Miért abszurd műfaj az opera? (Attól persze még nagyon szeretjük :)

Az emberek nagy többségében, ha meghallja azt a szót, hogy „opera”, óhatatlanul sztereotip képek egész sorozata jelenik meg: alacsony, kopaszodó, jókora túlsúllyal küzdő, legalább az 50-es éveiben járó tenor, aki természetesen mint hősszerelmes tűnik fel a színen, és az ő komplementere, elmaradhatatlan színpadi társa, a hasonló alkati adottságú (talán a kopaszodást leszámítva) és életkorú szoprán, akinek a hangjától darabjaira törik a néző kezében tartott pezsgőspohár.

A fentebb leírt helyzet, bár sokan, akik ilyen módon gondolnak az operára, azok nincsenek tisztában ezzel, de abból következik, ahogyan az operaénekesek fejlődnek pályájuk során. Olyanok, mint a jó bor: az idő érleli őket. Lehet akármilyen csinoska és fiatalka huszonévesen egy énekesjelölt, a képességei még nem lesznek megfelelőek ahhoz, hogy el tudjon énekelni egy Gildát, egy Pillangókisasszonyt, egy Don Carlost vagy egy Posa márkit teljes terjedelmében, vagy legalábbis nem folyamatosan minden második este. Egyszerűen várnia kell, ha jót akar magának.

Tény és való, ilyen módon már maga a színpadkép is egészen furcsa és nevetséges tud lenni egy opera esetében, de ha ehhez még hozzávesszük a sokszor komikusnak ható próbálkozásokat az énekesek részéről a színészi játék megvalósítására, illetve azt a minden bizonnyal a pálmát vivő momentumot, mikor teljesen mindegy, hogy milyen módon gyilkolják le az énekest, az holtbiztos, hogy áriázni fog, valóban a színházi világ egyik legabszurdabb műfaját kapjuk meg.

Ha már az énekesek legyilkolásánál tartunk: az opera műfaja rendkívül gazdag a változatosabbnál változatosabb halálnemek felvonultatásában. Találkozhatunk leszúrással, nagyjából napi szinten (Scarpia), a méreggel való (vissza)élés is a vezető halálokok közé sorolható (Abigél), de olykor egy-egy agyonlövés is jut (Posa); sőt, ínyencek még lefejezéssel is szórakoztathatják magukat néhány műremekben (Hunyadi László). Az én praxisomban viszont az eddigi leghihetetlenebb haláljelenet az volt, mikor Desdemona az Otellóban lazán énekelgetett azok után, hogy Otello megfojtotta (és ennek következtében nagy valószínűség szerint összezúzta a légcsövét). De nem baj, Desdemona vígan dalolgat, és nem is akárhogy. Ezek után merészelje valaki azt mondani, hogy nem egy abszurd műfajjal van dolgunk.

A másik ok, amiért furán szokás nézni az operára mint olyanra, az az operasztorik és az előadásuk közt feszülő, finoman szólva is feszültségnek titulálható állapot. Még ha jó is a történet, nem kapjuk meg normálisan, nem jön át minden úgy, ahogy azt akár a prózai színházban, akár a musicalek esetében megszokhattuk, valami valahol mindig elsikkad, vagy csak torzítva kerül elő az operákban, olyan formában, ahogy azt már nem biztos, hogy el tudjuk fogadni (lásd haldoklójelenetek). Ezen sokat tud segíteni, ha az énekesek színészi játék terén is elfogadhatót nyújtanak, de ez sajnos sokukra nem igazán jellemző; de tegyük hozzá, ez nem egészen az ő hibájuk. Az operaénekes-képzésben sokszor alig kap hangsúlyt a színészmesterség oktatása.

A másik, hogy az operán kívül minden más zenés színházi műfajban (operett, musical) vannak prózai átvezető részek, de az operák jó részéből ez hiányzik. Mindent énekelnek, ami legalábbis elsőre nagyon szokatlanul hathat, akár még elidegenítő effektus is lehet, ha a potenciális néző nem kellőképpen nyitott. Az operát mint műfajt szokni kell, nem lehet csak úgy „belecsobbanni”, mint egy operettbe vagy musicalbe; mindenképpen kell a nyitottság ahhoz, hogy valaki értékelni tudja.

Még bonyolultabb a helyzet, mikor az adott operának még a sztorija is gyenge. Ezt persze ízlése válogatja, hogy kinek mi számít gyenge sztorinak, de az biztos, hogy a rossz dramaturgia vezető ok szokott lenni abban, hogy egy opera nem lesz sikeres (lásd nagy szerzők korai műveit).

Persze láttunk már olyat, hogy egy alapvetően gyenge sztorival megáldott operát a gyönyörű zenéje meg tud menteni a totális bukástól, de ha azt tervezi valaki, hogy megismerkedik ezzel az érdekes, de mindenképpen néhány aspektusában az abszurditásba hajló műfajjal, akkor mindenképpen egy olyannal érdemes kezdeni, amelyiknél a sztori ugyanúgy a helyén van, mint a zene; és ha kellőképpen nyitott az ember, akkor nem érheti csalódás.