátással akkoriban maximálisan azonosulni tudtam, úgy éreztem: igen, ez egy érthető dolog. Van, hogy olyan mélyre temet egy lelki sérülés, annyira egyedül maradsz, hogy nem vagy képes magadnak annyi plusz fájdalmat sem okozni, hogy magadat hibáztasd. Forogsz a sárban, nyalod a sebeid, dühöngsz, kiadod minden alávaló, borzalmas érzésed, szinte perverzül élvezed is a fájdalmat, és nem mozdulsz egy tapodtat sem. Itt maradsz, míg el nem érkezik a második szakasz.

A self-titled Icon For Hire megjelenését röviddel az első album megismerése után (2013) már vártam, figyeltem, és kritikus tekintettel mértem az előzőhöz. Ilyen szemszögből nézve természetesen csalódtam, a banda viszont, ha a debütáló Scripted-hez nem is, saját magához hű maradt. Éles társadalomkritika, emberek közti harcok bemutatása, a punk-rock felpörgetve némi electro-pop és doubstep beütéssel. Első szerelmem a különcöket éltető Counting On Hearts volt, a Rock and Roll Thugs-t még mindig minden idők egyik leggyönyörűbb dalának tartom, ami a zene emberi lélekre gyakorolt hatását fejezi ki. A Sugar & Spice egy elképesztően erős emberiség-ébresztő himnusz, a Watch Me-t pedig a mai napig keserű iróniával üvöltöm hajkefe-nyélbe, annyira fájón személyesen érint. Csupa tiszta dühkitörés ezen a korongon is, csak épp most már ezerrel megy az ön-destruktív hibáztatás, hogy ÉN rontottam el, ÉN csinálhattam volna jobban is, ÉN nem vagyok elég, VELEM van a baj.

És megint csak bólintottam: ez is egy része. Már érzed, hogy te is tettél valami rosszat, de kezded azt is hozzávenni, hogy ebből ki kell mászni valahogy. Még gyűlölet tölt el a mérgezett társadalom, az emberek, akikkel körül vagy véve, de már azt is kapiskálod, hogy rossz helyen ragadtál. Hogy arrogánsnak, keserűnek lenni nem jó, hogy ebből van valamerre kifelé is út, és ott talán jobb lenne.

És igen. 2016 őszén megérkezett a válasz, és a mai napunk albuma: a You Can't Kill Us. És a jól megszokott társadalomkritika mellett az összeállítás egy olyan hibátlan keretes szerkezettel ad hitelt annak az érzelmi szakasznak, amit én a depresszió harmadik fokának neveztem el, hogy a gimis magyartanárom csillámport sírna örömében, ha hallaná. Vagy inkább graffiti-festéket, csak hogy hű maradjon a stílushoz.

A Supposed To Be volt az album első single-je is, és mint olyan, megint kaptunk egy - szerintem - meglehetően semmitmondó klipet. Nagy hiba! Be sem linkelem, csak élvezzétek az együttes stílusához képest határozottan újszerű hangszerelést, és maradjatok nyugodtan a szövegnél, mert itt alapozzák meg az album mondanivalóját.

'Make me better

I can't stay halfway dead forever (...)

When you take the sick away

Who am I supposed to be?'

Mert van az a reggel, amikor felébredsz, és rájössz, hogy már nem is felhős kint az ég. Már sütne a nap, de te belül ráhúzod azt a bizonyos függönyt, ami mögött heteket, hónapokat, éveket éltél. Mert ott biztonságos, mert a fájdalom, a bánat ismerős - a boldogság bátorságot kér, és olyan idegen. De miért maradnál...?

Egyelőre a téma nem kap több boncolást, halad az album.

A Demons megint kapott egy videót, és lassan már azt hiszem, megengedhetem magamnak, hogy ilyeneket mondjak: az IFH számára be kéne tiltani a klipforgatást. A legtöbb videó üres látvány, imázsklip, amit ilyen szövegek mellett nem engedhet meg magának senki!

'Aren't you gonna do something with those

Pretty little heart of yours? (...)

This world is twisted, it's the human condition

But you don't have to play along'

Elfogadhatatlan. Tessék kiemelni egy ilyen harcos szöveget, egy ütős klip sokat dobna rajta! Szeretlek, Ariel, de ennél te jobbat tudsz.

...És ennél a dallamnál is. Mármint... kerestem én azt a dallamot, kritikai lelkületem éleslátását levetve kerestem előbb színházi látcsővel, szemüveggel, majd mikroszkóppal is. Nincs sehol. No para, ez volt az album mélypontja. Erős kezdés, y'all.

Pulse. Na ez az a dal, ami olyan gyilkos ritmust kapott, mint semmi ebben az évezredben. (Vagy nem hallgatok elég zenét, vagy igazam van... come at me.) És nem csak ennyit akar jelenteni a cím. Ismered azokat az embereket, akiknek a kisugárzásuk egyedül a kétségbeesett megfelelési kényszert árasztja, igaz?

'Do your thing and go numb it down

Try to make 'em all love you now (...)

Turn down the pulsing you know you feel inside'

Ez lenne az ő ébresztőjük - nem eredeti üzenet, de a téma egy újabb, friss és életszagú feldolgozása. Fantasztikus lett.

A The Magic az első dal az albumon, ami zeneileg is felmutat egy melodikusabb hangzásvilágot. Ennél a bandánál én nem ezt szoktam figyelni, de itt jól van használva, mert balladáról beszélünk. Bár elfogult vagyok, engem ez a dal személyesen érint, és újra: ha ismered ezt a fajta embert, netán van annyi önkritikád, hogy észrevedd, épp te vagy ez -  ez a dal a lelkedbe döfi a konyhakést, és megforgatja párszor, csak mert nem elég mély a seb.

'Imagine the magic that might be under the madness

Between the mudane automatic and the silicone sadness

Tragic! Can you imagine the magic?'

Lehet, hogy ott sétál melletted az utcán, vagy ül az előadóban, a teremben, az irodában melletted ez az ember. Vedd észre, szólítsd meg: lehet, hogy nem ébreszti fel más.

A keretes szerkezet halad tovább, és felteszi a kérdést, ami logikusan következik az első track szövegéből: miért nem lépek ki a fényre? A Happy Hurts visszafogott, csendes, ami a műfajban meglepő. Nem kiabál, inkább segítséget kér, és mint a gyógyulni kész depressziós ember, ő is eljut a következő lépcsőfokig.

'So today I feel OK, I guess it was all just in my head

I just need to try harder I guess (...)'

Nem kényelmes, ami új, legyen szó cipőről, ruháról, szerelemről, boldogságról. Nem szoktad meg, félsz, hogy tönkremegy - feltör. Viszont hogyan tovább?

Újra csak függővég, térjünk vissza a harchoz.

A You Were Wrong-ot egy meglepően átlagos szakítós dalként lehet felfogni.

'Never mind I'm gonna be fine

Too much in the line just to sit and cry (...)

Oh like don't you think I know this is not the end of me?'

Király ritmus, kiosztós szöveg, kissé egyhangú dallam - ragelés, semmi más. Nem értéktelen, inkább alulteljesít az album többi számához képest. Haladjunk.

A Too Loud a győztesek dala. Zseniális a maga ritmusközpontúságával, mert megint egy ébresztő.

'When she tells you you ain't pretty

Need to look more like the others (...)

If you don't get it together

Then you gonna be a failure'

A repetitív refrén pedig tipikusan az a fajta, amit tüdőből ordítanék mindenki fülébe, aki szerint egy misfit vagy, mert nem úgy gondolkodsz, öltözöl, sminkelsz, viselkedsz, jaj, Isten ments, hogy más légy, hogy máshogy gondold, máshogy haladj! Akkor elvesztem feletted a kontrollt! 'Oh no no am I getting too loud, am I getting in your head, GETTING IN YOUR HEAD?!' És hogy leosszak egy pacsit a másik oldalnak is: ez a dal nekem is sokat tanít, aki szeretek sztereotipizálni, mert ha valaki nem fér a dobozba: - megint csak - nem tudom, mit higgyek róla. A gondolat, hogy ahányan vagyunk, annyifélék, rémisztő, de mindig van hová fejlődni.

War: két dudás egy csárdában. Vagy talán még inkább, amikor egy ember cipel egy egész kapcsolatot. Hogy ez mennyire rohadtul tud fájni, ha a családod szeretett tagja, ha a legjobb barátod? Ha a szerelmed?

'You know I can't make you better

When all you wanna be is lost (...)

It's a brilliant game you play when you lock yourself away

And you make me fight for you (...)

I can't survive the both of us'

Döbbenetesen. Megint ballada, dallamáradat - de mindez csak előkészíti az album legmélyebb dalát.

Ha valaha, egy percre is megfordul a fejedben az öngyilkosság gondolata, az Under The Knife-ot neked írták. Azt mondtam, hogy a War fáj? Ez a dal a lélek sósava, bár itt megint nem játszik a muzikalitás nagy szerepet. Hadd beszéljek erről kicsit.

Ismered a lányt, aki tizenöt vastag karkötőt visel, de véletlenül láttad, mi van alattuk? A srácot, aki nyáron is hosszú ujjút hord, és amikor egyszer feltűrte, találkozott a tekinteted az övével? Emlékszel az űrre, a flegmaságra a pillantásában? Hogy talán nem is érdekli, hogy láttad, amit láttál? El sem tudod képzelni.

Ez a dal nem arról szól, hogy van, aki vagdossa magát. Ez a dal arról szól, hogy van, aki vagdossa magát, de nem beszél róla - nem azért, mert szégyelli, hanem azért, mert már szégyellni sem meri!

'Like there's no point

Even trying not to let it show

'Cause we all know:

Emo kids like to hurt themselves (...)

Posers who still cut themselves up for the attention'

Élünk egy társadalomban, ahol, ha bajod van, ha beteg vagy, le vagy nézve, mert talán már azt is csak megjátszod! Mert az emberek nem mernek hinni neked. Ha beteg vagy, ha hibás vagy, ha nem vagy ép, azt meglátni gyávák, nem fér bele a tökéletes kis világukba. Eltakarják a szemüket, elfordulnak... vagy rosszabb: lesajnállak, kigúnyolnak. Azt nem lehet, hogy ilyen is létezik, biztos csak kell neked a figyelem. Biztos csak nem hallgatnak rád, nem szeretnek, ne játszd meg magad. És elmegy melletted az ilyen ember, abban a biztos, egoista hitben, hogy te sem vagy más, nem lehetsz több. Hiszen mindenkinek bele kell férnie abba a bizonyos rekeszbe...

Na, sírsz már? Akkor figyelj.

'I don't care your intentions I just want you to know

My self-hatred never took me where I wanted to go (...)

I can pick at the pain but I can't cut it away (...)

But you know I think if there's something I could say

They'd have thrown it on a brouchure and sent you on your way'

És talán én is pontosan ezt tettem most. Még akkor is, ha van némi tapasztalatom a témában, nem akarom eljátszani, hogy értem, mert van annyi önkritikám, hogy tudjam, hiába pofázok itt, valószínűleg gőzöm sincs a témáról. Frázisokat ellőni a semmibe, az meg nem segít senkin. Csak az empátiám nyavalyog, mert ez a téma kínzó, és épp ezért nagyon kell beszélni róla. Nagyon kéne. Remélem, ez a dal megindít pár embert, akinek nagyobb a hangja nálam.

Nehéz tovább menni ilyen súlyos téma után, de próbáljuk meg. A keretes szerkezet veszi fel újra a fonalat a Here We Are-ral.

Próbálkozom, és még fáj. Nem jó itt, nem vagyok még ép. A depresszió nem múlt el tegnapról mára, nem vagyok egészséges. De tudod, mit? Megpróbáltam, és eljutottam valameddig. Idáig. Ez is valami.

'When we gonna wake up happy? (...)

Thought by now we would all be

All grown up finally free (...)

But here we are bruised and battle-scared (...)

Fighting for our lives, holding on tonight'

Mert nagyon fontos értékelnünk, hogy nem adtuk fel; sokunk nagyon súlyos, nehéz csatákat vív naponta. Kifejezetten motiváló ez a dal, akkor is, ha elsőre nagyon nehezen nyeltem le a doubstepes beütését a refrénben. Szintén dallammal is rendelkező számról beszélünk - na nézd! Eljutottunk arra a pontra, hogy erre csak, mint szinte mellékes jellemzőre utaljak. Ígérem, a következő posztban nem csak a szövegeket fogom éltetni.

Következik a Get Well II, avagy az önirónia magasiskolája. Nem vicc, ennél önreflexívebb dallal Arielék nem is tudtak volna előrukkolni - még a cím is az első nagyobb sikerükre utal vissza. A téma már más színezetet kap.

'Do you want me to write you another sad song? (...)

Do you want me to tell you we'll never belong

Would you like that? (...)

The truth is we like it here (...)

I need my pain don't take it away'

Mert tényleg. Ezért nem tudsz továbblépni! Mert valahol szereted. Élvezed, ha sajnálnak. Szereted drámai hangvételben, vagy épp a flegma keménység álarcában előadni borzasztó sorsod történetét, szeretsz fürdeni az erődet, kitartásodat csodáló pillantások vízesésében. Letagadhatod, de nincs miért. Ember vagy, aki sokáig volt magába zárva - megszoktad. Mondanám, hogy érthető, de szomorú is, viszont már nincs messze a konklúzió.

Az Invincible megint meglehetősen hétköznapi, első hallgatásra sem dallamot, sem különösebben újszerű üzenetet nem fogalmaz meg.

'So invincible?Maybe not quite true

But I’ll keep saying it till it gets through

Till I start acting like I can do

Whatever the hell I put my mind to'

Oké, nem kiemelkedő... egészen, amíg meg nem hallod a refrén után azt a fantazmagóriát, amit előcsiholtak a gépekből. Ooo-whop... oh-oh-oh whooo-op... sajnálom, már jár is a nyakam, a vállam, élvezetes és önkéntelen izomrángásoktól irányítva. Franc gondolta volna, hogy egy elektro-punk dalra táncolni lehet.

A címadó szám egy határozottan jóindulatú, epic összegzést ad a You Can't Kill Us albumnak. Egyrészt:

'Kept hoping one day maybe I'd make it to a stage and tell you "it's all okay"

And that I love you, even if I haven't met you yet'

Mikor hallottunk utoljára ennyire szívből szóló, szenvedélyes sorokat egy bandától a közönsége felé? Szívmelengető attitűd, tiszteletreméltó, és végső soron ezért szeretem őket. Mert tényleg hozzánk szólnak, olyan gondolatokkal, amik megfordulnak egyikünk-másikunk fejében. És ha ez nem is lenne elég, lezárást adnak a kerettémának is, mégpedig így:

'Maybe that's what it takes, you have to tell the pain no

Have to let the sick parts of your heart finally go

Make room for the light, let it pull you in close

And if you're ever feeling low I think you know where to go'

És mondhatnánk: könnyű mondani, hogyne. Pedig tényleg ennyi. És ez az most, amit nem a farzsebből mondok. Ezt átéltem, hihettek nekem. Be kell engedni a jót, és hagyni kell halványodni a rosszat, míg egy heg marad csak a lelked hátsó falán. Mint egy graffiti, ami csak a múltat jelzi, ahová nem akarsz visszamenni - de már nem befolyásol. És amikor a fájdalom visszatérne, erő kell hozzá, hogy megálljt parancsolj neki, de tudatosítanod kell, hogy már nem ő az a szabályszerűség, ami meghatároz. Többé nem.

Az Icon For Hire véleményem szerint a létezésével egy eddig betöltetlen igényre ad kielégítő választ: döbbenetes hitelességgel beszél a depresszió súlyáról, okairól és lehetséges kifutásáról. Nem újszerű nagyon, hiszen korábban a legtöbb témában már alapos reakciókat adtak korábbi bandák dalai, szerintem nagyjából mindenre találnánk két-három hasonló dolgokat elemző zeneszámot. Mégis, az IFH véleményem szerint királyul összefogta a depresszió szakaszait. Ez az album éppen azt, ahonnan közel már a mentális egészség, de meg kell tenni az utolsó fáradt, küzdelmes lépéseket. Szívből, lelki erőből szóló album, mint a korábbiak is, és minden egyes daluk színes-szagos, átgondolt mentálrágycsát kínál elénk a punk-rock pink és fekete mintás tálcáján. Érdemes belekóstolni.

Side note: kifelejtettem ezt a dalt, mert nem volt rajta egy albumon sem.

Ez a dal... ez egy külön posztot érdemel.

Feministák, stay tuned.

És mostantól lehet, hogy nem ártana mellékelnem egy angol szótárt a cikkjeimhez.

Like, for real guys ;)

Gyászolunk

Nagyon nem ezzel a poszttal készültem mára - egy másikkal, nem is ebben a témában. Közbeszólt az élet.

Ma, november 22-én reggel, hosszú betegeskedés után meghalt a világ egyik legnagyobb bariton operaénekese, Dimitri Hvorostovsky. Az Orosz Hang mindössze ötvenöt éves volt.

Tudhatjátok, hogy közel állt a szívemhez. Ennek volt személyes oka, az az utánozhatatlan hang, amivel a világot szolgálta - és persze ne felejtkezzünk el a tagadhatatlanul esztétikus látványról sem. Mégis, sok más emberrel szemben, most nincs bennem az önző fájdalom mellett sem csalódás, sem igazságtalanság érzete.
Igen, rák. Soha senkinek fájdalmasabb halált. Így elmenni méltatlan, ebben a korban elmenni szörnyű veszteség a világnak. De próbáljuk kicsit a pozitívat nézni. Ez az ember mindent elért, amit lehetett. 1989-ben, huszonhét évesen világversenyt nyert, a legnagyobb operaházak visszatérő művésze volt; New York, London, Berlin, Milánó, Bécs és Sydney tárt karokkal várta. Kétszer nősült - a lobbanékony természet megbosszulta magát a párválasztás küzdelmeiben - de a színpadon fantasztikus dolgokra volt képes, épp ugyanebből az okból kifolyólag.

Ember így még bele nem élte magát szerepébe, mint ő a Metropolitan színpadán 2011-ben, egy Trubadúr előadás Luna grófjaként. A hála és a harag különös egyvelege tükröződik az arcán, ahogy az ária végén a dörgő tapsvihar nem engedi, hogy szerepben maradjon.

Kezdetben tenoristának készült, de tanulmányai, majd gyakorlatai során a mélyebb regiszterekben biztosabban és teltebben szólalt meg a hangja. Aktív évei alatt legendás szerepei voltak többek között a Pikk dáma Tomszkij-ja, a Traviata idősebb Germont-ja, az Anyegin címszerepe, Rossini Figarója, az Otelló Jagója, az Álarcosbál Renatója és a Rigoletto címszerepe is. Tudott lírai és drámai lenni, közel volt a magas C, de a basszus szerepek is. Sokszínű tehetség volt minden ízében, hangjában és a játszott karakterek megformálásában ugyanúgy. Széles mosollyal vagy a legjobban adagolt drámaisággal, a zene iránt kétségtelen alázattal viseltetve, a közönséggel kapcsolatot teremtve énekelt, és láthatóan élvezte minden pillanatát.

Agydaganattal diagnosztizálták 2015-ben, ekkor visszavonult, majd rövid időre visszatért, végül 2016 decemberében újra a pihenés mellett döntött. 2017 tavaszán felvett egy albumot, egy teljes Rigolettot, címszerepben - ez lett az utolsó anyaga. Ma reggel, családja körében hunyt el Londonban.
Dimi, köszönjük a motivációt. Köszönjük, hogy közelebb hoztad emberekhez az opera műfaját - egyeseket már azzal, hogy férfias megjelenéseddel felkeltetted a figyelmet, hogy megtörted a hitet, hogy az operaénekes pocakos, tokás és rendesen öregebb a szerepénél. Köszönjük, hogy képezted magad, csiszoltad a hangod, hogy mertél azzá válni, ami lettél. Köszönjük, hogy szeretted a közönséged, akármerre jártál. Neked az angyalok kórusában is ott lesz a helyed az olvasztott csokoládé hangoddal.
Isten nyugosztaljon, nagyon fogsz hiányozni.

Kép: hvorostovsky.com

Garden of Madness - Blogom, blogom, mondd meg nékem, mit olvassak ezen a héten?

Tracy L. Higley – Garden of Madness

Kiadó: Thomas Nelson Publishing

Kiadás éve: 2012

Régen olvastam könyvet, amit annyira élveztem volna, mint ezt, és mindezt annak ellenére, hogy a drága beismerten „Christian fiction”, és én meg a vallás az finoman szólva se kompatibilis elegy. Van is olyan aspektusa a könyvnek, amit napestig bírnék ekézni, de erről kicsit később. Lássuk előbb a sztorit.

Nos, vegyük háttérül az Újbabiloni Birodalmat, aktuális királynak meg Nabuccót (engem valahol itt vett meg kilóra…), adjunk hozzá történelmi alakokat és kitalált szereplőket egyaránt, keverjük el politikai intrikával, családi problémákkal és egy kisebb szerelmi szállal, majd az egészet bolondítsuk meg némi természetfelettivel és néhány igazi What-The-Fuck-fordulattal, és kész is a Garden of Madness. Szerintem kifejezetten élvezetes mix lett belőle.

A legerősebb oldala a történetnek egyértelműen a politikai intrika, ezeket a részeket lehet a leginkább élvezni, itt jön ki, hogy mennyire page-turner is a könyv. Az írónő egyaránt használja alapnak a történelmi tényeket, a Biblia vonatkozó részeit, illetve gyanúm szerint az operát is, mert vannak kifejezetten arra utaló fordulatok, de nem spoilerezek.

Egyszóval a sztori izgalmas, a karakterek szerintem nagyon jól sikerültek, ezt főleg annak a tükrében merem állítani, hogy hiába csaj a főhős, bírom. Viszont… kanyarodjunk el kicsit az ekézés felé, mert nem mehetek el mellette szó nélkül.

Annak ellenére, hogy tényleg egy nagyon-nagyon élvezetes olvasmány, a probléma vele igazából ugyanaz, mint a Nabuccóval. Az a világnézet és üzenet, amit közvetít. Az, amit pozitívumként és követendő példaként akar beállítani úgy, hogy nagyon nem az. Ez a könyv legalább ugyanannyira rasszista és kirekesztő, mint a Nabucco librettója, ha nem jobban. És itt jegyezném meg, bár ez megérne egy újabb nagyon szép hosszú posztot, hogy nekem soha senki és semmi nem legitimálhatja azt, amit Nabbyval művelnek, akár az operában, akár ebben a könyvben. Nem igazságos, nem elfogadható, semmilyen módon és semmilyen szinten, szembemegy mindennel, amit szabad, liberálisan gondolkodó ember értéknek és példának tart.

Szóval, lehet olvasni ezt a könyvet, lehet nagyon élvezni is ezt a könyvet, nekem is sikerült, de érdemes mindvégig észben tartani, hogy nem példa. Soha, senkinek. Egyszerűen csak fikció, egy regény, amit a helyén kell kezelni.