Met-leső: Luisa Miller 2018, avagy a romantika vesztőverme

Mert akinek ez meg lett ásva, bele is esik minden alkalommal, és leggyakrabban ennek a veszélynek a szövegkönyvírók vannak kitéve. #librettistanyüstölés következik újra.

Verdi operáról beszélünk, ami egy Schiller-színmű, név szerint az Ármány és szerelem alapján készült, és igazán nem akarom dobálni az egyik legnagyobb német költőt... viszont Salvadore Cammarano librettista urat annál inkább, mert ez valami förtelmes lett. Ebben az operában senki nem viselkedik logikusan, még annyira sem, mint általában. Mert azért, operakedvelők, tegyük a szívünkre a kezünket: a műfaj nagyon sokszor teljesen logikátlan, érzelmi alapú döntések sorozatára épül, és olyan szituációkat szül végül, amikbe a hétköznapi homo sapiens sapiens akkor sem bonyolodna bele, ha minden józan esze egyszerre megy el kirándulni. A Molnár Lujzi viszont aztán minden lehetséges gyufát kihúz, amit csak ki lehet.

Az elején még csak apróságokkal dobálózik a történet. A falu lakossága olyan szerelmetes kórusbetéttel igyekszik főszereplő leányzónkat kicsalogatni születésnapján a paplan alól, hogy a jobb szemöldököm valahol a hajam vonalában állt meg. Azt ne mondjátok nekem, hogy itt minden egyes ember ennyire rajong egy fiatal lányért, akkoriban nagyjából Szűz Máriát imádhatták ilyen tisztelettel. Oké, megjelenik Lujza, védelmező apja karján, fogadja a köszöntéseket, majd rövidesen befut szerelme, az álnéven udvarló Rodolfo, aki valójában a helyi gróf fia. Értem én, hogy a fiú egy polgárlánynak teszi a szépet, kell a kamu, de egy kis falu népe HOGY nem ismeri fel az uruk egy szem fiát? Sosem látták még sehol? És a sztori itt kezd megőrülni.

Hétköznapi operatörténet lenne ez amúgy. Adott a gróf, aki köszöni szépen, nem kér a fia rangon aluli házassági terveiből, helyette egy özvegy hercegnének ígéri a makacs leszármazottat, aki viszont hő szerelemmel imád egy másik lányt. Az apa az irrealitásig kínozza érzelmileg a fiát, a fiú az irrealitásig tiszteletlen és gyűlölködő, hajlandó lenne vérpadra küldeni az apját egy rég elkövetett bűnért, csak hogy senki ne álljon a szerelme útjába. Pedig azt azért mi is tudjuk, hogy az 1800-as években úgy burjánzott a szeretőtartás a nemesség körében, mint mondjuk a kolera. Nem lett volna ezt annyira nehéz Rodolfonak sem kiviteleznie... annál is inkább, hogy az előre elrendezett házasság előnyét ő maga is látta, és szintén egy bevett szokás volt a maga társadalmi rétegében. Ennyire senki nem lehetett irracionálisan idealista akkoriban. De hát nincs egyedül; gróf-apu embert ölt, hogy hozzájusson a rokona pénzéhez IS, mert ami neki volt, az ugye nem volt elég, a hercegné valamiért képtelen elengedni az ötletet, hogy Rodolfo legyen a férje, mert "már annyira beleélte magát", Luisát belezsarolják egy kamu-szerelmeslevél megírásába, különben a kedves papának kampec, a féltékeny Rodolfo pedig előbb mérgez, aztán kérdez. Elment itt mindenkinek a józan ítélőképessége.

És akkor ott van még az öreg Miller, aki az ellenértéket képviseli a gróffal szemben, mint az "ahhoz mész akit szeretsz, édes lyányom, csak menj hozzá, mert a becsületemen kívül semmim nincs", és persze Wurm - hehe, szóval nem véletlen, hogy a neve ennyire hajaz az angol worm szóra, ez az alak egy manipulatív, becsvágyó, köpönyegforgató, hímsoviniszta féreg. Nézzetek rá.

 

Most mondjátok, hogy nem maga a megtestesült gonosz áll Plácido Domingoval szemben. Ja, igen, ő is itt van. Akkor nézzük a szereplőket.

Merthogy ők is érzik a történet bűzölgését. A Három Tenor legnépszerűbbike igazán mindent megpróbál, átképzett baritonja mégis erőteljesen döcög - sajnálom, sok mindent letett ez az ember az asztalra, de én nem vagyok oda érte. Alexander Vinogradov, mint Walter gróf, egészen király színészi alakítást ÉS hangi odafigyelést is hozott, bár időnként kicsit nagy volt rá a szerep nadrágja. Piotr Beczala, mint az ifjabbik, és nem különösebben szimpi gróf, és Olesya Petrova, mint a Federica hercegné, avagy "Szent csipkebokor, alt karakter az operaszínpadon, hívjátok a sajtót!" korrektet játszottak, és egészen csodálatosat énekeltek - a hölgyeménynek külön pacsi, gyönyörű, amit abból a torokból előcsalogatott.

Aki viszont elvitte a pálmát, az az amúgy tüneményes Sonya Yoncheva, és egy nem annyira jó tulajdonságából kifolyólag; egészen pontosan, hogy képtelen a pillantásával színészkedni. Ennek eredményeképp ugyanis gyönyörűen énekelt, viszont az arca időnként kiesett a szerepből, és egyfajta kikacsintás, a gondolkodó néző megtestesítője lett a színpadon. Mindenki játssza az irreális marhaságait és szenved ezerrel, Luisa karaktere meg időnként rájuk néz, és...

"Beléd meg MI a franc ütött, ember, szedd már össze magad..."

"Apu, álljatok le. MOST. Nem vagytok normálisak, komolyan...!"

Szeretlek, Sonya! :) Nagyon vicces volt néha a resting bitch fejét nézni, mintha a vadromantikus sztori közepén ő lett volna a realitás egyetlen talpon maradó mentsvára.

Viccen kívül, ez egy Verdi opera. A zene sodor, mint egy tanultabb folyó, a karaktereknek saját kis névjegy-dallamuk van, és ezen belül olyan csodálatos áriák hallhatók, hogy el lehet olvadni tőlük. Ha nem zavar a történet idióta vonalvezetése, vagy képes vagy becsukott szemmel hallgatni egy operát - én már próbáltam, elég nehéz nem figyelni arra, ami a színpadon történik -, akkor bátran ajánlom, nagy élmény lesz.

 

Képek innen: www.metopera.org

Met-leső ütközőzóna - Szerelmi bájital vs. Bohémélet, avagy mire nem képes a színészi játék

Bizonyítékul, hogy nem tétlenkedtem az elmúlt két hónapban, egy ilyen furcsa kombót hoztam mára. Oké, ütközőzóna, de nem az, amire gondolnátok. 2018-at ugyanis azzal kezdtem, hogy egy hét különbséggel gyorsan két Metes rendezést is megnéztem a MÜPA-ban. Ezúttal a két opera ütközik a kritikában, még pedig az opera, mint műfaji lánc állandó gyenge szemének szempontjából: színészet és dramaturgia, és hogy milyen döbbenetes különbségeket képes mutatni két, alapvetően korrekt operarendezés, ha tehetséges vagy tehetségtelen színészek kezébe adjuk a szerepeket. Toljuk neki, lelkes vagyok!

Első játékosunk: a Bohémélet. Gyakorlatilag először láttam ezt az operát életemben (24 vagyok, ne felejtsük!), de legalábbis első alkalommal úgy, hogy kritikus szemmel néztem. Le kell fektetnem először is pozitívumként, hogy az előadás set design-ja hibátlan. Gyönyörű a téli város, ahogy a vásári jelenet és a kis padlástér is Párizs felett; minden otthonos, kedves, a zenei intermezzokat kitöltő kis háttérjelenetek édesek, mintha egy kis karácsonyi mézeskalács-világba cseppennénk.

A tömegjelenetek epikusak, a jelmezek korhűk és esztétikusak, Puccini zenéjét minden kis apróság kiemelni igyekszik, mert mégis csak az a főszereplő, és meg is állja a helyét - állítom hogy a szerző művei közül is az egyik legszebb zeneiségű darabbal van dolgunk. Mondom ezt elszánt Puccinistaként... Puccinátorként... whatever, szóval masszív rajongója vagyok mindennek, amit a pali operairodalomban ránk hagyott.

Viszont meglátszik még valami: hogy színi rendezés terén a Met-ben az énekesek alaposan magukra vannak hagyva, és ezen aspektus a később tárgyalandó Szerelmi bájitalon szintén fülön csíphető. Ez alapvetően csak annak gond, aki nem tud színészkedni, mert az aztán háttérbe szorul, akármilyen koloratúriákat is képes bemutatni. Aki viszont "háttértáncosként" meg van áldva a színészi véna átkával, az olyan nemes egyszerűséggel lopja ki a műsort a főszereplők mellényéből a zsebóra mellől, hogy az egyenesen pofátlan tud lenni. Nézzük meg például szívem szottya Michael Fabianot az alábbi képen.

Michael, kedves, ez egy pojáca arckifejezése. A hangod megszégyenít egy fülemülét, de esdve kérlek, ne állj többet színpadra!
Persze, gyakori eset, hogy az énekesről egy darab szerencsés fotót nem sikerül készíteni, mert a hangképzett dalolás első látásra igen furcsa pózokba kényszeríti az énekesek arcát... de itt még csak nem is énekelsz, angyalom! Olyan feje van szegény embernek, amire a nagyanyám ösztönösen azt a kifejezést használta, hogy "a szeme sem áll jól" - engem meg arra a fajta palira emlékeztet, akitől minden nőt az ég óvjon. Szerintem mindenki érti, melyik alfajra gondolok; sündörög, hízeleg, olyanokat hazudik a szemed közé, hogy a pupillád járja bele a kalocsai karikázót, és az a fajta piperkőc a tetejébe, akinek a tükör előtt töltött átlag ideje naponta magasan veri egy hétköznapi nő maximumát. Sir Fabiano is úgy forgolódott az - amúgy szintén igen halvérű színészi játékot hozó - Sonya Yoncheva körül, hogy én kezdtem magam szégyellni szerencsétlen Mimi helyében, amiért nem lát át azonnal az ilyen ripacson.

Persze Rodolfo karaktere nem ekkora szánalomkupac, és Mimi sem elviselhetetlen, de legyünk őszinték: ők az opera tenora és szopránja. Teszik-veszik maguk jobbra-balra a fene nagy szerelemben, de egy szalmaszálat nem képesek keresztbe rakni senkiért, csak nyavalyognak. Ha már itt tartunk, nekem messze szimpatikusabb volt Musetta és Marcello kettőse, akik a drámai vonalért és a se veled-se nélküled kapcsolati dinamikáért feleltek. Na ott kijárt még az igazgatói dicséret is, mind színészi téren, mind hangilag. Susanna Philips az előadás szíve-lelke volt csalfa, könnyed, szemtelen karakterével, Lucas Meachem pedig bőven adott mélységet a maga félvállról-se világát élő szerepének. És akkor még nem is említettem Colline, a filozófus dalát, amit a kabátjának énekel. Ez így viccesnek hathat, de Matthew Rose-nak sikerült annyira átélnie az - opera amúgy egyik legszebb - áriáját, hogy nem volt az apró kis nézőterünkön, aki nem törölgette a szemét. Sorra másztak elő a vászonzsebkendők is az első sorban ülő nénik retiküljeiből.
Összességében tehát ez egy közel hibátlan előadás lett volna szerény nézetem szerint. A történet üzenete nem vérmesen egyszerű, a karakterek képesek a fejlődésre, az áriák művészien komponáltak, a zenekar kitett magáért, a set csillagos nyolcas, de a színészi játék kevéssé létezése sajnos feltette a pontot a felkiáltójelre.

 

Viszont menjünk tovább, mert pozitív példa lenne a második versenyző, nevest a Szerelmi bájital egy februári előadása.

A darab azzal az előnnyel indult nálam, amivel a Bohém hátrányt szenvedett, még pedig, hogy az egyik első opera volt, amit életemben láttam - nagyjából négy éves korom táján. Voltak is elvárásaim dögivel, de elég alaposan átment a rostán nálam. Pedig aztán ez egy vígopera, amiért ha emlékeztek, sosem rajongtam, a szövegkönyv és a történetvezetés pedig olyan mélyen primitív, hogy akár Da Ponte is lehetne, pedig nem. Donizetti zenéje dallamos, fülbemászó, dúdolgatható, és messze szórakoztatóbb képes lenni, mint egy Mozart, teszem azt. Viszont amiről a cikk szólni akar, az a színészi rendezés, és hadd hangsúlyozzam megint: ez ugyanúgy a Met volt - csak épp egy másik szereplőgárdával.

Még pedig hadd jegyezzem meg, hogy egy olyan dramaturgiát kapott a darab, hogy azt tanítani kéne, és a szereplők is azonnal mehetnének oktatónak a témában, egytől egyig. Pretty Yende, mint "az első nem fehér ember operai főszerepben ever" kisasszony bámulatosat hozott, és látványosan a vérében volt a karakter. Flörtölt, riszált jobbra-balra, hogy rengett belé a színpad, de Adinaként bőven nem volt sok ez sem, és egyszerűen elhittem, hogy ez a csaj soha életében aztán szerelmes nem lesz. Nagyszájú, pimasz, gyerekes, mégis vidám, könnyed és nagyon szerethető lányzót hozott ki a lehetőségekből, soha életemben ilyen szórakoztató Adinához nem volt szerencsém.

Matthew Polenzani Nemorinojába bele kellett halni. Durcogott, szipogott, mint egy kölyökkutya, de olyan bájjal, hogy legszívesebben az ölembe vettem volna a fejét, hogy megvakargassam a füle tövét, és eldobjak neki egy teniszlabdát, hogy hozza vissza. Ennek ellenére valahogy képes volt férfias jelenségként bemutatkozni, ha arra volt szükség, és ez a kettős még a Metes színészi körülményekhez képest is igen ritka.

Akit még kiemelnék, az Ashley Emerson, mint Gianetta, aki a darab harmadik mellékszereplője, mégis valahogy lefelejtették minden szereplistáról. Pletykás, minden lében és hímneműben kanál, egyszerű lány volt a szerepe, de magasan mindenki fölé emelkedett hangilag. Egészen döbbenetes volt látni, hogy a törékeny szőke lány jobbat hozott trillákban, mint a bögyös, magas koloratúrszoprán, pedig tényleg.

Dulcamara énekese is korrekt alakítást hozott, a jelmezek nagyon ötletesek voltak - külön kiemelendő Dulcamara két segítője, akik mintha Elton Johnt és John Lenont idézték volna ikonikus, cilinderes megjelenéseikkel. Ellenben megjegyzendő, hogy meglehetősen durva rendezéshez volt szerencsénk. Belcore és katonái többször gyomorszájon vágták vagy megrúgták Nemorinot, és Adina is alaposan osztogatta a pofonokat, akármelyik széptevőről is volt szó. Mondjuk elismerem, Davide Luciano kedves olyan tenyérbe mászót hozott, hogy ennek a Belcore-nak én is szívesen leosztottam volna pár fülest.

 

 

Összességében szeretném hangsúlyozni, hogy mindkét előadás bőven érdemes a figyelemre és a színházjegyre is, ha van még rá lehetőségetek az évadban. A Bohémélet története a bizonyítéka, hogy változhatott akármennyit a világ, az 1800-as években ugyanúgy beszélgetett, poénkodott egy fiatal baráti társaság, mint mostanában, ha a szelfibot és a diákhitel akkoriban nem is kerültek szóba. A Szerelmi bajital pedig ékes példája, hogy az emberi hülyeségnek - vagy, ha felemelőbb tanulságot akarunk, a hitnek - nincsenek határai, és mi magunk vagyunk képesek a legegyszerűbb dolgokat, embereket vagy eseményeket csodálatos tulajdonságokkal felruházni. Mi több, ha arról van szó, ezen képességünk lehet az okozója, vagy akár megoldása legtöbb problémánknak.

Hm, micsoda magasztosság. Színházra fel, everybody! Megmentjük a világot!

Plusz érdekesség az előadásról: az a rohadt ínycsiklandó tésztaétel, amit Dulacamara a második felvonásban betömött, nem véletlenül tűnt igazinak! Ínyenceknek a részletek és a recept (!!!) angol nyelven itt jön!

Képek innen: metopera.org

Met-leső - Rusalka 2017, avagy az emberi lét csodája

Hű maradok magamhoz, és egy kis napi agyalni valóval kezdem. Ki gondolná, hogy egy emberi lény, aki halandó, tele kétségekkel, hibákkal, gonoszsággal, folyamatosan botladozik a világ göröngyei közt - irigylendő példa, vágyálom lehet egy mitológiai lény szemszögéből nézve? Persze, régóta szólnak erről mesék, mondák, nekem mégis most sikerült először belegondolnom a problémába. Mégpedig egy fontos fogalom, a szenvedély miatt, Dvořák Rusalkája kapcsán. Hadd illusztráljam.

Tulajdonképpen adott nekünk egy Kis hableány sztorink, de nem ám a Disney mázzal leöntött cukros tojáshab. Az eredeti Andersen-félére gondolok, aki mondjuk a "meséit" nyilvánvalóan nem gyerekeknek szánta, vagy ha mégis, az összes pedagógia-pszichológia szemináriumát ellóghatta az egyetemen, de ez egy teljesen másik téma. Helyzet a következő: minden adott, kivéve a happy endet - mind tudjuk, hogy happy end az operában: rossz szájíz a hallgatóságban. A vízi nimfa Rusalka beleszeret egy emberbe, és ezt méltóztatik pont apjának, a víz szellemének elpanaszolni. Aki pedig ahelyett, hogy visszaküldené a tóba hullámtaréjokat fodrászolni, egy jól irányzott célzással egyenest az erdei boszorkány Ježibaba karjába löki drága lányát. A boszi az ígért varázsfőzeten kívül többek között fejszével megy neki Rusalka sellőfarkának (nem viccelek - a Metes rendezések általában fantasztikusak *gonosz kacaj*), az első felvonás végére pedig egy két lábon járó (haha) Rusalka-csoda áll készen rá, hogy elcsavarja a Nagybetűs Herceg fejét.

 

Itt jön ki először a történet nagy érdekessége: Rusalka ugyanis nimfaként nem emberi lábakra vágyakozik elsősorban. Nő akar lenni, akinek lelke van. Ez marha elgondolkodtató, ugyanis ha azt vesszük alapul, hogy a lelket elsősorban az érzelmekért tartjuk felelősnek, a rendezés és a szövegkönyv szerint a nimfáknak ugyan vannak érzelmeik, de a finom árnyalásnak köszönhetően mégis nyugodtan tekinthetjük őket - minden pejorativitást félretéve - állatoknak. Bizalmatlanságot éreznek Ježibaba iránt, nem értik az embereket, kötődnek egymáshoz, haragszanak arra, aki a területükre merészkedik. Ugyanezen reakciókat egyes fejlettebb állatfajok is simán hozzák. Aki viszont nem értené, Rusalka miért vágyik ennél rétegeltebb személyiségre, azt a rendezés mindenképp meg tudja győzni - engem legalábbis meggyőzött.

Következik ugyanis a második felvonás, ami mindössze huszonöt perc, és ezalatt példaképem-szívszerelmem Kristine Opolais hangját nem is igazán hallhattam sokat, talán csak az utolsó pár percben, viszont egy nimfa vágyairól annyit mond némán is, hogy az bőven elég a probléma megértéséhez. Egyszer már áradoztam egy adagot a hölgy elképesztő színészi vénájáról, de amit itt nyújtott, szinte felülmúlta az eddigieket is, pedig nehéz dolga kifejezetten nem volt. Megjelenik ugyanis a Jang az ő Jin karakteréhez: a Külföldi (vagy más fordítás szerint Idegen) Hercegnő. (Ennyit tudunk róla: a nevét, meg azt, hogy minden vágya elcsábítani a Herceget, akinek amúgy épp a Rusalkával kötendő esküvőjére érkezett a királyi palotába, mint vendég.)

A jelenet elején a Herceg kettesben van menyasszonyával, és nagyon emberien viselkedik. Táncolna Rusalkával, majd meg akarja ölelni, csókolni. A színészi játék a kifejezetten érzékeny zenével karöltve gyönyörűen adja át Rusalka őrlődését: nem boldog a palotában, az emberek közt, csak szerelme jelenléte teszi elégedetté - mégsem képes megfelelni a szerepének. A táncban darabosan mozog, az ölelésben feszeng, a szenvedélyes csók elől a szoba sarkába menekül. A Herceg is érzi, hogy valami nem stimmel - főleg, mivel feltűnik a Hercegnő.

 

Csodálatos ábrázolás. Rusalka hideg kékeszöld, fakó, szinte áttetsző ruhában, fátyolszerű szőke hajzuhataggal, egyszerű gesztusokkal, elveszett arccal; az idegen hercegnő tűzvörös, leomló báli költeményben. Fején a napot idéző korona, sötétbarna haja csillog, a mozgásában grácia, tanult, gondosan megválogatott reakciók, mosolyok, lépések, szavak. Karakterében akarat, céltudat, forró vágyakozás és elszánt elvek. Ő a tűz, a szenvedély ereje, ő a nagybetűs emberség, minden ízében Rusalka ellentétje - és Rusalka alul marad ebben az ellentétben. Nemsokára megjelenik a víz szelleme, és Rusalka összetörten mondja ki a lényeget: "Nekem a hideg víz a bölcsőm. A szenvedély nem adatott meg, az emberség nem előjogom."

Ezután maradék tartását összeszedve megpróbál vegyülni a bálozó, boldog emberek közé - a tánckar ezt imitálandó egy kissé agresszív, vehemens, megint csak túlságosan emberi táncot jár az összezavarodott Rusalka körül.

  

És akkor nehogy azt higgyétek, hogy ezáltal fel van oldva a konfliktus. A harmadik felvonás ugyanis a visszatérő hercegre épül, aki Rusalkát akarja vissza mindenáron, vagy legalább egy csókot a szerelemtől, ami sosem volt igazán az övé. Rusalka Ježibabával kötött paktuma viszont kegyetlenül beteljesedett. Rusalka többé nem nimfa, sellőfarkát örökre elvesztette, örök életét azonban  visszakapta, és egyetlen csókja a halálba küldi élete szerelmét is. Nincs mese, a herceg sem találja már a helyét az élők között, Rusalka pedig fásultan teljesíti a kérést. Megcsókolja a herceget, majd végignézi a halálát, végül pedig besétál az erdőbe, éreztetve a hallgatósággal, hogy eddig is, ezután is céltalan bolyongással telik majd az élete. Az emberség a darabban mégis győz, végletessége által teljesedhet ki a szerepe, mert mindent egy lapra képes feltenni, vállalni a sorsát és meghalni érte: Rusalkának ez nem adatott meg, és a világ végéig ezt sírhatja csak vissza.

Kegyetlen, mi?

Egészen annyira, hogy majdnem elsírtam magam, úgyhogy lépjünk a castra, mielőtt elázik a billentyűzetem.

Ugyan nem ő van a főszerepben, de szeretném kiemelni, hogy Jamie Barton mezzoszopránja mindent vitt. Csodálatos hang és olyan színészi véna, hogy cigánykereket is hányhatna a többi mellékszereplő, akkor is a boszorkányra kellene figyelnünk. És csak melléktémaként: EZ a nő az, akit Ježibabának maszkíroztak!

Sminkmesterek: minden elismerésem küldöm, csomagban!

Brandon Jovanovic nem hozott sem akkora hangi teljesítményt, sem olyan minőségű beleérzést, amit én elvártam volna mondjuk rendezőként, de talán a harmadik felvonást leszámítva a karakter maga nem is igényelt ennyit. A herceg egyfajta bábként van jelen az egész műben, és nekem működött is így. Katarina Dalayman  idegen hercegnője öt perces szerepkörében korrekt teljesítményt hozott, éreztette a műben rá osztott hatást, a kisugárzása pedig bőven ellensúlyozta, hogy összesen két mondatot ha kapott Jaroslav Kvapil librettistától. Eric Owens nem először bizonyította számomra, hogy ha karakterszínészként is, de ott a helye a Metben, és akkor még nem is említettem a hangját. Az a hang... sűrű, édes kávé. Igyatok egy pohárral, miközben hallgatjátok, érteni fogjátok a hasonlatot. Ezt a szereposztást pedig megkoronázta Kristine Opolais tökéletessége.

Ha adják még valahol ebben az évadban, adjatok neki egy esélyt. Ez az előadás simán megérdemel minden figyelmet.

Fun fact: hogy ki a franc az a steampunk alak, akit Ježibabaként emlegettünk? Nos, kedves magyar gyerekek, ő lenne a cseh Vasorrú bába ;) már csak azt nem értem, a szláv mondák szerint neki miért van varázsereje...

Képek innen: www.metopera.org

Met-leső intermezzo - Romeo és Julia 2016, avagy a lelkem összekucorodva zokog valahol a sarokban

Bocsánat az alapos nagy kihagyásért, ebben az évadban ezidáig nemigen jeleskedtem posztokkal, de nem is bánom, hogy ezzel az operával térek vissza... bár nem lesz ez igazi élménybeszámoló vagy kritika, inkább egy intermezzo-hosszúságú fájdalmas felhördülés, annak viszont nagyon is indokolt. Tehát jöjjön Gounod Roméo et Juliette-je, avagy a "MIÉRT tettétek ezt velünk, librettisták?!"

Ha engem kérdeztek, biztos vagyok benne, hogy Dante Poklában nem is, de a bibliaiban biztosan külön bugyrot tartanak fenn a librettistáknak. És személyes véleményem szerint az összes szerzőszomorító, operacsúfító dög megérdemli, élükün Da Pontéval, gyűlöletem személyes célpontjával. De abban a bugyorban, ahol ezek az alakok a legfájdalmasabb kínok közt szenvednek, biztos vagyok benne, hogy valami különleges, kiemelt helyet tartanak fenn Jules Barbier-nek és Michel Carré-nak. Hogy miért, érdeklődnétek éppen? Mert ez a két újító gonosz zseni közösen a létező legalattomosabb merényletet követte el Shakespeare unalomig ismételt és milliárdszor feldolgozott klasszikusa, a Romeo és Júlia ellen. Pedig még csak nem is írtak át nagy dolgokat, csak egyetlen apró részletet változtattak meg - nos, ez bőven elég hozzá, hogy az én jótét lelkem mélységes depresszióba taszíttatva rituális öngyilkosságot akarjon elkövetni. (Szerencsére sikerült lebeszélnem róla, mondván: ekkora mocsokság nem érdemel annyit sem, hogy meghaljunk érte. Hasznos tanulság, könyveljétek el!)

De hogy mi lehetett ennyire fájdalmas húzás? Nos, a Romeo és Júlia története messze nem a legkedvesebb mesém, nem gondolom, hogy különösebben értelmesen lett összerakva. És igen, abban szeretnék belekötni, amibe előttem már annyian: abba a húzásba, ami Shakespeare idejében annyira népszerű volt, miszerint a cselekmény, akármennyire is igényelte volna a hosszabb lecsengést, kötelezően egy nap alatt kellett, hogy játszódjon. Ez a dramaturgiai elem nem tesz nagy hitelességet lehetővé, de divathullám volt, hát mit tegyek, nem kötekszem. Az viszont, hogy ezt átvitt értelemben kellene-e értelmeznünk, vagy szó szerint, már nagyon sokat nyom a latban - például jelen esetben sem mindegy, hogy ez a két ifjú marha tényleg megközelítően huszonnégy óra alatt játssza-e végig az első találkozás - egymásba szeretés - első randi - legénykérés (bizony, itt ez volt!) - esküvő - első éjszaka - egymástól elszakíttatás - egymásért meghalás El Caminoját, vagy hagyhattak a történet lefolyására egy hónapot vagy akár egy évet is. Ez engem személy szerint az agyvérzésbe tud kergetni, mert ha teszem azt, szó szerint értelmezzük az "egy nap" metaforát, hát menjen a két szerelmes idióta a fenébe a rinyálásukkal, igazán. Nem mondom, a kamaszdac sok nagy csatához volt már hatalmas motiváció, de még több ember életét keserítette már epévé - ha Romi baba és Julis csak két napot vártak volna még azzal a holtodiglannal, villámgyorsan kiderült volna, hogy egyáltalán nem kompatibilisek párként.
No de most tegyük félre, hogy szerintem további kettő nyamvadék órán belül szakítás - válás? - lett volna a világ legszebb szerelmi történeteként számon tartott sztori vége, és kanyarodjunk vissza a librettistákhoz, akik már a sarkon várják, hogy megérdemelten felkenődhessenek a szélvédőnkre. Hadd illusztráljam a pontos miértjét, az eredeti Shakespeare-verziót segítségül hívva.

Romeo halála via Shakespeare:

Júlia tetszhalottként a sírban

↓

Romeo megtalálja

↓

versel egy sort

↓

ledönt egy adag mérget

↓

!MEGHAL!

↓

Júlia felébred

Allright, ez eddig szép és jó... már hogy nem annyira szép és morálisan kissé degradáló. De most jön az igazi dög húzás: Romeo halála via Barbier & Carré.

 Júlia tetszhalottként a sírban

↓

Romeo megtalálja

↓

  dalol egy sort

↓

ledönti a mérget

↓

...

...

Júlia felébred

!!!!!!!

Nem tudom, értitek-e a súlyát. Az az arckifejezés, ahogy az émelygő, verejtékező, mérgezett Romeo ránéz az ébredező Júliára, aki full nem ért semmit, azt se hogy mit keres ott ő maga, nemhogy Romeo mellette - és a srác arca, ahogy leesik neki, hogy ENNYI. KÉT francos MÁSODPERCEN múlt a boldogságuk, a közös életük, minden amiért idáig küszködtek. KÉT másodpercnyi türelem, átgondoltság, legalább egy pulzusellenőrzés szerencsétlen feleségén, és happy endet kap a történetük - még akkor is, ha szkepszisem szerint a happy end úgy további egykét napig tartott volna nekik. De mindennek ellenére...

FÁJT. Nagyon fájt látni ezt a felismerést Romeo arcán. Ezúton szeretném forró gratulációmat küldeni a Methez méltóan zseniális színészi teljesítményért Vittorio Grigolonak és Diana Damrau-nak - a kémiájuk elképesztő volt. Megkönnyeztem a darab végét, pedig szeretem azt mondani, hogy én ritkán járok így. A Mercutiot színpadra adó Elliot Madore-t láttam már jobb alakítást nyújtani - a hangja rendben volt, bár én nem szeretem ezt a tónust. Mikhail Petrenko Lőrinc barátként hiteles, hibátlan, szívhez szóló szereplést mutatott, a baritonja megközelíti azt, amit Christine csontolvasztónak nevez. Gounod zenéje egy leheletnyit hajaz csak Mozartéra; egészen szórakoztató, annak ellenére, hogy kicsit túlságosan is próbál az lenni. Az igyekezet teljesen átjön, a hatást már egy árnyalattal kevésbé éri el nálam. Ez volt a második opera, amit hallottam tőle: semmi szédítő magasság, de kellemes

Nos, ha a librettisták nem lettek volna, a beszámolóm talán eddig se tartott volna...

Képek innen: http://www.metopera.org