Miért jobb a rosszfiú? - Vasárnapi elmélkedések

Nemrégiben futottam bele Dr. Vekerdy Tamás Facebook-oldalán a sápítozásba, hogy mostanában tendencia, hogy a kiskölkök a filmek/rajzfilmek negatív szereplőit tartják menőnek, velük azonosítják magukat, és ez jajj, micsoda szörnyűség. Mióta láttam leírva ezt a nettó faszságot, azóta érzek ingert, hogy megfogalmazzam a saját véleményemet a dologról, ami sommásan így fest: a bánatos francokat. (Én is Darth Vaderért voltam odáig ötévesen, semmi bajom nem lett tőle. És mind a mai napig vallom, hogy éljenek a negatív karakterek.) De mindjárt kifejtem jobban is.

Ennek a jelenségnek szerintem igen egyszerű oka van: a „rossz” karakterek egyszerűen érdekesebbek, emberibbek abban a tekintetben, hogy sokkal inkább hasonlítanak egy emberre a természetükben – hozzáteszem, itt most kifejezetten a jól megalkotott, rétegelt negatív karakterekről beszélek, nem a tucatáru főgonoszról.

Nem tökéletesek, vannak hibáik, éppen ezért könnyebb bennük az embert látni, mint a „jó” karakterekben, akik tökéletesek, mindig helyesen döntenek, sosincsenek kétségeik (lásd Captain America, csak hogy mondjak egy példát). Hol hiteles ez? Sehol. És ami nem hiteles, azt már senkinek sem lehet eladni; úgy tűnik, a kiskölköknek sem. És ami a még rosszabb, hogy ez a tökéletes, erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen, mindig helyesen döntő „jó” karakter még mindig a jobbik eset, mert ebben legalább egy icipici munka van.

Na de ott vannak a manapság igen népszerű Young Adult könyvsorozatok (Takonylat, Evermore, Fallen, SzJG, meg a tököm tudja, még mi) főszereplői, akik tök szimplán üresek, de olyannyira, mint a tányérom a gyros-étteremben öt perc után. Semmi nincs bennük, konkrétan semmi, csak vázak, amiket az írói akarat mozgat ide-oda, nincs bennük karakter, amivel egyáltalán azonosulni lehet. Ilyen „jókra” meg senki sem vevő, teljesen érthető módon. És félreértés ne essék, nem csak a könyvekben figyelhető meg ez a tendencia.

A „jó” és a „gonosz” éles elhatárolódása és szembeállítása ma már egyszerűen nem működőképes szerintem, sőt, talán soha nem volt az. Olyan kevés dolog van, amiről abszolút kizárólagossággal lehet kijelenteni, hogy jó vagy rossz, hogy ezek csak a kivételek, amik erősítik a szabályt. Mellesleg meg az emberi természet maga is sokkal összetettebb ennél. Nem végletes lények vagyunk, hanem több ezernyi rétegből álló, pokolian összetett személyiségek, végtelenféle árnyalattal és színnel. Ezt lebutítani feketére és fehérre egyszerű ostobaság szerintem. És ez még a gyerekmesék szintjén is igaz. Nem, az a rohadt Disney herceg nem tudja mindig megmenteni azt a hülye picsa Disney hercegnőt. Bizony van olyan, hogy a sárkány felzabálja mindkettőt, majd jóllakottan visszafekszik aludni az aranyhalmára. És ezzel nincs semmi baj, mert az élet ilyen.

Végezetül hoznék két példát, ahol a rosszfiú annak ellenére az érdekesebb szereplő – legalábbis számomra –, hogy a jók mellette is tisztességgel megalkotott, színes karakterek. Mindkettő Marvel filmből lesz, mert úgy tűnik, manapság a piacon ők az egyetlenek, akik legalább megközelítőleg normálisan képesek megoldani ezt a problémát.

Az egyik a Doctor Strange ügyeletes bajkeverője, Kaecilius. Először is be kell ismernem, kábé a harmadik nézésre szerettem meg úgy istenigazából ezt a filmet, előtte csak elvoltam vele. És oké, abban, hogy megszerettem konkrétan ezt a karaktert, abban meg Mads Mikkelsen van benne vastagon. Meg a hangja. Meg a szája. Meg a mozgása. Meg úgy kábé mindene. 

Kaecilius

Na de térjünk vissza a karakterhez. Egyfelől, Nalini Singh, minden sötét, traumatikus múltak királynője, petróleumot pisilne a gyönyörűségtől, ugyanis Kaecilius pont a zsánere. Előbb a gyereke halt meg, aztán a felesége, ebből származó alkoholproblémákkal küzdött, és a többi. Mire elérünk a Doctor Strange sztorijáig, már mindezen túlvan; látszólag. Rohadtul csak látszólag, ugyanis minden, amit a filmben elkövet a drága, erre a fel nem dolgozott traumára vezethető vissza szerintem. És az, hogy ez a trauma nem került feldolgozásra, egészen biztosan a film ultimate jóságos(nak beállított) kung-fu mesterének, az Ancient One művésznéven futó intézményvezetőnek róható fel.

Mordo teljesen jól mondta, mikor kijelentette, hogy Kaecilius az ő hibája volt. Ugyanis ha valaki abban az állapotban tántorog be hozzám, mint azt Kaecilius feltételezhetően tette, nem kezdem el misztikus tanokkal tömni a fejét, hanem elrugdosom a legközelebbi pszichológusi rendelőbe, banyek! Minden más ráér azután, hogy legalább valamennyire összekaparta magát a szerencsétlenem.

Egyszóval, Kaecilius egy olyan rosszfiú, akinek a rosszfiúvá avanzsálását meg lehetett volna akadályozni. Elkerülhető lett volna, csak egy kevés józan paraszti ésszel, és persze jóval több empátiával és támogatással; és ez valahol rohadt szomorú és tragikus.

A másik kedvenc Marvel rosszfiú iránti rajongásomban, nem túlzás kijelenteni, milliókkal osztozom. Ugyanis ez a rosszfiú Loki, az utánozhatatlan, az egyetlen, az egész külön kicseszett pszichológiai esettanulmány. Komolyan mondom, Phd-t lehetne belőle írni, mindjárt trilógiaként. Nincs az a bármilyen jól megírt és összerakott „jó” karakter, bárhol, akit egy napon lehetne említeni Lokival. És ezt axiómaként vagyok hajlandó kijelenteni. 

Loki

A popzeneipar szexmániájának visszássága a The Script banda munkásságának tükrében

Tulajdonképpen hónapok óta feszít engem ez a téma, és minthogy keveseket érdekel körülöttem olyan mélységben egyes dalok, hangszerek, bandák és műfajok háttere, mint engem, hát most itt fogom feltenni a kérdést: mi van manapság a popzenével? És a tényleg populáris fajtájáról beszélek, azokról a dalokról (és mostanra teljes előadókról), amik/akik csúcsokat döntögetnek YouTube nézettségben. Valaki dalolja el nekem egy tetszőleges hangnemben, miért szól ebben a körben MINDEN a szexről?

Oooh look what you made me say...

Na nem, még mindig csak egy szűk körét hallgatom ennek a műfajnak, vagy legalábbis ezt vagyok csak hajlandó beismerni magamnak. Ellenben egy barátomnak köszönhetően időről időre belelátok a mélységeibe is. Ismeritek azt a fajta zenét, ahol mostanra luxussá vált hangszerek, pláne dallamok használata, még olyan előadóknál is, akik eddig ezeket nem tagadták meg (vegyük csak a fenti képen trónoló hölgyet ugye...)? A ritmus többé-kevésbé egy szem nagyon sikeres kaptafára készül az összes dalnál - erre amúgy előttem nem is kevesen ráismertek, parodizálják is nagyban, csak keressetek rá bárhol a 'one beat mashup' kifejezésre -, az előadó már nem is előadó, még kevésbé zenész, inkább egy sikeresen felépített brand jellegzetesnek titulált, kétségbeejtően egysíkú zenei névjeggyel, sminkkel, nyilatkozatokkal és szemöldökkel. Mert a szemöldök, az fontos... zenét, azt meg gyártunk, iparban, igaz? Nem írunk, nem szerzünk, nincs ihlet, saját gondolat, ötletek... és szerintem most ütköztünk frontálisan a mai problémánkkal. NINCS téma. CSAK a szex.

Túlszexualizált világban élünk, ismerjük be. Mindenhonnan ez folyik. De miért tulajdonképpen? A feminizmus elburjánzása lenne a háttérben, vagy csak az unalmunk? Esetleg a pár-nem-találási gondjainkból adódó dacos, egós haragunk? Bármelyik is legyen az indok, megnehezítjük a saját dolgunkat, mindenféle szempontból. A legkisebb mértékben sem vagyunk képesek visszafogni magunkat, ha erről a témáról van szó. Hangosan beszéljük ki a buszon, minden visszafogottság nélkül csináljuk, mutogatjuk bárhol, és most nem ítélkezem: ez a fajta szeméremmentesség az Y generációtól indulva mindenkinek része, mert ezt nyomja belénk a popkultúrában ordibáló (sajnos főleg) nők legtöbbje. Nem értem. Miért van szükségünk rá? Ennyi lenne köztünk az exhibicionista, vagy annyi a megoldás, mint minden más társadalmi fekélyünkre: hogy megyünk a nyáj után?

 

 

Lennének ugyanis bőves-bőven kibeszélendő témáink! És erre akkor tudok különösen ráismerni, ha időnként az ír The Script banda lejátszási listájára téved okostelefont pöckölő, töprengő hüvelykujjam. Csak hadd listázzam a legfontosabb dalaikat, és a feldolgozott témákat, figyelmen kívül hagyva a felemelően értelmes videoklipeket (oh, a szentségtörés, azért linkelem őket), mert tudjátok, szeretek listázni. Íme a top 5 dal, amely a YouTube szerint a legkeresettebb The Script tollából.

 

1. A Hall of Fame népbetegségre hívja fel a figyelmet. Nem megyünk az álmaink után, csak dumálunk róluk. Emeld fel a segged, és tedd oda a munkába, mert esélyed van rá, hogy te légy a legjobb abban, amit csinálni akarsz.

2. A Superheroes a feldolgozott fájdalom fontosságáról beszél. Bánthattak téged is, ahányan és ahányszor akartak, de ha ennek ellenére küzdesz és nem foglalkozol velük, már megnyerted az igazi csatát. Újszerű üzenet? Hell nope. Értelmes és megfontolandó? Can I get a hell YES? Naugye.

3. Az If You Could See Me Now a családtagok, szülők elvesztésére hívja fel a figyelmet, méghozzá fájdalmas, egyenes, érthető stílusban. És ha már elvesztés:

4. A Breakeven rádöbbenés, hogy okkal veszíted el azt, akit nem becsülsz meg. Mert legyünk őszinték, ez is sokunk betegsége. Mi több, mára büszkeséggel tölt el egyes, magukat embernek nevező állati alanyokat, hogy másokat egy farmerról lesöpört fűszál könnyedségével irtanak ki az életükből, miután jobb fajta mosogatószivacsként használták és facsarták ki őket. Érzelmek nélkül, természetesen. Érezni gáz, felejtsd el. Ugye így kell?

5. A Flares a nagy betűs gyász, az utána ébredő remény, és a hit himnusza. Nézd. Meg. A. Szöveget. Kell több?

 

Kell. Mert van még bőven daluk, ahogy téma is akad még mindig!

 

A Divided States of America az egész huszonegyedik század alapos társadalomkritikájaként áll a lábán...

a Good Ol' Days a barátok szerepének és életünkben képviselt értékének zászlóvivője...

az It's Not Right For You a továbblépés, újrakezdés bátorságáért könyörög...

a No Good In Goodbye a 'small talk', az üres szavak iróniájára hívja fel a figyelmet...

a Without Those Songs a múlt és a példaképek értékét bizonyítja...

az Arms Open a tehetetlen szeretet fájdalmaként sír, és adja a szívét mindenkiért, aki magányos...

És ezeknek egyike sem érinti még a szerelem témáját se nagyon, nemhogy a szexet! Lenne tovább, de nem untatok senkit, elmondtam, amit akartam.

Ürül a világunk, ürülünk vele mi is, de mindig volt, van és lesz feldolgozható, értékes tartalom, kérdések az életben, amikről érdemes írni, énekelni. Nem könnyű, nem adja el magát, gondolkodó, értő közönséget igényel. Várjuk el, értékeljük, vegyük. Hatalma van annak, hová teszed a pénzed, én legalábbis szeretném hinni.

„(S)he’s adopted”: mindenre magyarázat? avagy Abigél és Nabucco kapcsolatának boncolgatása

Tekintve, hogy magam is örökbefogadott gyerek volnék, talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy a két Nabucco-csemete közül én mindig is Abigélt éreztem hozzám közelebb álló karakternek, és mióta csak először szerencsém volt az operához, néha újra és újra elkezdek agyalni ezen a kapcsolaton Abigél és Nabucco között.

Elöljáróban leszögezném, hogy nekem az opera egy pillanatra sem tudta beadni, hogy Nabucco lenne a rosszfiú; de ez megérne egy újabb szép hosszú posztot, hogy a sztorin végighaladva, akár a librettó segítségével, de végigvegyem azon pontokat, ahol az jön ki, hogy Nabucco nemhogy nem rossz ember, de kábé az egyetlen tisztességes morállal megáldott karakter az egész szereplőgárdában.

Az, hogy Abigél miként is került apuci szárnyai alá, nem derül ki egészen tisztán, a librettó többféle értelmezést is lehetővé tesz, de ami a biztos, hogy Abigél nem (teljesen) vér szerinti leszármazottja a királynak. Ennek ellenére Nabucco, igaz, hogy örökössé nem teszi, mert nem teheti, de felvállalja, hogy gondját viseli, felneveli, és megad neki mindent, amit csak adhat. A librettó soha, sehol nem ejt el egy árva félmondatot sem arról, hogy Nabucco szándékosan bármilyen módon, akár fizikailag, akár lelkileg bántalmazná Abigélt.

Amivel vitába lehet szállni itt, hogy a testvér feltűnő favorizálása igenis bántalmazásnak számít, de én nem látom úgy, hogy Nabucco direkt módon kivételezne Fenénával – az meg, hogy Fenéna az örököse, nem róható fel neki. A törvény az törvény, és a törvény vér szerinti örököst kíván. Sorry.

Amit szerintem Nabucco tesz, az egyszerűen csak annyi, hogy a személyiségüknek megfelelően próbál bánni a lányaival. Abigél, ahogy az az első felvonásból remekül kiderül, azt a képet alakította ki magáról, hogy ő egy erős, önálló, harcos nő, szinte a női verziója magának Nabuccónak. Ebből az apjának érthetően az jött le, hogy Abigél tud magára vigyázni, meg tudja védeni magát, ha kell, nem szükséges tehát kotlósként vigyázni minden lépését.

Amit viszont nem tett, és ezt talán tényleg fel lehet róni neki, hogy nem nézett a felszín alá; különben rájött volna, hogy Abigélnek, attól még, hogy erős és meg tudja védeni magát, ugyanúgy szüksége lett volna arra, hogy kimutassa felé a szeretetét „hagyományosabb” módokon is – gondolok itt pl. arra, hogy esetleg kijön a száján, hogy „Szeretlek, kicsim”. Az, ami Fenénával teljesen természetes, mert olyan a személyisége – nevezetesen a dédelgetés, gyengédség –, az Abigéllel valóban fura gondolat lehet, de ez nem változtat a tényen, hogy Abigél is lány, nem hiszem, hogy elküldte volna melegebb éghajlatokra az apját, ha az néha-néha megöleli. Viszont az is igaz, hogy Abigél egyszer sem jelezte ezen szükségletét, és ugye néma gyereknek az anyja se érti a szavát, az apjáról akkor meg inkább ne is beszéljünk.

Azzal sem lehet vádolni szerintem Nabuccót, hogy kevesebbre tartaná Abigélt, vagy hogy ne ismerné el a képességeit vagy a jogát a figyelmére; végtére is ki is hajtott végre egy tökéletes katonai rajtaütést az első felvonásban Jeruzsálemben? Kire is bízta ezt a feladatot Nabucco? Bizony, kitaláltad: Abigélre. Valakire, akiben nem bízik meg ezerszázalékosan, akinek a képességeivel nincs tökéletesen tisztában, biztos, hogy nem bíz ilyen feladatot egy uralkodó.

Ahol viszont szerintem Nabucco hibázott valóban, az, hogy eltitkolta Abigél elől a valódi származását. Az nem derül ki, hogy soha nem állt-e szándékában elmondani, vagy csak arra várt, hogy Abigél eléggé felnőjön ahhoz, hogy fel tudja ezt dolgozni, de igazából lényegtelen is. Értem, hogy miért teszik ezt az emberek, hogy nem mondják el: meg akarják kímélni a gyereküket az esetleges csalódástól és fájdalomtól, és puszta szeretetből hallgatnak; de elfogadni attól még nem tudom. Ez szerintem tipikusan az a fajta helyzet, ahol mindenfajta mellébeszélés csak katasztrófát szülhet, mert egy nagyon lényegi részét rendíti meg a személyiségnek: Ki vagyok én valójában? Eltölt a gyerek X évet, évtizedet egy adott környezetben, egy adott módon nevelkedve, szert téve egy adott identitásra, de aztán ez az egész megborul, megkérdőjeleződik. Szülő legyen a talpán, aki képes minél kevesebb sérüléssel átsegíteni ezen a gyerekét.

Nabuccót én egyáltalán nem tartom rossz szülőnek, de erre nem lett volna képes. Sokkal jobban tette volna, és sok későbbi problémától megkímélhette volna magát, ha már az elejétől fogva abban a szellemben neveli Abigélt, hogy „kicsim, te ugyan nem vagy a vér szerinti gyerekem, de ugyanúgy szeretlek, mintha az volnál”… és a második része a mondatnak az igazán lényeges, mert erre szerintem képes lett volna. Ezzel megadhatta volna talán azt az érzelmi biztonságot és támaszt Abigélnek, ami később segített volna neki jobban kezelni pl. a szerelmi csalódását Izmaellel, és Fenénával is sokkal jobb kapcsolatot alakíthatott volna ki.

Igazából az egyetlen hiba, amit Nabucco elkövetett, az az volt, hogy meg akarta védeni Abigélt egy olyan információtól, amiről sejtette, hogy nagy károkat okozhat a lányának, de ezért végül olyan árat fizetett, amit egy szülő számára egészen biztosan nem ellensúlyoz az, hogy „Szolgáld az ég Urát/ S királyok királya léssz!” (Zakariás; az opera utolsó mondata)

Képek: http://www.opera.hu/

Az opera jövője - van neki egyáltalán?

Jó kérdés. Mondjuk úgy, hogy lehet neki jövője, amennyiben bizonyos változtatásokat eszközöl, mert a jelenlegi formájában lassú, de biztos haldoklásra van ítélve. Ennek oka igen egyszerű: manapság a „zenés színház” mint olyan, alapvetően három résztvevőt számlál összesen: opera, operett, musical. A három műfaj igen eltérő, de a népszerűségi listát egyértelműen a musical vezeti toronymagasan, elég, ha megnézzük a leglátogatottabb színházak listáját (Madách, Operett, Víg stb.); mind musicalt, operettet vagy prózait játszik, vagy akár a hármat együtt. Operával két helyen találkozni a fővárosban: Magyar Állami Operaház és Erkel színház, és még az Erkel 1800 férőhelye sem segít a statisztikákon. Mi ennek az oka?

Először is, az opera nagymértékben elüt a másik két műfajtól, a gyökerei jóval régebbre nyúlnak vissza, illetve még soha nem esett át nagyobb ráncfelvarráson; na, ez utóbbi az, ami most már nagyon időszerű lenne. A helyzet az, hogy a tévé, mozi, 3D-s technika, jó ég tudja, mi minden elterjedésével az emberek (a potenciális nézők) ingerküszöbe egyre feljebb és feljebb tolódik, mind a látvány, mind az érzelmek, illetve azok közvetítésének szintjén, amit az opera egész egyszerűen nem tud, vagy talán inkább nem akar követni. Persze, lehet ragaszkodni a régi formákhoz, konzervatívnak lenni, elzárkózni az újítások elől, de ez nem más, mint struccpolitika.

Nézzük meg, hogy mi az, amivel manapság a musicalek annyi nézőt képesek becsalogatni a színházakba évről évre, miben áll a varázsuk: a musical nagyon összetett műfaj, aki ebben kíván érvényesülni, sok-sok készségnek és képességnek kell, hogy birtokában legyen: kiváló énektudás, tánctudás, művészi beszéd, színpadi mozgás, színjátszás. Ha valamelyik is hiányos, abból számtalan probléma származhat.

Amikor az ember beül egy musicalre, vegyük pl. a Lévay-Kunze páros Rebeccáját, nem csak egy zenével kísért színdarabot lát, hanem táncelőadást, kvázi énekbemutatót, és ami a legfontosabb, hiteles emberi sorsokat, drámákat, magas szintű színészi alakítással tálalva. A Rebecca egy percre sem válik unalmassá, pörögnek az események, és mindezt olyan magas színvonalú előadásként látjuk, halljuk, amihez egy opera még soha az életben nem ért fel, legfeljebb csak álmodott róla.

Ezzel szemben milyen egy átlagos operaelőadás? Ez persze sokban függ a rendezéstől, énekesektől, de nagyrészt elmondható, hogy ugyan gyönyörű hangokkal lehet találkozni, de azok a hangok ritkán közvetítenek érzelmeket, inkább azt mutogatják, hogy milyen ügyes a tulajuk (tisztelet a kivételnek). A díszletek sokszor minimalista elven készülnek, a forgószínpad mintha ismeretlen fogalom lenne, ergo színváltás ki van csukva, vagy ún. „képváltás” történik, és akkor ordíthatsz a hülye nézőnek, hogy nem szünet jön (ez saját tapasztalat).

Színészi játék szintén hiú ábránd, két okból is: egyrészt, az operaénekesek szinte semmilyen színészi képzést nem kapnak, és a 99,5%-uk lusta pótolni ezen hiányosságot, másrészt abból a sajátosságból kifolyólag, hogy hangosítást nem, csak a tér akusztikáját használják, a mozgásterük brutálisan beszűkül, így esélyük sincs semmiféle összetettebb alakítást összehozni, nem használhatják ki a rendelkezésre álló teret, még ha akarnák, se. Még csak annyit se tudnak megtenni, hogy a „párbeszédes” részeknél odaforduljanak ahhoz, akihez beszélnek, mert az akusztikát csak úgy tudják normálisan használni, ha a közönséggel szemben vannak, így viszont színészi szinten csak nagyon keveset, vagy éppen semmit nem tudnak hozzáadni a szituációhoz, amiben éppen vannak.

Az opera legnagyobb baja tehát egyszerűen az ingerszegénység. Nem tudja azt az élményt nyújtani, amit egy musical, vagy akár egy operett. Persze, az operákban örökké mindenki bosszút akar állni valamiért, meg beszélnek ilyen-olyan szenvedélyről, szerelemről, de pont az a baj, hogy ez csak üres beszéd (ének) marad, mert képtelenek ezeket az érzéseket úgy átadni, ahogy egy musicalben vagy egy operettben átjönnek az érzelmek. Vannak olyan énekesek, akik legalább a hangjukkal tudnak kommunikálni, de ez ma már messze kevés, nagyon komoly reformra lenne szükség az operajátszásban ahhoz, hogy fel tudja venni a versenyt a zenés színházi konkurenciával, és erre a reformra nagyjából minden téren szükség lenne. A technikai megvalósítástól kezdve a rendezésen át a színpadi játékig mindenhol.

Hogy megmutassam, nem csak rosszindulatból a levegőbe beszélek, íme, itt az én javaslatom; alapvetően három elemet tartanék szükségesnek megvalósítani:

1.) Igenis vezessék be a hangosítást, hogy lehetővé tegyék az énekeseknek a színpad teljes területének kihasználását, ahogy csak kedvük tartja, ezzel kiküszöbölve azt a halálosan idegesítő effektust, mikor valaki vagy valakik csak állnak, mint a cövek, és úgy énekelnek, nulla mozgással. Sokszereplős fináléknál dettó (erre jó példa a Nabucco első felvonásának vége, a halálba idegelt, hogy 4-5 percen keresztül csak állt a sok hülye, persze a bosszúról beszélt, de meg se mozdult; az ilyet örökre fel kéne számolni, én speciele törvényileg büntetném).

2.) Előző mondattal összefüggésben a rendezés elvének az átalakítását javasolnám. Amikor lehetőség van rá, dolgozzanak nagy apparátussal, építsenek be tömegjeleneteket sok mozgással, lendületesebb koreográfiákkal, a szereplők használják ki a rendelkezésükre álló hatalmas színpadot, azért van. Példának okáért szintén a Nabuccóba, az első felvonásba egészen nyugodtan be lehetne építeni egy csatajelenetet, vagy ha azt nem is, legalább a háttérben kaszabolja már egymást pár zsidó meg babiloni.

3.) Talán a legégetőbb mind közül: az operaénekesek kapjanak erősebb színészi képzést. Akár továbbképzés vagy tanfolyam formájában, akár építsék be az egyetemi/főiskolai tanulmányaikba mint kötelező kurzust, de ez így nem mehet tovább, hogy nulla előadói tehetséggel valaki kiálljon bármilyen színpadra. Persze, most lehet felhördülni, hogy „de hát az opera nem erről szól”, de ez ma már nem hozzáállás. Színészi tehetség nélkül nem lehet hosszú távon megmaradni semmilyen színpadon, mert pont a lényeg veszik el: a képesség arra, hogy átadj valamit, valamit, ami mélyebb tartalommal bír annál, hogy „nézd, milyen szép hangom van”. Köszi, erre úgy is rájövök, ha meghallgatlak CD-n, de mikor a színpadon látlak, jóval többet várok tőled.

Félreértés ne essék, szeretem az operákat, pont ezért érzem fontosnak, hogy ne hagyjuk elveszni őket, de jelenleg csak azt látom, hogy ha így megy tovább, az opera mint színpadi műfaj maximum két-három generáción belül el fog tűnni, mert egyszerűen képtelen lesz állni a versenyt, nem csak a musicalekkel és operettekkel (amúgy nekem úgy tűnik, hogy ez utóbbinak is lesznek problémái záros határidőn belül), hanem úgy általánosságban az egyéb tömegszórakoztató műfajokkal.

Szomorú lenne, ha így történne, de ahhoz, hogy ezt elkerülje, átfogó reformokra lenne szükség, minél előbb, vagy megint el fogunk jutni oda, hogy bezárják az Erkelt – de ezúttal az Operaházzal karöltve.

Miért abszurd műfaj az opera? (Attól persze még nagyon szeretjük :)

Az emberek nagy többségében, ha meghallja azt a szót, hogy „opera”, óhatatlanul sztereotip képek egész sorozata jelenik meg: alacsony, kopaszodó, jókora túlsúllyal küzdő, legalább az 50-es éveiben járó tenor, aki természetesen mint hősszerelmes tűnik fel a színen, és az ő komplementere, elmaradhatatlan színpadi társa, a hasonló alkati adottságú (talán a kopaszodást leszámítva) és életkorú szoprán, akinek a hangjától darabjaira törik a néző kezében tartott pezsgőspohár.

A fentebb leírt helyzet, bár sokan, akik ilyen módon gondolnak az operára, azok nincsenek tisztában ezzel, de abból következik, ahogyan az operaénekesek fejlődnek pályájuk során. Olyanok, mint a jó bor: az idő érleli őket. Lehet akármilyen csinoska és fiatalka huszonévesen egy énekesjelölt, a képességei még nem lesznek megfelelőek ahhoz, hogy el tudjon énekelni egy Gildát, egy Pillangókisasszonyt, egy Don Carlost vagy egy Posa márkit teljes terjedelmében, vagy legalábbis nem folyamatosan minden második este. Egyszerűen várnia kell, ha jót akar magának.

Tény és való, ilyen módon már maga a színpadkép is egészen furcsa és nevetséges tud lenni egy opera esetében, de ha ehhez még hozzávesszük a sokszor komikusnak ható próbálkozásokat az énekesek részéről a színészi játék megvalósítására, illetve azt a minden bizonnyal a pálmát vivő momentumot, mikor teljesen mindegy, hogy milyen módon gyilkolják le az énekest, az holtbiztos, hogy áriázni fog, valóban a színházi világ egyik legabszurdabb műfaját kapjuk meg.

Ha már az énekesek legyilkolásánál tartunk: az opera műfaja rendkívül gazdag a változatosabbnál változatosabb halálnemek felvonultatásában. Találkozhatunk leszúrással, nagyjából napi szinten (Scarpia), a méreggel való (vissza)élés is a vezető halálokok közé sorolható (Abigél), de olykor egy-egy agyonlövés is jut (Posa); sőt, ínyencek még lefejezéssel is szórakoztathatják magukat néhány műremekben (Hunyadi László). Az én praxisomban viszont az eddigi leghihetetlenebb haláljelenet az volt, mikor Desdemona az Otellóban lazán énekelgetett azok után, hogy Otello megfojtotta (és ennek következtében nagy valószínűség szerint összezúzta a légcsövét). De nem baj, Desdemona vígan dalolgat, és nem is akárhogy. Ezek után merészelje valaki azt mondani, hogy nem egy abszurd műfajjal van dolgunk.

A másik ok, amiért furán szokás nézni az operára mint olyanra, az az operasztorik és az előadásuk közt feszülő, finoman szólva is feszültségnek titulálható állapot. Még ha jó is a történet, nem kapjuk meg normálisan, nem jön át minden úgy, ahogy azt akár a prózai színházban, akár a musicalek esetében megszokhattuk, valami valahol mindig elsikkad, vagy csak torzítva kerül elő az operákban, olyan formában, ahogy azt már nem biztos, hogy el tudjuk fogadni (lásd haldoklójelenetek). Ezen sokat tud segíteni, ha az énekesek színészi játék terén is elfogadhatót nyújtanak, de ez sajnos sokukra nem igazán jellemző; de tegyük hozzá, ez nem egészen az ő hibájuk. Az operaénekes-képzésben sokszor alig kap hangsúlyt a színészmesterség oktatása.

A másik, hogy az operán kívül minden más zenés színházi műfajban (operett, musical) vannak prózai átvezető részek, de az operák jó részéből ez hiányzik. Mindent énekelnek, ami legalábbis elsőre nagyon szokatlanul hathat, akár még elidegenítő effektus is lehet, ha a potenciális néző nem kellőképpen nyitott. Az operát mint műfajt szokni kell, nem lehet csak úgy „belecsobbanni”, mint egy operettbe vagy musicalbe; mindenképpen kell a nyitottság ahhoz, hogy valaki értékelni tudja.

Még bonyolultabb a helyzet, mikor az adott operának még a sztorija is gyenge. Ezt persze ízlése válogatja, hogy kinek mi számít gyenge sztorinak, de az biztos, hogy a rossz dramaturgia vezető ok szokott lenni abban, hogy egy opera nem lesz sikeres (lásd nagy szerzők korai műveit).

Persze láttunk már olyat, hogy egy alapvetően gyenge sztorival megáldott operát a gyönyörű zenéje meg tud menteni a totális bukástól, de ha azt tervezi valaki, hogy megismerkedik ezzel az érdekes, de mindenképpen néhány aspektusában az abszurditásba hajló műfajjal, akkor mindenképpen egy olyannal érdemes kezdeni, amelyiknél a sztori ugyanúgy a helyén van, mint a zene; és ha kellőképpen nyitott az ember, akkor nem érheti csalódás.