Primaverán jártam, Bolygó Hollandit láttam...

...szerencsére nem akart elhervadni. Sőt.

Megragadnám az alkalmat és először is feltennék egy kérdést: tényleg túl későn születtem én ahhoz, hogy klasszikus rendezésű Hollandit láthassak? Ez már a harmadik volt a cirka három év alatt, de egyik se volt klasszikus. Kétszer láttam Szikora János Hollandiját, amivel a kétségbeejtő fantáziátlanságától eltekintve nem volt különösebb bajom, és most a Primaverán Szabó Mátéét, ami már sokkal jobban sikerült szerintem.
Ahhoz képest, hogy eredetileg a Szegedi Szabadtéri Játékok hatalmas színpadára tervezték ezt az előadást, az Erkelben is teljesen jól szuperált, hiteles volt és abszolút elképzelhető, követhető is. Talán egy haszna mégis van annak, hogy én még nem találkoztam klasszikus Hollandival: nem megyek Dunának a moderntől se, míg nem totál agyament és elborult; márpedig az űr-Hollandi szerintem még messze nem az. Egyáltalán, a hajóssztorikat elég jól lehet az űrbe adaptálni, a Kincses szigetnek is létezik pl. ilyenfajta feldolgozása.
Aminek nagyon örültem ebben az előadásban, hogy végre láthatok Kálmándi-Rálik párosítású Hollandit, erre már azóta kíváncsi voltam gyakorlatilag, hogy kapcsolatba kerültem ezzel a műfajjal, és nem bántam meg. Nagyon jók voltak együtt, az eddigi leghitelesebb Hollandi-élményemet hozták (Agache-Lukács nem számít... nekik by definition van kémiájuk).
Szintén kellemes tapasztalat volt, hogy a rendezés kellőképpen mozgalmas ahhoz, hogy ne üljön le az előadás, végig fenn tudja tartani az érdeklődést, bár ez nyilván köszönhető a nagyon jó énekeseknek is, akiket összeválogattak erre az előadásra. Színészileg is hiteles volt mindenki, László Boldi-Erik annak a töredékéért távoltartásit kapna ma, amit a két és fél óra alatt a színpadon művel. Esküszöm, nem értem, Senta hogy nem képelte fel párszor...
És persze nem lehet megfeledkezni a címszereplőnkről, Kálmándi Misiről sem, akinél én a magam számára nemigen tudok jobb Hollandit elképzelni kábé semmilyen értelemben. Megvan a karakterhez szükséges kiállása (főleg ebben a jelmezben; határozottan jól áll neki) és a hangja is, bár ebben természetesen továbbra sem vagyok szakértő. Csak egyszerűen odavagyok meg vissza azért a hangért.
A jelmezek egyébként is jól sikerültek szerintem, nem égetik ki az ártatlan szemlélődő retináját, és a díszletek is visszafogottak; talán egy kicsit túlságosan is, egy picivel több környezetépítést nem bántam volna. Összességében tehát nyugodt szívvel ajánlom ezt a Hollandit megtekintésre, ezzel a szereposztással nemigen lehet mellényúlni; én a magam részéről azt se bánnám, ha még néhányszor erre hajózna ez az előadás...

Lammermoori Lucia, avagy ami már az én kicsi szívemnek is fájt

Előrebocsátanék két dolgot: egy, nem, nem lesz elfogulatlan ez az írás. Kettő, én ezelőtt az előadás előtt csak a 2014. októberi koncertszerű előadást láttam Lammermoori Lucia címszó alatt, szcenírozott verziót nem. De most ez is eljött, az Erkel színház színpadán tizenhárom év után kaptunk egy teljes előadásnyit is Luciából és családjából, barátaiból és egyéb állatfajtáiból.

A történet mondhatni egy az egyben Rómeó és Júlia – olyannyira, hogy simán egymás mellé lehet tenni és megfeleltetni egymásnak a karaktereket –, van nekünk egy pár csillagoktól űzött hű szerelmesünk és bruttó két intrikusunk a színen, plusz a kötelező jellegű mellékszereplők, mint pl. a társalkodónő. Edgardo és Lucia nagyon szeretik egymást (egy kicsit túlságosan is a kor megszabta keretekhez képest), de ez nem tetszik a szoprán bariton apucija helyett kivételesen a bariton bátyuskájának, így ez utóbbi mindent megtesz, hogy szétválassza a párt. Ez azért is lenne sürgető Enricónak, mert az ő nyaka körül meg szorul a hurok; így jár, aki politizál. Egyvalami menthetné meg Enrico buksiját a hóhérpallostól, ha hozzáadja Luciát Arturóhoz, aki segíthetne az Ashton-famíliának befejezni a nyavalyás kastélyfelújításukat… meg persze járulékos haszonként Enrico is megúszhatná a fejvesztést.

Mint már mondottam, én szcenírozott verziót még nem láttam a Lammermooriból, így engem őszintén szólva nem zavart a díszlet… azaz ha pontosak akarunk lenni, inkább annak hiánya. Ebből jön a kastélyfelújítás-asszociáció: a „díszlet” nem más, mint egy rakás állvány és lépcső, komolyan, mintha valami belvárosi felújítási beruházást látnék. Igazából szerintem megszokható, a jelmezek még passzolnak is hozzá, viszont ami nagyon tetszett, az a világítás. Szerintem nagyon kifejező lett.

És akkor itt kiteszem a figyelmeztetést: innentől ez nem lesz egy objektív írás – mégannyira sem, mint eddig –, és esetenként erős megfogalmazásokkal élhet. Amennyiben ez zavar, kérlek, nyomd meg az X-et a jobb felső sarokban. Köszönöm!

Szóval, ami igazán rávett, hogy nekiüljek most ennek a beszámolónak, az a ma esti (nov. 27.) kevert szereposztás. Újabban jó szokás, hogy a nézőket nem értesítik a bekövetkező változásokról, így csak akkor derült ki, hogy a mai Enricónk is Kálmándi Misi, mikor kilépett a színpadra. Na nem mintha bántam volna a változást, főleg hogy Kolonits Klárával kombóban egy olyan előadást tettek le az asztalra, ami élményben a névnapi utolsó Tannhäuseremmel említhető egy napon – és azt az előadást azóta is jó szívvel emlegetem, az egyik legszebb színházi emlékem.

Megnéztem már ezt a Luciát a Kálmándi-Miklósa párossal is, a nyomába sem ér annak, amit most láttam. Amit most láttam, az igazi, élő kapcsolat volt a két karakter között, eleven, szenvedélyes, szívszaggató. A második felvonás első képében majd’ a színpad gyulladt ki. A harmadik felvonás őrülési jelenete közben – mikor már Enrico is a színen van – az érzékenyebb lelkületűek minden bizonnyal lopva a könnyeiket törölgették, mert az a jelenet… úristen, az a jelenet még nekem is fájt. Én amúgy nem tartom magam érzékeny léleknek, és nagyon nehéz rám komolyan hatni, egyszerűen nem hagyom, hogy bármi is túlságosan berántson; de itt nagyon közel jártam hozzá.

A titka a dolognak így utólag végiggondolva abban lehet, ahogy a két Lucia megoldja ezt a jelenetet. Miklósa az őrülés alatt nem teremt semmiféle kontaktust a többi karakterrel, meg úgy egyáltalán a külvilággal se nagyon, ő úgy csendben őrülget, aztán jól van. Kolonits viszont még az őrületben is megtartja a kapcsolatot a Lucia életében fontos szereplőkkel, és ettől valahogy sokkal szívszorítóbb az egész jelenet. Sokkal erősebben jön ki emiatt az is, mikor Enrico végleg rádöbben, hogy bizony iszonyatos hibát követett el, és Luciát is el fogja veszíteni, mint az anyjukat, és ez végképp beteszi neki a kaput. Egyszerűen Misi olyan szinten volt hitelesebb, mint előző alkalommal, hogy zongorázni lehetett a különbséget, és meggyőződésem, hogy ez a partnercserének köszönhető. Sokkal természetesebben működtek együtt Luciával, sokkal intenzívebb és hihetőbb volt köztük a kapcsolat; és így Enrico fájdalma is, mikor Lucia kvázi elbúcsúzott tőle, mintha ő is tudná, hogy nincs sok neki hátra. Fájt nézni… komolyan mondom, fájt nézni, ahogy Klára odament az egyik lépcsőn magába roskadtan gubbasztó Misihez, átölelte és simogatta az arcát, mintha vigasztalni akarná; pedig erre nincs, ami vigaszt nyújthatna.

Én a magam részéről imádtam, hogy ennyire jelen van köztük a fizikai kontaktus, hogy nem félnek az érintéstől, még az utolsó pillanatban is egymás felé nyúltak, de már hiába; és itt simán el tudom képzelni, hogy volt, akinél eltört a mécses. Egyszerre volt gyönyörű és szívet tépő az a jelenet, esküszöm, csak ezért a durván tíz percért megérte megnézni ezt az előadást.

Enrico karaktere amúgy is elég érdekes szerintem, mert nem az a tipikusan szemét intrikus bariton, aki csak azért gonoszkodik, mert olyan kedve van és megteheti. Tökéletesen érthető motivációja van, életben akar maradni, szinte mindegy is, hogy milyen áron. Igazából én nem hiszem, hogy ténylegesen ártani akart Luciának, egyszerűen csak csapdába esett és két rossz közül választotta a kisebbet (vagy legalábbis annak tűnőt); amúgy meg amennyit Arturóról megtudunk, afelől akár egy tök rendes fickó is lehet.

Viszont aki nem rendes fickó, hanem egy undorító, köpönyegforgató, elvtelen, gerinctelen mocsadék… igen, kedves Raimondo, rólad beszélek. Biztos, hogy belejátszik a karakter (és NEM az őt éneklők!) iránti ellenszenvembe, hogy papról van szó, akiktől amúgy is kiütést kapok, de még ezen túl is nyílik a bicska a zsebemben ettől a fickótól. Az a szenteskedő, kenetteljes képmutatása a Luciával való kettősében… úristen, fel bírnám rúgni, de komolyan. Te megtennéd, te rohadék? Feladnál mindent egy ilyen alkuban, rá tudnád venni magad? Vagy ez csak a nők reszortja, hogy adják fel önmagukat a „nagyobb jó” érdekében? Erős a gyanúm, hogy igen… Én is elgondolkoztam, hogy mit tennék egy ilyen helyzetben. Biztos, hogy megpróbálnék megoldást találni Enrico megmentésére, nem hagynám veszni, de nem ilyen áron. Magamat nem áldoznám be. Raimondónak túl könnyen jár a pofája, csak azért, mert nem neki kell ezt megtennie, és fogalma sincs róla, hogy ez az egész mivel jár egy szerelmes ember számára; hiszen egy rohadt pap, honnan a francból tudná. Szívesen vettem volna, ha a librettista hozzáadja a veszteséglistához.

A zene amúgy nagyon tetszik, szép, kellemes hallgatni, és a három év alatt, mióta én aktívan operát hallgatok, az a csoda is megtörtént most, hogy lett egy kedvenc szoprán-áriám: az Il dolce suono olyan hátborzongatóan gyönyörű, hogy a hátam is beleborsódzik minden alkalommal, mikor hallom.

 

 

Képek: www.opera.hu

OpeRaport Kálmándi Mihállyal, avagy a kommunikáció halála

Adott két „kellemetlen alak”, Aczél András és Hábetler András, egyikük hivatalos foglalkozása sem újságíró, nem is tudok róla, hogy valaha is ezen hivatás közelébe kerültek volna. Márpedig fent említett foglalkozás legalább alapvető fogásait nem lenne rossz elsajátítani egy ilyen programsorozathoz… Ugyanis a helyzet a következő: két kellemetlen alakunk másfél-két órán keresztül szekál egy harmadikat, aki operaénekes. Faggatják mindenféléről, iskola, tanárok, gyerekkor, karrier, tehát újságíró terminussal élve ez gyakorlatilag elmegy egy mélyinterjúnak.

Egy élőben zajló, jó és egyenletesen szórakoztató mélyinterjúhoz a következő dolgok elengedhetetlenül fontosak lennének:

A) Aki kérdez, képes legyen biztosítani a program folyamatos menetét, reagáljon arra, amit az alanya válaszol neki, szükség esetén segítse át jólirányzott kérdésekkel a leblokkolásain.

B) Aki kérdez, jól kérdezzen! Eléggé specifikusan ahhoz, hogy a válasz ne legyen túl általános, de ne is redukálja le a válaszlehetőséget pár szóra. Eldöntendő/egyszavas válasz kérdés tilos!

C) Ha tudom, hogy az alanyom nem lesz könnyű eset, hogy számíthatok arra, hogy leblokkol, vagy hirtelen nem tudja, mit mondjon, segítek neki. Kérdezem, vagy ráterelem a válaszát egy olyan ösvényre, amin már magától is tovább tud haladni. De NEM fagyok le én magam is!

Jelen esetben talán az utolsó pont volt az, ami szinte végig problémát jelentett. Adott ugyanis egy operaénekes, Kálmándi Mihály, akiről ha valamit megtanultam a két év alatt, mióta ismerem, hát az az, hogy nem a szóbeli kommunikáció az elsődleges erőssége – annál inkább az éneklés; azzal eléri, hogy a közönsége jó része, beleértve engem is, leolvadjon a székről.

Namármost, ha tudom, hogy ilyen alanyom lesz – márpedig Hábetleréknek tudniuk kellett –, akkor minden csepp empátiámat és problémamegoldó képességemet beleölöm abba, hogy ez a lehető legkisebb gondot jelentse, és a kommunikáció nagyjából folyamatos legyen köztünk. Hát, ez az, ami Aczélnak és Hábetlernek – neki aztán mégannyira sem – nem sikerült.

A beszélgetést hosszú-hosszú szünetek szakították meg, mikor is mindhárom fél csak pislogott egymásra nagy, cuki bociszemekkel, hogy „Na akkor most mi van?”. Az, kedves kellemetlen alakjaim, hogy kérdezőként és program-ötletgazdaként sajna egyedül a TI felelősségetek, hogy mit hoztok ki egy-egy szituációból, egy-egy alanyból. Nyilván ismeritek már az illetőt jó ideje, legalább valami halványlila milkatehén sejtelmetek biztos akad róla, hogy mire hogy reagál, mi az, amit szabad vagy nem szabad kérdezni. Ezeket az információkat felhasználva aztán ki lehet alakítani egy olyan kérdéssort, egy olyan légkört, ami könnyít a ti és az áldozatotok helyzetén is.

Maga a program ötlete amúgy nem rossz, elsődleges célja az lenne, hogy a közönség minél többet megtudhasson egy-egy énekesről, mindezt audiovizuálisan illusztrálva: fényképek, részletek előadásokból. Közben persze megpróbálnak minél többet kiszedni belőle minél többféle dologról, bár amennyire észrevettem, a magánéletben nem vájkálnak; bár ezt is nyilván alanya válogatja, hogy ki mennyire engedi. Misi nem nagyon engedte.

Helyette rengeteget megtudtunk a karrierjéről, hogy milyen helyeken járt, miket énekelt, hol tanult, kiktől tanult, ilyesmiket. Még annak is érdekes volt, aki már amúgy a teljes internetet végignyálazta a legapróbb információk után is.

Ez volt az első OpeRaport, amin jártam, de csak akkor ülnék vissza még egyre, ha olyan vendéget hívnának, aki tényleg nagyon érdekel… Tudnám ajánlani mondjuk Szemerédy Károlyt vagy Kiss B. Atillát.