Énekesek Életnagyságban II. - Kálmándy Mihály interjú

Hm, mintha ígértünk volna valami olyasmit, hogy alakulóban van a második interjúnk, nem igaz? Úgy hónapokkal ezelőtt. Nos, jobb később, mint soha: ezúttal Christine beszélgetett kis országunk egyik legnépszerűbb baritonjával, Kálmándy Mihállyal.

Fotó: Nánási Tamás

A baritonkarakterek általában gonoszak, de legalábbis viseltetnek némi rosszindulattal a tenor/szoprán iránt. Mennyire tudsz azonosulni ezzel a fajta sztereotípiával, könnyű a gonoszt adni?

A baritonszerepek az igazi férfi akció-figurák egy operában, a tettek emberei. Tulajdonképpen ők azok, akik alakítják a környezetüket: ha pl. Jago nem bosszulná meg, hogy Otello a sokévnyi kiváló katonai szolgálata ellenére is mást léptet elő, mindenki békésen élne tovább, nem lenne dráma. Ezeknek a dinamikus karaktereknek az útján vannak szép számmal erőből, erőszakból megtett lépések, amik sok esetben negatív színben tüntetik fel őket. Viszont Verdinél az opera végén a figurák általában visszanyerik emberi arcukat, bár Jago pont kivételnek számít ebben is. Ezekkel a nagyszerű egyéniségekkel jól tudok azonosulni, ha sikerül megtalálnom a figura igazát, az ő szemszögét.

Van-e olyan szerep, amit különösen kedvelsz vagy utálsz, és akkor se játszanád, ha a csillagokat leígérik neked az égről? Melyik az, és pontosan miért?

Énekes nem gondolkozhat ilyen tagadással a hivatásával szemben, de vannak olyan főszerepek, amelyeket még nem nagyon tudtam megkedvelni. Ezekről nem lehet nyilatkozni fekete-fehéren, mert én is fejlődök. Ami a kedvenceket illeti: mindig annak a szerepnek élek szívvel-lélekkel, amelyiket aktuálisan énekelem, másképp nem megy.

Melyik színházfelfogást érzed inkább közel magadhoz? Tradicionális vagy kortárs rendezés?

Mindenképpen a tradicionális rendezést érzem magamhoz közelebb, ami számomra magába foglalhatja a modern látványt is, amennyiben maga a rendezés nem megy a darabbal és az énekessel szemben, hanem szerves egységben marad a mű eredeti mondanivalójával, gondolatiságával, nem mászik bele a zenei megvalósításba és nem akar minden áron más karaktereket színre vinni, mint amilyeneket a szerző megálmodott.

Mi indított rá, hogy operaénekes legyél? Mi vonzott ebben a pályában?

A Szüleim mesélték, hogy négy évesen már folyamatosan énekelgettem játék közben, meg dirigáltam a rádiónak, és úgy is nőttem fel, hogy körülvett a zene és az éneklés. Több hangszer is a vonzásában tartott és tart, de végül az éneklés volt az, ami az önkifejezés legmagasabb szintjére emelt és megnyitott előttem sok-sok kaput. Szerencsére hangi adottság is volt hozzá. Valahogy úgy jött össze, hogy Édesapám és Édesanyám is határozott énekesi tradíciókkal rendelkezett mindkét szülői ágon – egyik környezetében a népi, a másikéban pedig az egyházi zene bírt különös fontossággal. Nekik is, a testvéreiknek is gyönyörű hangjuk volt. Az ünnepeink arról szóltak, hogy mindig, mindenki együtt énekelte egyik zsoltárt a másik után. Édesapámnak – ma már tudom – különlegesen szép, igazi bariton hangja volt. Érdekes lehet, hogy 18 éves koromig nem láttam élő operaelőadást, csak tudtam, hogy operaénekes akarok lenni! Eszembe sem jutottak az anyagiak, vagy az esetleges hírnév, fogalmam nem volt arról, mi lehet ennek a hivatásnak a hozadéka, csak tudtam, hogy színpadon kell lennem.

Melyik volt a legemlékezetesebb előadásod? Miért?

Több is volt, nehéz így kiragadni… Salzburgban a Bolygó Hollandi, amit beugrással énekeltem, az előadás után pedig több, mint negyvenen vártak a művészbejárónál és megbravóztak, amikor kiléptem. Rómában a különleges szépségű Láng, vagy az államvizsgám Nabuccóval, alig 25 évesen. Akkor, abban a lelki-szellemi állapotban a Nabucco vitt át minden problémán, és az is hozta meg az első nagy sikert. A Dohány utcai zsinagógában pár éve tolmácsolt Nabucco úgyszintén meghatározó élmény volt. A meghatottságtól alig tudtam végigénekelni az áriát, mert egy nagyon autentikus helyen történt ennek a megrázó, bensőséges imának az előadása. Hasonlóak ebből a szempontból a budapesti Salome produkciók, mert ott egy szent embert kell színpadon életre kelteni, egy prófétát, és a szerző csodálatos dallamokat adott neki, a szövege meg egy-az-egyben bibliai. Talán azért is nagy élmények ezek, mert mindegyik különlegesen nagy megmérettetés volt a karrierem folyamán és a vártnál nagyobb sikert hozott.

Van-e kedvenc jelmezed? Miért pont az?

Ha kényelmes, ha jól érzem magam benne, akkor rendben van. Általában jól jövök ki a jelmezekkel és mivel tervezéssel is foglalkozok, tudok segíteni ötletekkel.

Van-e példaképed? Ki, és miért?

Az „aranykorból”, tehát a ’20as és ’60as évek közötti időszakból van jó néhány művész, aki hangszépségével, előadásmódjával és csodálatos felvételeivel például szolgál nekem: Titta Ruffo, Riccardo Stracciari, Aureliano Pertile, Ettore Bastianini, Franco Corelli, Franco Bonisolli, Giangiacomo Guelfi, Leyla Gencer, stb.

Mivel töltöd szívesen a szabadidődet? Esetleg sportolsz valamit?

A feleségemmel, Zitával imádunk a természetben lenni, sétálni, állatokat megfigyelni. Ő művészettörténetet is végzett zenetudomány mellett, ezért a kiállítás-látogatások vele mindig nagy élményt jelentenek. Tradicionális íjászattal is foglalkozok, bár sajnos egyre ritkábban van rá időm. Szívesen főzök, szívesen csendesedek el templomokban. És persze a fényképezés… a fényképezés, az nagy szenvedély!

Komolyzenén kívül van-e más műfaj, stílus, amit szívesen hallgatsz?

Nagyon szeretem a kínai hegedű hangját és egyes country számokat is kedvelek, amin az emberek általában nagyon meglepődnek. Zita heidelbergi egyetemistaként egy professzionális reneszánsz tánccsoport tagja volt, majd tangóval is foglalkozott, ezért általa sok reneszánsz tánczenét és tangót szerettem meg, és jazzt is hallgatunk.

Ha nem énekes lennél, mivel foglalkoznál szívesen?

Óóó, sok mindennel! Dirigálnék, rendeznék, pilóta lennék, vitorláznék, nyitnék egy éttermet, festenék, faragnék… ez hirtelen elég.

Milyen nyelveken beszélsz, és hol, hogyan sikerült megtanulni őket?

Magyarul, románul, olaszul, angolul és németül beszélek, franciául és spanyolul pedig értek. Van, amit muszáj volt megtanulni, van, ami csak úgy rám ragadt... mindig igyekeztem tanulni valamicskét ott, ahol pont tartózkodom.

Melyik operaházban szeretnél mindenképpen énekelni még a pályád során?

Igazából, és első sorban az opera újraalkotásában résztvevő személyiségek érdekelnek, úgy karmester, mint rendező és énekes kollégák. Ott szeretek lenni – és ez bárhol lehet –, ahol igazi, őszinte, művészi és lelki igény van a Szépre és a Jóra.

Mely operákat ajánlanád egy kezdő operahallgatónak, aki ismerkedik a műfajjal?

Sok gyönyörű opera van, amelyik elvarázsolhat egy kezdő hallgatót, hosszasan lehetne sorolni: Aida, Nabucco, Rigoletto, Don Carlos, Tosca, Carmen, Varázsfuvola, Don Giovanni, Bánk bán, Hunyadi, Traviata, Tannhäuser…

Énekesek Életnagyságban I. - Szemerédy Károly interjú 2/2

(Előző rész: Énekesek Életnagyságban I. - Szemerédy Károly interjú 2/1)

Mit gondolsz, merre tart az opera műfaja? Ha a nagyon elszállt rendezések trendje tovább fejlődik, mi lesz az eredmény? Lesz még egyáltalán közönség?

Nagyon remélem, mert ha nem, akkor munkanélküliek leszünk. Tényleg érdekes: reformálódik a műfaj, és helyenként furcsa irányokba tartunk. Nem vagyok jós, nem tudom megmondani, mi lesz húsz év múlva. Egy biztos: én nagyon szeretem a klasszikus rendezéseket, hiszen ezeken nőttem fel, ezért is örültem nagyon a Sába királynőjének. Ugyanakkor nem játszhatjuk el például a Carment negyvennyolcadszorra is piros szegfűvel, castanuela-val és Sevillával, mert talán az emberek ráunnak. Ezért kell megtalálni a modern vagy minimalista rendezésekben azt az utat, ami a fiatalabb korosztálynak elfogadható. A közeggel, amiben felnőnek – például a multiplex mozik hang- és fényeffektjeivel – nehéz versenyre kelni, de mindig meg kell próbálnunk egy kicsit más szemszögből elmesélni a történeteinket. Ha nem az öncélúság és a polgárpukkasztás a cél, akkor lehet és kell is modernizálni: mértékkel. Sajnos sokan készítenek inkább botránydarabot, mert hatalmas a reklám: az emberek talán fújolva jönnek ki, de a rendező nevét felkapják és beszélnek róla. Mostanra a műfaj persze úgy átalakult, hogy nekünk, énekeseknek ezekbe a dolgokba semmi beleszólásunk nincs. A rendező és a karmester dönt el mindent, kevés kivételtől eltekintve, akik kikérik az ember véleményét.

Annyi helyen jártál világszerte… volt legemlékezetesebb előadásod?

Az utolsó másfél évben meg sem álltam. Folyamatosan utaztam, arra sem volt időm, hogy egy pillanatra kifújjam magam és végiggondoljam, mi is történt valójában. A vendégművészek találkoznak bárhol a világban egy operaprojektre, és ott együtt vannak másfél hónapig – próbaidőszak és az előadások –, és mindegyik projekt valamiért kellemes élmény. Vagy azért, mert siker volt, vagy, mert nagyon jó volt a társaság, vagy a zene miatt… Nem tudnék egyet kiemelni, mindegyik másért jó.

Esetleg van kedvenc jelmezed?

Például a Sába királynőjében Salamon király, és a többiek jelmeze is nagyon tetszett nekem. Németh Anikó munkája fantasztikus volt.

Van-e példaképed?

Hogyne, rengeteg. A régi nagyokat szeretem főleg; Piero Cappuccilli, Giorgio Zancanaro, Renato Bruson. Tőlük rengeteg felvételt hallgattam, nagyon sokat lehet belőlük tanulni. Itthoni pályatársaim is vannak, akikkel nagyon jó kapcsolatot ápolok, többek között Bretz Gábor és Molnár Levente. Ők is járják folyamatosan a világot, és nem csak nagy művészek, de nagyon jó fej emberek is.

Mit szeretsz csinálni szabadidődben… van hobbid?

Kicsi korom óta sportolok. Járok edzeni, főleg futni és kardiózni, néha úszni, ha van időm – ez az énekesi pályához is szükséges és nagyon jót tesz. Emellett, ha itthon vagyok, próbálok minél többet a családommal és a barátaimmal lenni. Nagy szenvedélyünk a backgammonozás, ezt lassan tizenöt éve játsszuk rendszeresen a barátokkal. Csak leülünk, beszélgetünk és játszunk. Nagyon szeretem. Ezen kívül hetente egyszer van egy baráti foci, amit, ha itthon vagyok, nem hagyok ki. Ezen kívül, ha időm engedi, járok moziba vagy színházba, és nagyon sokat szoktam olvasni. Tévét egyáltalán nem nézek, az egyfajta szellemi aprósütemény.

Ezt néha nehéz elhinni. Klasszikus zenén kívül milyen műfajt hallgatsz szívesen a szabadidődben?

Szinte mindent. Nyilván komolyzene is megy otthon, de sokszor hallgatok Petőfi Rádiót underground vagy alternatív zenékkel, rappel… De legtöbbször, miután egész nap a zenében élünk, ha hazamegyek, chill-out zenét teszek be, ami lenyugtat. A baj az, hogy ha berakok egy operát, és közben teszek-veszek, nem tudom csak háttérzeneként hallgatni; akkor az operára koncentrálok.

Ha nem énekes lennél, mivel foglalkoznál?

Hú, ez jó kérdés. Érdekes, mert az egyetemhez kapcsolódó nyári szakmai gyakorlaton dolgoztam itthon is, Olaszországban is szállodában. Nekem ez a világ is tetszik: minden vendég, minden panasz más… ehhez is lett volna kedvem. A másik a nemzetközi kapcsolatok szak: politikatudomány, diplomáciatörténet; még ebben is el tudtam volna képzelni magamat… most viszont már semmi másban. Ha egyszer felmész a színpadra, és ott csinálsz valamit, ami az embereknek tetszik, az egyfajta drog: már nem akarsz semmi mást, és nehéz élni nélküle. Én nem voltam soha társulati tag, minden színházban vendégművész voltam, és vannak olyan periódusok az ember életében – hetek, vagy akár hónapok – amikor tanulási időszak van, és várni kell a következő munkára. Az énekes viszont énekelni szeretne, ahogy a pilóta repülni… Ilyenkor úgy éreztem magam, mint egy törött szárnyú madár; vártam, hogy mikor fogok végre meggyógyulni.

Tanultál Madridban, de jártál sok egyéb helyen is: milyen nyelveken beszélsz?

Angol, olasz, spanyol és francia. Szüleim próbáltak még a németre is sarkallni, de mindig találtam valami mást magamnak. De igazuk van valahol: nem fogom megúszni, és igazából nem is akarom. Nem a kedvenc nyelvem, de a német repertoár hatalmas, és több énekmester is mondta már, hogy az én utam igazán Wagner lesz. Ez persze csak tízen-évek múlva következhet be; teljesen tökéletes technika kell hozzá.

Kategorikus a kérdés megint, de van-e kedvenc zeneszerződ, vagy repertoárod: olasz, vagy német, esetleg valami más…?

Annyifélét énekeltem már annyiféle nyelven, hogy nincs igazán kedvencem. De a piac is olyanná vált, hogy maximum a hangi érettségem alapján válogathatok a szerepek között, ízlés alapján semmiképpen. Soha nem mondok nemet szerepre.

Álomszerephez hasonlóan érdekelne az is, van-e álomhelyszíned? Operaház, ahol mindenképp szívesen énekelnél?

Természetesen a milánói Scala, és a Metropolitan New Yorkban. Ezek nyilván álom-helyszínek; máshol is vannak fontos színházak: a párizsi vagy müncheni operaház, a londoni Covent Garden. Ezeken a helyeken énekelni hatalmas elismerést jelent, de közel sem annyit, hogy az ember a pálya csúcsán járt, hiszen annyi minden van még utána. Mégis, ha ezek közül valamelyikbe, vagy akár a bécsi Staatsoper-be kap felkérést az ember, az azért megsimogatja a lelkét. Olyan visszacsatolás ez, ami azt mondja, hogy valamit jól csinálok. És erre ugyan vár az ember, de nem teszek különbséget. Két hete a Vöröskeresztnek segítettem, véradó is vagyok, és ottani karitatív rendezvényen, gálakoncerten énekeltem, vagy akár Karácsonykor kórházakban vagy idősek otthonában szoktunk énekelni olyan embereknek, akik nem tudnak hazamenni az ünnepre a családjukhoz. Ez ugyanaz a boldogság, mintha az ember a Metropolitanben énekelne. A közönség a lényeg, és hogy adhatok valamit. Ilyen szempontból a gödöllői művelődési házban is ugyanolyan jó énekelni egy maroknyi embernek, mint amilyen bármelyik álomhelyszínen lehet.

Szóba került a közönség, és Facebook-oldalad is van: hogy viszonyulsz a gondolathoz, hogy rajongóid vannak?

Talán még nem nevezném rajongóknak őket. Vannak követőim, akik figyelemmel kísérik, hogy mit éneklek, és merre járok éppen. Nagyon örülök a szeretetnek, amit kapok, és próbálok minden igénynek megfelelni. Ha írnak nekem, hogy szeretnének egy fényképet, vagy egy aláírást, akkor szívesen a rendelkezésükre állok. Ez egy nagyon szép dolog, valójában ezért csináljuk az előadó-művészetet: a közönség szeretete ad egy akkora emocionális pluszt, amiért mindig tovább és jobban akarjuk csinálni.

Az operát mint műfajt még csak kóstolgatók számára mi lenne az a pár opera, amit ajánlanál az „ismerkedéshez”?

Nekem nagyon tetszik az „Opera mindenkinek” című program, szerintem ezzel rengeteg fiatalt meg lehet szólítani. Múltkor láttam matiné előadásban a West Side Storyt, tavaly pedig a Szerelmi bájitalt vitték színre ugyanígy; rengeteg fiatal jött vidékről, teltház volt az Erkelben, és nagyon tetszett nekik. Vígoperákat mondanék talán: Sevillai borbély, Szerelmi bájital, Figaro házassága… Például a Carmen is lehet könnyen befogadható zene: melodikus, dúdolgatható. Szerzők közül Rossini, Bellini, akár Mozart, velük könnyebb „elindulni”. Ez persze függ a személyiségtől és az ízléstől is, nővérem például fiatal kora óta a Wagner-operákért rajong, pedig ahhoz azt gondolnám, hogy meg kell érni. Én például a drámákat, tragédiákat szeretem.

(Képek: http://www.karolyszemeredy.com/)