Új Otellót kapott az
Operaház, személyében és rendezésében is. Előbbiben egy külföldi vendégénekest
köszönthettünk, utóbbiban a Stefano Poda nevű olasz rendező által színpadra
álmodott két és fél órás disztópiát.
Ezzel önmagában még nem
lenne annyira baj, bár igencsak érdekes Otello történetének és az említett
műfajnak összeeresztése egyetlen előadásban, de ha már
disztópia/poszt-apokaliptika, hát egy nagyon fontos dolog mellett elment a
rendező. Nevezetesen, hogy ezen műfajok alapeleme a társadalomkritika.
Valamiért tönkrement az addigi társadalmi berendezkedés, valamiért eljutott az
emberiség abba az állapotba, ahogy az éppen aktuális
előadás/film/játék/könyv/egyéb ábrázolja, és a néző/olvasó ösztönösen igényli a
magyarázatot, hogy MIÉRT?
Nos, itt minden van, csak
magyarázat nem. A színtelen, sötét és alig változó színpadkép a hamuval
borított padlóval, a fura, absztrakt díszlettel(?) és a fekete bőrcuccokban
rohangáló szereplőkkel tökéletesen megágyaz ennek a poszt-apokaliptikus Ciprus
képzetnek, de az előadás durván két és fél órája alatt semmiféle utalást vagy
magyarázatot nem kapunk arról, hogy miért alakult ez így. Talán a törökök
végigdúlták a világot, mindent felégetve maguk után? Vagy egy zombivírus vonult
végig a Földön? Tűzvészek pusztítottak? Mi történt? Nem tudom, ki hogy van
vele, de én tudni szeretném erre a kérdésre a választ. Ha már elém tolnak egy
ilyen, az általam ismert történethez sehogy sem passzoló színpadképet, hát
minimum legyenek szívesek legitimálni valamilyen módon. Ez itt szerintem nem
történik meg.
Amennyiben ezen túl
tudunk lendülni, onnantól kezdve már csak az a dolgunk, hogy valahogy ébren
kibírjuk az előadás két és fél óráját. Előre megsúgom, nem lesz egyszerű. Pont
emiatt a „világégés utáni Föld”-díszlet és atmoszféra miatt maga az előadás is
statikussá és érdektelenné válik. Nem érdekel, hogy mi történik ezzel a
maroknyi túlélővel, egyik se kelti fel a szimpátiámat, de ami a nagyobb baj, hogy
az utálatomat se, ami pedig az egyszerűbb nálam.
Az első két felvonás össze van rántva, egyben mennek
le, azokkal még nagyjából elvoltam, mondhatni nagyobb szenvedés nélkül néztem,
de a második résznél kezdtem elveszteni a türelmem, meg főleg az érdeklődésem.
Ez utóbbi a második rész alatt már kizárólag csak olyankor tért vissza, mikor
Kálmándi „Jago” Mihály beroncsolt a színpadra, ezzel végül legitimálva a
magam számára azon döntésemet, hogy én igenis kibírom végig az előadást, és nem
lépek le bunkó módon a szünetben.
Megjegyzés: Azóta kiderült, ez az értelmezés abszolút nem állja meg a helyét, tekintve, hogy Poda olyan, mint Móricka: mindenről csak ugyanaz jut az eszébe. És igen, kitaláltátok; ez a valami a SZEX.
Képek: http://www.opera.hu/
