Albumkritika: Britney Spears - Britney Jean, avagy a hercegnő álarca

Minthogy az operákon kívül a könnyűzene is közel áll a szívemhez, legalábbis bizonyos stílusok, én egy pop-EDM album kritikájával nyitnék. Na nem, ez a stílus nagyon nem áll közel :P
Kezdésként azért annyit el kell árulnom magamról, hogy elég széles az a paletta, amit a mai zenei világból hajlandó vagyok zenének nevezni – értsd: rengetegféle stílust hajlandó vagyok meghallgatni. Persze nem arról van szó, hogy válogatás nélkül mindent szeretek. Amit szeretek, azon a kákán is megtalálom azt a bizonyos csomót, de minimum megpróbálom megkeresni ;) Amit viszont nem hallgatok, azt elvből nem hallgatom, nem is tud rávenni akárki... Ebben az esetben azonban egy személyes, gyerekkori kedvencemben voltam kénytelen csalódni, szóval készüljetek, ez hosszas és kegyetlen rugdalózás lesz.

Egyre kevesebb olyan dallal találkozom, amilyen az a bizonyos "igazán zene". Ami nem azért készült, mert "Hé, *felkapott dalszerző*, skubizz ide! *éppen népszerű popsztár* új albumán még csak tizenöt szám van, pedig *éppen népszerű rivális popsztár* tizenhat dallal villog, dobj már össze a mi kis hercegünknek/hercegnőnknek valami könnyen emészthető slágert!" Mert ilyenkor legtöbbször elkészül egy egészen fülbemászó, dúdolgatható dallam, néhány semmiről nem szóló dalszövegsor, és ezek segítségével az ominózus dal azonnal a toplisták élén. Persze mind a producer, mind a szerző tökéletesen tisztában van vele, hogy érdemben nem kell semmit nyújtaniuk a hallgatóságnak. Ezeken az - általában teljesen személytelen - dalokon aztán mindenki, aki nem úgy veti rá magát rajongása tárgyának legújabb cédéjére, mint elvonón sínylődő alkoholista a csempészett szeszre, érezheti, hogy nem az igazi az, ami az igazi lehetne. Hogy kényszer-ízű, amit kézhez kapott, hogy mintha parancsra gyártották volna, és neki most parancsból kell lenyomnia a torkán azt, aminek egyébként úgy már nem is tud örülni.

Az, ami szerintem valódi zene, az nem így készül, és most lehet, hogy sablonos leszek. Mindig akartam zenét készíteni; írni, szerezni, megálmodni, és én ezeket a pillanatokat mindig egy érzelmi tetőpontnak képzeltem el: egy ihletett pillanatnak. Amikor nem is te vagy igazán, amikor átveszi az uralmat a lelked, és az elméd fölött egy felsőbb erő. (Ezért tartom azokat a leghitelesebb előadóknak, akik maguk írják a saját zenéjüket, hiszen ezt a lelki ajándékot nem lehet odaadni másnak [sajnos a könnyűzenei ipar megpróbálja ezt is, hiszen a dalokat úgy adják-veszik egyik szerző kezéből a másik előadó szájába, hogy a gondolattól is émelyegni kezd érzékeny kis lelkem]. Zenét írni nem tud bárki, erre születni kell, az egyik legcsodálatosabb képesség, amit bárki kaphat.) Mert a zene csak akkor tud igazán úrrá lenni rajtad, ha elgondolkoztat, ha emlékezésre, álmodozásra vagy csak elmélkedésre késztet. Eddig megélt alig több, mint két évtizedem alatt bizonyos előadóktól vagy szerzőktől csak nagyon ritkán, elvétve találkoztam ilyen zenékkel, míg néha - pezsgőbontásra sarkallóan boldog és szerencsés pillanatokban - egész albumokkal találom magamat szembe, amelyekről merem állítani, hogy a rajtuk található összes zeneszám ilyen emelkedett, jó értelemben földtől elrugaszkodott percekben született - és én kizárólag az ilyen zenét nevezem művészetnek. Persze, nem várhatom el, hogy minden egyes előadó egyrészt minden dalát ő maga írja, másrészt mindet egy-egy érzelmi csúcspont ihlesse: így egy idő után talán értékelni sem tudnánk ezeket a szép perceket - sem mi, akik a zenén át kapjuk meg, sem a szerzők, akik közvetlenül élték át. De úgy érezném, az emberiség zenéhez való viszonya jó irányba tett egy lépést, ha egyre több ilyen ritka gyémántot sodorna velem szembe a youtube... Mert aki szájba rágott frázisokat dúdol a fülembe, vagy csak nem érezte át soha azt az érzelmet, gondolatot, amit a dal közvetít, annak nem őszinte egy fél lélegzetvétele sem, és ez a hallgatóságnak hosszabb-rövidebb idő alatt leesik - mert szeretném azt hinni, hogy mi  megérezzük, mi jön szívből.

És most itt egy előadó, akiért tízezrek rajonganak világszerte lassan évtizedek óta, és akiben sajnos én egyre kevésbé látom a reményt, hogy valaha átadja népes rajongótáborának azt a bizonyos szikrát, ami tényleg az ő lelkéből szakadt fel... legalábbis az alapján a felturbózott, őszintétlenségtől bűzlő maszlag alapján, amit az utóbbi időben elénk ad.

Britney Spears karrierjét nagyjából nyolc éve követem figyelemmel. Minden azzal kezdődött, hogy nyolcadikos koromban gimis legjobb barátnőmmel betévedtem egy iskolai Ki mit tud?-ra (megjegyzem, csak azért kötöttünk ki ott, mert megtudtuk, hogy barátnőm aktuális nagy szerelme, az iskola szépfiúja is tiszteletét teszi... oh, régi szép kamasz-évek ;-) ). Itt egy csoportnyi lány egészen érdekes feldolgozásban, a videoklipet is színpadra hozva adta elő a legendás Lucky-t. Valamiért megfogott, így szép lassan, kitartóan kezdtem bekebelezni a pop hercegnőjének nevezett énekesnő műremekeit, kezdve a híresebbjével (Toxic, Everytime stb.), majd fél évvel később, nyaralásból hazafelé jövet egy határ menti benzinkút hátsó polcán szembetalálkoztam egy példánnyal az addigra szinte elfelejtett Greatest Hits - My Prerogative gyűjteményből. Vérszemet kaptam és kikönyörögtem az albumot: ez volt a tökéletes összefoglaló mindenről, amit ismernem kellett Britney zenéjével kapcsolatban - hittem én... aztán jött a többi nagylemez szépen sorban. A kedvenceim a mai napig a második (Oops... I Did It Again), a harmadik (Britney) és az ötödik (Blackout). Persze mindegyik albumán vannak értékelhető, jó dalok, viszont mindegyiken érződik az arculatváltás szándéka is, hogy valami mást akar adni, hogy újat akar mutatni. Ez az igyekezet pedig nem minden előadónak tesz jót: BritBrit-nél nagyjából a Circus album óta észrevehetően görcsössé vált. A maga imidzséhez képest még az említett három korszakában volt a leginkább önmaga. A hatodik nagylemez után azonban szerintem mélyrepülés kezdődött: ami már a Circus-ban is ott lappangott, a Femme Fatale-ben felszínre tör - Britney láthatóan annyira népszerű akar maradni, hogy ennek feláldozza amúgy is kaméleonszerűen váltakozó stílusát, ami mégis valahol ikonikus és felismerhető volt... egészen eddig. Itt azonban az autotune és a gép-effektek mindent elborítanak, és egyes daloknál igényesebb rajongó és mezei zenehallgató egyaránt néz, mint szarvasmarha a frissen épített nyílászáróra, miszerint "Ezt komolyan zenének adják el?!"

Most pedig szeretném bemutatni a 2013-as Britney Jean-t, ami az énekesnő saját nyilatkozata szerint a legszemélyesebb album, amit valaha hallhattunk tőle. Őszintén? Én alig érzek különbséget a Femme Fatale-höz képest... sajnos talán csak annyit, hogy még inkább alulmúlta a vártakat. Ugyanaz a gépzene, ugyanazok az alig-dallam dallamok, és ugyanaz az érzés, ami bármilyen Britney-számot hallgatva állandóan ott lappang bennem: hogy ennek a nőnek mindent a szájába adnak. Komolyan, nem tudom, melyik volt utoljára az a dal tőle, amit a fent leírt koncepcióm alapján zenének neveznék tőle. Az azt hiszem, mindenki számára nyilvánvaló, hogy Britney maga nem nagyon, vagy elenyésző mennyiségű dalt ír csak. Ez viszont azzal az eredménnyel jár, hogy alig hangzik valami őszintének tőle. Ez igazából szerintem egész pályafutása alatt így volt, és az az egy-két kivétel, pár dal, amit ki tudnék emelni, természetesen nem lett kislemez. Mind megbújnak az albumokon, általában a végük felé, ahol a hallgatóság már kevésbé figyel. Mondjuk, nem tudom, mire számítottam Britney-től... persze, hogy a két legjobb dalt, amit a Britney Jean-re felénekelt, csak az ún. deluxe edition-re tették fel... egyértelmű. Ez ellen a kettő ellen viszont alig lehet kifogásom. De menjünk sorban, nézzük az album dalait egy-egy mondatban, mert komolyabban nem éri meg a fáradságot, hogy belemenjek.

Az Alien-nel nyit az album, szerintem első dalnak nem volt jó választás, elég egyhangú. A Work Bitch dettó, itt csúcsosodik ki az az érzés, hogy Britney kiakasztóan igyekszik mainstream maradni. Hallgathatatlan. A Perfume az örökzöld Everytime hangulatát igyekszik visszahozni sikertelenül – abban még volt lélek, ebben nincs. It Should Be Easy: szívszorongató témát dolgoz fel borzalmas igénytelenséggel. A Tik Tik Boom nekem hiperperverz, nem is annyira a szöveg miatt, abban magas az ingerküszöböm, de a dallam is valahogy képes ezt közvetíteni. Body Ache: no comment, ezúttal komolyan. A Til It’s Gone igazából nem rossz, még ha stílusra nem is jobb a többinél. Szívfájdalmat képes közvetíteni, ezt aláírom. Passenger: NOPE. Chillin’ With You: aranyos, hogy Britney összehozott egy duettet a húgával, de ennyi. Don’t Cry: édes vagy, Brit, hogy ezt kívánod, de ha így folytatod, tényleg ez lesz az utolsó búcsúnk. Brightest Morning Star: anyai érzések. Talán. Igazából nem tudom, mire vagy kire asszociáljak ebből a dalból.

És ENNYI volt a szarfolyamból, innentől csak dicsérek, ígérem ;) A Hold On Tight az egyik legőszintébb dal, amit Britney valaha énekelt - és a másik jellegzetessége az, hogy aki még nem volt pontosan abban az élethelyzetben, amiről énekel, az egyáltalán nem fogja érteni sem a hangulatát, sem a szövegét. A hangszerelés, amit első hallgatásra kifogásoltam, tökéletesen el van találva, és úgy tűnik, Britney valódi hangját halljuk a dalban, az autotune viszonylagos kizárásával. A refrén szárnyal és sodor egyszerre, az átvezetést és kicsit egyhangúnak érzem, de a dal összességégben nagyon jó érzést ad át - és Britney végre saját kezűleg belenyúlt a szerzésébe. Jó pont!

A másik szám, amit ajánlok mindenkinek, a Now That I Found You, amiről több kilométerre szaglik, hogy Avicii zenéjét szeretné utánozni. Ez megint Britney és gárdája gyávaságára utal - ha egy kicsit is el mernének térni a felkapott sémáktól, talán több tiszteletet sikerülne kivívniuk a pophercegnő számára - persze itt minél szélesebb hallgatóság megérintéséről, azaz népszerűségről és és dollár-ezrekről van szó. Mindenesetre Britney hangja nem ad sokat a zenei élményhez, a hangszerelés viszont úgy is kitűnő, hogy nem kedvelem igazán ezt a stílust, és a refrén szerény véleményem szerint egy boldogságkitörés, ha másra nem, hogy egy borongós téli reggelen mosolyt csaljon az arcodra, mindenképp jó választás!

Összességében az albumot nem tudnám igazán ajánlani, ha csak nem partidalokat keresel a következő bulidhoz, de ez a két szám megér egy-egy misét. Ha a klasszikus Britney-slágereket szeretted, ezek még így is csalódásként érnek majd, de nincs sok választásunk, ha róla van szó. Én szurkolok a nőnek, hátha egyszer megérik annyira, hogy levesse az érzelem-mentesség álarcát, és megmutassa, mi az, ami igazán belőle jön.