Velünk véget ér - Blogom, blogom, mondd meg nékem, mit olvassak ezen a héten?

Colleen Hoover - It Ends With Us - Velünk véget ér

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2017

... avagy a könyv, ami önkényesen úgy döntött, át akarja vágni az olvasót a fülszövegével. Vérprimitív vöröspöttyös szerelmi háromszögként eladni egy (?) kőkemény drámát aljas húzás, de hadd részletezzem.

Adott Lily, a főszereplő, többé kevésbé hétköznapi huszonéves lány, aki a tinédzserkori naplóját Ellen DeGeneresnek írta, és aki egy bántalmazó apa és egy alávetett anya kicsit sem szerető ölelésében nőtt fel. Oké, nem egészen. Az apja őt sosem bántotta, csak az anyját erőszakolta meg majdnem a szeme láttára... uggyan, kérem. Lily később találkozik férjével, Ryle-lal, aki a downright álompasiként van beállítva. Idegsebész, rohadt gazdag, döglesztően jóképű, megfelelő mértékben szexmániás, határozott rosszfiú, és egyetlen találkozás után az őrület határára sodorja a vágyakozás, amit a hősnő iránt érez. Lily amúgy amellett, hogy példás(an klisés) feminista módjára saját vállalkozást indít egy számára ismeretlen városban, szép lassan bele is habarodik a paliba, ahogy kell, nem sokára viszont feltűnik első nagy szerelme, Atlas is a színen, akivel valamiért még mindig nem felejtették el egymást egészen...

Szívemből megértek mindenkit, aki most akarja a sarokba hajítani a sztorit, mondván, pont ugyanilyet bármelyik filléres könyvespult ponyvája alatt húszat talál. De ennyi lesz a kiszámíthatóság a könyvben, nem több, a maradék pedig körömtépkedően izgi. A karakterek mélyek, megérthetőek, és gyakorlottabban másznak a bőröd alá, mint egyszeri szálka az esztergapadból. A légkör jellegzetes, gondolok itt a hoover-i nyomasztó körülményekre, mert maximálisan megvannak; aki szereti, fogyassza. És egy még kötelezően megjegyzendő: ha valaha is egy műnek elhiszed, hogy benne semmi nem az, aminek látszik, ez legyen az. Ennek persze bőven van hátránya is.

Jó barátom, Spoiler Albert viszont itt kezd el integetni, avagy ugorj a következő jelzésig a cikkben, ha felkeltette az érdeklődésed a történet, és visszafogott időintervallumban ráérős pillantásod kedved lenne rávetni.

Spoileres rész innen!

Egy: a karakterek.

Ryle nem álompasi. Ryle egy szerencsés körülményekkel megáldott ember, akinek az élete szerelme Lily, és ennek ellenére nem tud úrrá lenni a saját személyisége turzulásán, amit szemmel végigkövetni szívettépő. Ő az, akinek nem oldódik fel a tragédiája. A fájó az, hogy mi is látjuk, mennyire szereti, becsüli, vágyja Lilyt, és ennek ellenére időnként Hulk módjára tör elő belőle a zöld (szemű) szörnyeteg, és ilyenkor gyakorlatilag nincs magánál. Lily kihívása pedig egy párját szerető ember számára a létező legnagyobb: el kell hagynia azt, aki bántja, veri, és aki ennek ellenére a mindene. Ryle viselkedése párhuzamba állítható Lily apjáéval, viszont mivel Lily szemén át látjuk a történetet, ez a hasonlóság hol valós, hol pedig képzelt - és mivel Lily elég reális csaj, ezt ő maga is tudja, épp ezért inog, nem akar felelőtlen döntést hozni egyik irányból sem. Végül mégis megteszi, méghozzá az újszülött gyerekével a karján. Ez az egész egy olyan sűrű és rágós drámát eredményez, mint amibe beleejtették a kukoricalisztet; kifejezetten kínzó, főleg, mivel megszerettük az áldozatot ÉS a bántalmazót is.

Viszont akkor még ott van Világtérkép (komolyan, ki találta ki ezt az idióta nevét, hogy Atlas, egy kamasz fiúnak?), akiről annyit tudunk, hogy Lily volt az első szerelme, és minden, ami ezzel jár. Első csók, első csalódás, küzdelem a szülőkkel. Hogy erre miért volt szükség? Mert ekkoriban a kis Térkép hajléktalan volt, egy lakatlan házban húzta meg magát Lilyék hátsó udvarán túl. Mostanra persze már felküzdötte magát, étterem-tulajdonos a drága, de még mindig Lilyt szereti, mi több, érzi, hogy Ryle bántani fogja a lányt, és még akarja védeni...

Kettő, a történet. Kezd túl sok lenni a szál, nem igaz?

Spoiler vége, innen olvashatod tovább!

Nekem itt van az egyetlen, viszont nagy gondom a regénnyel. Ez valójában két sztori lenne, és mindkettő remekül megállná a helyét magában. Adott a bántalmazó párkapcsolat igazi drámája, amiben egyik fél sincs sarkítva. Lily követ el hibákat, Ryle pedig küzd a démonjai ellen, mégis szép lassan mennék együtt a pokolba, ahogy megpróbálják legyőzni magukat. 

És ott van a másik történet, amiben a meseszerű első szerelem emlékétől kísértett pár újra találkozik, és vagy hagyják felnőni magukat és az érzéseiket egymás iránt, vagy nem. (Mert higgyétek el, a getting back together sem olyan egyszerű, ahogy a szerelmes filmek bemutatják; keserves munka, elkötelezettség, egy rommá tört kapcsolat rekonstrukciója két olyan építész által, akik korábban saját gyengeségükből engedték azt leomlani, ha nem épp ők zúzták le akarattal.)

Hoover viszont azt a megoldást választotta, hogy az egyik történet lyukjait a másikkal igyekezett betömni. Ha ellaposodott az egyik, előrántotta a másikat, így kvázi ugrálva köztük, de az összhatás gyakorlatilag olyannak tűnik, mintha egy irodalmi érdeklődésű kamasz mindig épp megunná a novellát, amit ír, és elővenné a másikat, amin dolgozik. Fárasztó és ködös, nem egészen érthető, mit keres a két sztori egy könyvbe pakolva. Egy sikeres író nem mert csak az egyikről, vagy másikról írni, így inkább összefűzte? Vagy nem jött ki a kiadónak ígért oldalszám? Érthetetlen - a probléma különösen akkor ütközik ki, amikor Lily a történet végén elhagyja gyereke apját, és mégis a másik férfi karjába veti magát, a regény pedig elvárja, hogy ezt az egészet happy endként fogd fel. Nem megy, bocsesz! Életek mentek itt tönkre, köztük főszereplőé is, nem fogok pezsgőt bontani!

Összességében olvasd el, ha megfogott az alaphelyzet, mert garantáltan nem egy nyáltenger romantikus triómaszlagot kapsz. A dráma erős, minden oldalról, a történet mer nehéz kérdésekre választ keresni, a szereplők nagyobb részt szerethetőek, a leírások életszagúak. Ha nem zavar, hogy két történet - és nem mellesleg épp emiatt két hangulat között is - ugrál, nagyon fogod értékelni. Ez a regény egy azok közül, amik tényleg hozzáadnak valamit az életedhez.