Énekesek Életnagyságban I. - Szemerédy Károly interjú 2/2

(Előző rész: Énekesek Életnagyságban I. - Szemerédy Károly interjú 2/1)

Mit gondolsz, merre tart az opera műfaja? Ha a nagyon elszállt rendezések trendje tovább fejlődik, mi lesz az eredmény? Lesz még egyáltalán közönség?

Nagyon remélem, mert ha nem, akkor munkanélküliek leszünk. Tényleg érdekes: reformálódik a műfaj, és helyenként furcsa irányokba tartunk. Nem vagyok jós, nem tudom megmondani, mi lesz húsz év múlva. Egy biztos: én nagyon szeretem a klasszikus rendezéseket, hiszen ezeken nőttem fel, ezért is örültem nagyon a Sába királynőjének. Ugyanakkor nem játszhatjuk el például a Carment negyvennyolcadszorra is piros szegfűvel, castanuela-val és Sevillával, mert talán az emberek ráunnak. Ezért kell megtalálni a modern vagy minimalista rendezésekben azt az utat, ami a fiatalabb korosztálynak elfogadható. A közeggel, amiben felnőnek – például a multiplex mozik hang- és fényeffektjeivel – nehéz versenyre kelni, de mindig meg kell próbálnunk egy kicsit más szemszögből elmesélni a történeteinket. Ha nem az öncélúság és a polgárpukkasztás a cél, akkor lehet és kell is modernizálni: mértékkel. Sajnos sokan készítenek inkább botránydarabot, mert hatalmas a reklám: az emberek talán fújolva jönnek ki, de a rendező nevét felkapják és beszélnek róla. Mostanra a műfaj persze úgy átalakult, hogy nekünk, énekeseknek ezekbe a dolgokba semmi beleszólásunk nincs. A rendező és a karmester dönt el mindent, kevés kivételtől eltekintve, akik kikérik az ember véleményét.

Annyi helyen jártál világszerte… volt legemlékezetesebb előadásod?

Az utolsó másfél évben meg sem álltam. Folyamatosan utaztam, arra sem volt időm, hogy egy pillanatra kifújjam magam és végiggondoljam, mi is történt valójában. A vendégművészek találkoznak bárhol a világban egy operaprojektre, és ott együtt vannak másfél hónapig – próbaidőszak és az előadások –, és mindegyik projekt valamiért kellemes élmény. Vagy azért, mert siker volt, vagy, mert nagyon jó volt a társaság, vagy a zene miatt… Nem tudnék egyet kiemelni, mindegyik másért jó.

Esetleg van kedvenc jelmezed?

Például a Sába királynőjében Salamon király, és a többiek jelmeze is nagyon tetszett nekem. Németh Anikó munkája fantasztikus volt.

Van-e példaképed?

Hogyne, rengeteg. A régi nagyokat szeretem főleg; Piero Cappuccilli, Giorgio Zancanaro, Renato Bruson. Tőlük rengeteg felvételt hallgattam, nagyon sokat lehet belőlük tanulni. Itthoni pályatársaim is vannak, akikkel nagyon jó kapcsolatot ápolok, többek között Bretz Gábor és Molnár Levente. Ők is járják folyamatosan a világot, és nem csak nagy művészek, de nagyon jó fej emberek is.

Mit szeretsz csinálni szabadidődben… van hobbid?

Kicsi korom óta sportolok. Járok edzeni, főleg futni és kardiózni, néha úszni, ha van időm – ez az énekesi pályához is szükséges és nagyon jót tesz. Emellett, ha itthon vagyok, próbálok minél többet a családommal és a barátaimmal lenni. Nagy szenvedélyünk a backgammonozás, ezt lassan tizenöt éve játsszuk rendszeresen a barátokkal. Csak leülünk, beszélgetünk és játszunk. Nagyon szeretem. Ezen kívül hetente egyszer van egy baráti foci, amit, ha itthon vagyok, nem hagyok ki. Ezen kívül, ha időm engedi, járok moziba vagy színházba, és nagyon sokat szoktam olvasni. Tévét egyáltalán nem nézek, az egyfajta szellemi aprósütemény.

Ezt néha nehéz elhinni. Klasszikus zenén kívül milyen műfajt hallgatsz szívesen a szabadidődben?

Szinte mindent. Nyilván komolyzene is megy otthon, de sokszor hallgatok Petőfi Rádiót underground vagy alternatív zenékkel, rappel… De legtöbbször, miután egész nap a zenében élünk, ha hazamegyek, chill-out zenét teszek be, ami lenyugtat. A baj az, hogy ha berakok egy operát, és közben teszek-veszek, nem tudom csak háttérzeneként hallgatni; akkor az operára koncentrálok.

Ha nem énekes lennél, mivel foglalkoznál?

Hú, ez jó kérdés. Érdekes, mert az egyetemhez kapcsolódó nyári szakmai gyakorlaton dolgoztam itthon is, Olaszországban is szállodában. Nekem ez a világ is tetszik: minden vendég, minden panasz más… ehhez is lett volna kedvem. A másik a nemzetközi kapcsolatok szak: politikatudomány, diplomáciatörténet; még ebben is el tudtam volna képzelni magamat… most viszont már semmi másban. Ha egyszer felmész a színpadra, és ott csinálsz valamit, ami az embereknek tetszik, az egyfajta drog: már nem akarsz semmi mást, és nehéz élni nélküle. Én nem voltam soha társulati tag, minden színházban vendégművész voltam, és vannak olyan periódusok az ember életében – hetek, vagy akár hónapok – amikor tanulási időszak van, és várni kell a következő munkára. Az énekes viszont énekelni szeretne, ahogy a pilóta repülni… Ilyenkor úgy éreztem magam, mint egy törött szárnyú madár; vártam, hogy mikor fogok végre meggyógyulni.

Tanultál Madridban, de jártál sok egyéb helyen is: milyen nyelveken beszélsz?

Angol, olasz, spanyol és francia. Szüleim próbáltak még a németre is sarkallni, de mindig találtam valami mást magamnak. De igazuk van valahol: nem fogom megúszni, és igazából nem is akarom. Nem a kedvenc nyelvem, de a német repertoár hatalmas, és több énekmester is mondta már, hogy az én utam igazán Wagner lesz. Ez persze csak tízen-évek múlva következhet be; teljesen tökéletes technika kell hozzá.

Kategorikus a kérdés megint, de van-e kedvenc zeneszerződ, vagy repertoárod: olasz, vagy német, esetleg valami más…?

Annyifélét énekeltem már annyiféle nyelven, hogy nincs igazán kedvencem. De a piac is olyanná vált, hogy maximum a hangi érettségem alapján válogathatok a szerepek között, ízlés alapján semmiképpen. Soha nem mondok nemet szerepre.

Álomszerephez hasonlóan érdekelne az is, van-e álomhelyszíned? Operaház, ahol mindenképp szívesen énekelnél?

Természetesen a milánói Scala, és a Metropolitan New Yorkban. Ezek nyilván álom-helyszínek; máshol is vannak fontos színházak: a párizsi vagy müncheni operaház, a londoni Covent Garden. Ezeken a helyeken énekelni hatalmas elismerést jelent, de közel sem annyit, hogy az ember a pálya csúcsán járt, hiszen annyi minden van még utána. Mégis, ha ezek közül valamelyikbe, vagy akár a bécsi Staatsoper-be kap felkérést az ember, az azért megsimogatja a lelkét. Olyan visszacsatolás ez, ami azt mondja, hogy valamit jól csinálok. És erre ugyan vár az ember, de nem teszek különbséget. Két hete a Vöröskeresztnek segítettem, véradó is vagyok, és ottani karitatív rendezvényen, gálakoncerten énekeltem, vagy akár Karácsonykor kórházakban vagy idősek otthonában szoktunk énekelni olyan embereknek, akik nem tudnak hazamenni az ünnepre a családjukhoz. Ez ugyanaz a boldogság, mintha az ember a Metropolitanben énekelne. A közönség a lényeg, és hogy adhatok valamit. Ilyen szempontból a gödöllői művelődési házban is ugyanolyan jó énekelni egy maroknyi embernek, mint amilyen bármelyik álomhelyszínen lehet.

Szóba került a közönség, és Facebook-oldalad is van: hogy viszonyulsz a gondolathoz, hogy rajongóid vannak?

Talán még nem nevezném rajongóknak őket. Vannak követőim, akik figyelemmel kísérik, hogy mit éneklek, és merre járok éppen. Nagyon örülök a szeretetnek, amit kapok, és próbálok minden igénynek megfelelni. Ha írnak nekem, hogy szeretnének egy fényképet, vagy egy aláírást, akkor szívesen a rendelkezésükre állok. Ez egy nagyon szép dolog, valójában ezért csináljuk az előadó-művészetet: a közönség szeretete ad egy akkora emocionális pluszt, amiért mindig tovább és jobban akarjuk csinálni.

Az operát mint műfajt még csak kóstolgatók számára mi lenne az a pár opera, amit ajánlanál az „ismerkedéshez”?

Nekem nagyon tetszik az „Opera mindenkinek” című program, szerintem ezzel rengeteg fiatalt meg lehet szólítani. Múltkor láttam matiné előadásban a West Side Storyt, tavaly pedig a Szerelmi bájitalt vitték színre ugyanígy; rengeteg fiatal jött vidékről, teltház volt az Erkelben, és nagyon tetszett nekik. Vígoperákat mondanék talán: Sevillai borbély, Szerelmi bájital, Figaro házassága… Például a Carmen is lehet könnyen befogadható zene: melodikus, dúdolgatható. Szerzők közül Rossini, Bellini, akár Mozart, velük könnyebb „elindulni”. Ez persze függ a személyiségtől és az ízléstől is, nővérem például fiatal kora óta a Wagner-operákért rajong, pedig ahhoz azt gondolnám, hogy meg kell érni. Én például a drámákat, tragédiákat szeretem.

(Képek: http://www.karolyszemeredy.com/)