Met-leső: Luisa Miller 2018, avagy a romantika vesztőverme

Mert akinek ez meg lett ásva, bele is esik minden alkalommal, és leggyakrabban ennek a veszélynek a szövegkönyvírók vannak kitéve. #librettistanyüstölés következik újra.

Verdi operáról beszélünk, ami egy Schiller-színmű, név szerint az Ármány és szerelem alapján készült, és igazán nem akarom dobálni az egyik legnagyobb német költőt... viszont Salvadore Cammarano librettista urat annál inkább, mert ez valami förtelmes lett. Ebben az operában senki nem viselkedik logikusan, még annyira sem, mint általában. Mert azért, operakedvelők, tegyük a szívünkre a kezünket: a műfaj nagyon sokszor teljesen logikátlan, érzelmi alapú döntések sorozatára épül, és olyan szituációkat szül végül, amikbe a hétköznapi homo sapiens sapiens akkor sem bonyolodna bele, ha minden józan esze egyszerre megy el kirándulni. A Molnár Lujzi viszont aztán minden lehetséges gyufát kihúz, amit csak ki lehet.

Az elején még csak apróságokkal dobálózik a történet. A falu lakossága olyan szerelmetes kórusbetéttel igyekszik főszereplő leányzónkat kicsalogatni születésnapján a paplan alól, hogy a jobb szemöldököm valahol a hajam vonalában állt meg. Azt ne mondjátok nekem, hogy itt minden egyes ember ennyire rajong egy fiatal lányért, akkoriban nagyjából Szűz Máriát imádhatták ilyen tisztelettel. Oké, megjelenik Lujza, védelmező apja karján, fogadja a köszöntéseket, majd rövidesen befut szerelme, az álnéven udvarló Rodolfo, aki valójában a helyi gróf fia. Értem én, hogy a fiú egy polgárlánynak teszi a szépet, kell a kamu, de egy kis falu népe HOGY nem ismeri fel az uruk egy szem fiát? Sosem látták még sehol? És a sztori itt kezd megőrülni.

Hétköznapi operatörténet lenne ez amúgy. Adott a gróf, aki köszöni szépen, nem kér a fia rangon aluli házassági terveiből, helyette egy özvegy hercegnének ígéri a makacs leszármazottat, aki viszont hő szerelemmel imád egy másik lányt. Az apa az irrealitásig kínozza érzelmileg a fiát, a fiú az irrealitásig tiszteletlen és gyűlölködő, hajlandó lenne vérpadra küldeni az apját egy rég elkövetett bűnért, csak hogy senki ne álljon a szerelme útjába. Pedig azt azért mi is tudjuk, hogy az 1800-as években úgy burjánzott a szeretőtartás a nemesség körében, mint mondjuk a kolera. Nem lett volna ezt annyira nehéz Rodolfonak sem kiviteleznie... annál is inkább, hogy az előre elrendezett házasság előnyét ő maga is látta, és szintén egy bevett szokás volt a maga társadalmi rétegében. Ennyire senki nem lehetett irracionálisan idealista akkoriban. De hát nincs egyedül; gróf-apu embert ölt, hogy hozzájusson a rokona pénzéhez IS, mert ami neki volt, az ugye nem volt elég, a hercegné valamiért képtelen elengedni az ötletet, hogy Rodolfo legyen a férje, mert "már annyira beleélte magát", Luisát belezsarolják egy kamu-szerelmeslevél megírásába, különben a kedves papának kampec, a féltékeny Rodolfo pedig előbb mérgez, aztán kérdez. Elment itt mindenkinek a józan ítélőképessége.

És akkor ott van még az öreg Miller, aki az ellenértéket képviseli a gróffal szemben, mint az "ahhoz mész akit szeretsz, édes lyányom, csak menj hozzá, mert a becsületemen kívül semmim nincs", és persze Wurm - hehe, szóval nem véletlen, hogy a neve ennyire hajaz az angol worm szóra, ez az alak egy manipulatív, becsvágyó, köpönyegforgató, hímsoviniszta féreg. Nézzetek rá.

 

Most mondjátok, hogy nem maga a megtestesült gonosz áll Plácido Domingoval szemben. Ja, igen, ő is itt van. Akkor nézzük a szereplőket.

Merthogy ők is érzik a történet bűzölgését. A Három Tenor legnépszerűbbike igazán mindent megpróbál, átképzett baritonja mégis erőteljesen döcög - sajnálom, sok mindent letett ez az ember az asztalra, de én nem vagyok oda érte. Alexander Vinogradov, mint Walter gróf, egészen király színészi alakítást ÉS hangi odafigyelést is hozott, bár időnként kicsit nagy volt rá a szerep nadrágja. Piotr Beczala, mint az ifjabbik, és nem különösebben szimpi gróf, és Olesya Petrova, mint a Federica hercegné, avagy "Szent csipkebokor, alt karakter az operaszínpadon, hívjátok a sajtót!" korrektet játszottak, és egészen csodálatosat énekeltek - a hölgyeménynek külön pacsi, gyönyörű, amit abból a torokból előcsalogatott.

Aki viszont elvitte a pálmát, az az amúgy tüneményes Sonya Yoncheva, és egy nem annyira jó tulajdonságából kifolyólag; egészen pontosan, hogy képtelen a pillantásával színészkedni. Ennek eredményeképp ugyanis gyönyörűen énekelt, viszont az arca időnként kiesett a szerepből, és egyfajta kikacsintás, a gondolkodó néző megtestesítője lett a színpadon. Mindenki játssza az irreális marhaságait és szenved ezerrel, Luisa karaktere meg időnként rájuk néz, és...

"Beléd meg MI a franc ütött, ember, szedd már össze magad..."

"Apu, álljatok le. MOST. Nem vagytok normálisak, komolyan...!"

Szeretlek, Sonya! :) Nagyon vicces volt néha a resting bitch fejét nézni, mintha a vadromantikus sztori közepén ő lett volna a realitás egyetlen talpon maradó mentsvára.

Viccen kívül, ez egy Verdi opera. A zene sodor, mint egy tanultabb folyó, a karaktereknek saját kis névjegy-dallamuk van, és ezen belül olyan csodálatos áriák hallhatók, hogy el lehet olvadni tőlük. Ha nem zavar a történet idióta vonalvezetése, vagy képes vagy becsukott szemmel hallgatni egy operát - én már próbáltam, elég nehéz nem figyelni arra, ami a színpadon történik -, akkor bátran ajánlom, nagy élmény lesz.

 

Képek innen: www.metopera.org

Intermezzo – Simon Boccanegra

…Avagy ha még egyszer meghallom azt a mondatot, hogy „nem számít a sztori, csak a zene”, tutifix, hogy leütöm az illetőt, akinek ez az emeletes marhaság ki talál jönni a száján. Egyetlen egy eset van ugyanis, amikor valóban nem számít egy opera sztorija: mikor az ember csak hallgatja. Akkor valóban a zenei élmény az, ami elsősorban mérvadó, ami fontos lesz, amihez kötődsz. De abban a pillanatban, hogy egy operát színpadra alkalmaznak, máris nagyon is elkezd számítani a sztori – meg a karakterek, a díszlet, a jelmez, a dramaturgia és a többi.

Egyetlen egy dolgot gondoljunk csak végig: ha maguknak a komponistáknak nem számított volna, hogy milyen történetet visznek színre, akkor hangszeres zeneműveket alkottak volna, concertókat, etűdöket meg a bánat tudja, hogy még mit, nem értek én ehhez. De mit csináltak? Komplett sztorikat álmodtak színpadra, nem egyszer, nem kétszer, hanem jó sokszor konkrét színdarabokat, regényeket adaptáltak (Macbeth, Rigoletto, Traviata, Falstaff, és még a végtelenségig lehetne sorolni), sokszor azért, mert ők maguk szerették ezeket a műveket. Verdi például odáig volt meg vissza Shakespeare-ért.

És hogy miért adaptálták ezeket operává? Mert fantáziát láttak ezekben a történetekben, úgy gondolták, hogy operaszínpadon, megtámogatva a zene erejével is tudnak hatni, még ha másképp is. Ezt ledegradálni arra, hogy „csak a zene számít”, eléggé beszűkült látókörű hozzáállás szerintem.

És hogy miért a Simon Boccanegra kapcsán jött ez elő? Őszinte leszek, egész egyszerűen azért, mert most elégeltem meg. Rengetegszer hallottam már a fenti mondatot, rengeteg opera kapcsán, és most lett tele a hócsukám végleg. Na de lássuk, milyen is a Boccanegra sztorija! Hát kérem, első blikkre meglehetősen keszekusza. Van egy félórás prológunk, ami megpróbálja nagyjából vázolni a szituációt, de ez csak addig működik, míg a politikai részével van elfoglalva. Az interpersonal relationships már egy teljesen másik kérdés.

A sztori szerint Genovában járunk, ahol épp dózseválasztás készül (hogy ez hogy megy, hogy teljesen demokratikus-e vagy sem, nem egészen tisztázott az operában, lásd a végét). Természetesen megy az ármánykodás ezerrel, és az osztályharc sem maradhat el: patríciusok és plebejusok, óh, azok a régi szép emlékek a gimis törióráimról… Na mindegy, lényeg, hogy valahogy ezt a Simon gyereket szúrják ki arra, hogy dózse legyen. Na de Simonnak van egy sötét titka: egy nemeslányba szerelmes, akinek ráadásul már gyereket is csinált. Ejnye, Simon.

Természetesen nemeslány apukája a plafonon van a ténytől, és nem ám az örömtől, úgyhogy a szokásos gyűlölködés-adag is adott, ami minden operának szerves kelléke kell, hogy legyen. Nemeslány közben meghal, gyerek eltűnik, Simon dózse lesz.

Fast forward 25 év. Elsőnek meg kell, hogy jegyezzem, minden elismerésem Simoné, hogy ennyi ideig meg tudta tartani a trónt. Bár bariton a drága, annyira nem csodálkozom. A baritonok by definition tökösek és talpraesettek. Na és innen jön a szokásos operai kliséhegy: szerelmes tenor-szoprán párocska, intrikus bariton, gonosz basszus, és a többi. Természetesen megkapjuk az apa és lánya meghatóan egymásra talál jelenetet, tapsi-tapsi.

Szóval, alapvetően a Boccanegra egy teljesen átlagos operasztori, eléggé kiszámítható, és nagyon vicces figyelni, ahogy a libretto kétségbeesetten próbálja betömködni a kisebb-nagyobb plothole-okat a történetben, de nem igazán megy neki. Például az, ahogyan azt magyarázza, ahogy a kislány eltűnt: totál zavaros és ezer ponton támadható csak ez az egy mozzanat. Pl: ugye Simon állítása szerint a kölök elkóborolt és nem találták sehol. Namármost, bármely számítás szerint a kölök nem nagyon lehetett több pár évesnél, ha gyorsan észreveszik, hogy eltűnt, és nekiindulnak páran megkeresni, nem juthatott olyan rohadt messzire, főleg egy lakatlan partszakaszon, hogy ne találják meg.

A karakterek igazából csak baritontól és attól lefele értékelhetőek, de ez általában így szokott lenni. Paolo egy rettenet furfangos és gonosz kis geciláda, az, akit imádunk utálni, mert valami perverz élvezetet lelünk benne. Nekem abszolút kedvencem. Simont se kell félteni, az a tény, hogy bariton, megvédi attól, hogy túlságosan esetlen vagy kiszolgáltatott legyen. Sőt, egyszer bejátszik egy olyan kegyetlen pszichológiai játszmát, hogy a tíz ujjamat megnyaltam utána. Outright savage. I love it.

A látvány valami elképesztően gyönyörű, talán az egyik legszebb, amit eddig láttam, abszolút visszaadja a tengerparti város hangulatot, igaz, sokszor eléggé sötéten. Nem nagyon vannak konkrétan világos jelenetek az operában. Ha film lenne, nagyon-nagyon sok éjszakai forgatásra lenne szükség. A különös állatkák jelenlétét gyakorlatilag semmi nem magyarázza, így a funkciójuk megmarad a fura biodíszlet szintjén. Kár. A jelmezek szintén nagyon szemrevalóak, szóval a klasszikus rendezések hívei most igazán meg lehetnek elégedve.

A zene Verdi, és ennél többet mondani nem is szükséges szerintem.

képek: opera.hu

Intermezzo - Pár gondolat a Nabuccóról

Ha jól rémlik, 2014 februárjában láttam először Nabuccót, még a Kesselyák-féle rendezés előttit, és azóta vagyok oda érte meg vissza – egyrészről. Másrészről viszont vannak nekem problémáim is vele, nem is kevés, bár ezek nem az énekesekkel, a zenével vagy akár az adott rendezéssel kapcsolatosak. Amiért én egyre erősödő ingert érzek szinte előadásról előadásra, hogy ekézzem kicsit ezt a művet, az a történet és a karakterek.

A sztori egyrészt néhány akkora plothole-lal van megverve, hogy a teljes szereplőgárda plusz a kórus úgy eshetne keresztül rajta, mint a pinty. Rögtön az első felvonás konfliktusa kapcsán adódik egy szerintem igen fontos kérdés: Fenéna hogy került a zsidók fogságába? Mert gondoljuk csak végig, hol vagyunk: Nabucco épp ostromolja Jeruzsálemet. Ez meg ugyebár azzal jár, hogy a város falai alatt több ezer babiloni katona állomásozik, egy teljes táborszervezet lett ott kialakítva, amit egészen nyilvánvalóan őriznek. Logikus, igaz? Az meg csak a koktélcseresznye a tejszínhab tetején, hogy a király lányáról van szó, ráadásul arról a lányáról, aki később az örököse lesz, a koronahercegnő. Mi következik ebből? Hogy Fenéna még a slozira se mehet el anélkül, hogy ne lihegne legalább két testőr a nyakában. Ilyen körülmények közt elrabolni őt… hát, vagy van pár szinte nem emberi zsidó titkosügynök, akik ezt képesek voltak megejteni, vagy Fenéna magának kereste a bajt, mert mondjuk meglépett a testőrök elől. Vagy bármi más, de akármi is, ezt illett volna jelezni, hogy mi az a történés, ami lehetővé tette a túszejtést.

A másik finoman szólva is kidolgozatlan szál Abigélé. Egyrészt a származása nem egészen tiszta, a karakternek valahogy hiányzik az előtörténete. Oké, megtudjuk, hogy „rabszolgafaj” (annyira imádom ezt az új fordítást, te jó ég…), de ezt még mindig lehet árnyalni, mert ugyebár egy gyerek összehozásához két ember kell; ergo az is benne van a pakliban, hogy Nabucco az apuka. Értelmezése válogatja. Ezen kívül ott van az a szerelmi szálnak csak a legnagyobb jóindulattal nevezhető valamije Izmaellel – hozzátenném, ez a szál Fenénával is eltűnik valahol a negatív végtelenben úgy a második felvonás vége felé. Kiderül ugyan, hogy Izmael anno járt Babilonban, de hogy miként találkozott a lányokkal, mikor nyilvánvalóan Nabuccóval magával lehetett elintéznivalója követként, örök homályba vész.

Apró kis dolgok ezek, de a történet szempontjából fontos információk maradtak ki szerintem.

A másik bajom a sztorival az üzenet, amit közvetít, bár ezt leginkább a librettóban lehet tetten érni. Nos… mondjuk ki, minden erénye mellett a Nabucco librettója néhány ponton kifejezetten elmegy gyűlöletbeszédnek vagy mások elleni uszításnak, és ebben Zakariás élen jár. Ez a karakter egyszerűen undorító. Korlátolt, hiányzik belőle az empátiának még az árnyéka is, manipulatív, egoista, narcisztikus, gerinctelen, gyáva féreg. Az, hogy képes volt Fenénát felhasználni, szerintem mindent elárul róla. Egy olyan „vezető”, aki más háta mögé bújik és úgy próbálja zsarolni az ellenfelét, mert annyi tartása nincs, hogy nyíltan felvállalja a konfliktust, szerintem nem érdemel semmiféle tiszteletet vagy megbecsülést.

És ami a legjobban zavar: a darab a 2 óra 10 perces játékidő alatt végig arról próbál meggyőzni, ráadásul nem is finoman, hanem mocskosul szájbarágós módon (megintcsak a librettó hibája), hogy itt Nabucco a rosszfiú, őt kéne utálnom, mert jajj, de gonosz és romlott és lemészárolja szegény zsidókat és lerombolja a templomot és úristen.

Na már most, mi az a szituáció, amit az első felvonás felvázol? Nabuccónak akkora konfliktusa adódott a zsidókkal, amekkora már megérte neki, hogy Babilontól egészen Jeruzsálemig vonuljon, úgyhogy biztos nem lehetett kis dolog, bár természetesen nem derül ki, hogy mi a baj. Nem gond, megszokhattuk már, hogy ebben a librettóban soha senkinek és semminek nincs előtörténete… Mindegy, lényeg, hogy Nabucco ott van Jeruzsálemnél, személyesen, senki nem intézkedik helyette – és erre adódik egy Zakariás, ez a rohadt dög, aki azzal fogadja, hogy „Hé, nálam van a lányod, és most végignézheted, ahogy elvágom a torkát!” Hát, én valahogy nem látom a hibát abban, hogy Nabuccónak eldurrant az agya erre. Bármilyen normális szülőnek eldurranna, én konkrétan azon csodálkozom, hogy Zakariás megérte a felvonás végét. Az meg, hogy végig életben maradt… nope. Just NOPE.

A kismillió tárgyi tévedés, ami amúgy a librettóban szerepel, szintén megér egy misét, de csak egyet emelnék ki mint szerintem igen súlyosat: Nabucco NEM, ismétlem, NEM asszír! Mire Nabucco megszületett (i. e. 634), az apukája már igen komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy az Asszír Birodalom megszűnjön létezni, és kábé amint kardot tudott ragadni, kicsi Nabby lelkesen csatlakozott ezen kísérlethez. Sikerült is nekik.

Jelenet a jelenleg futó előadásból (Erkel Színház)

Jelenet a jelenleg futó előadásból (Erkel Színház)

Intermezzo - A Nabucco meg az a bicskanyitogató utolsó mondata

...Vagy akár azt a címet is adhatnám ennek az írásnak, hogy miért gyűlölöm én olyan istentelenül szerencsétlen Zakariást, mert a kettőnek nagyon sok köze van egymáshoz. 

Hogy mi ez az utolsó mondat? Ez, kérem: "Szolgáld az ég Urát/S királyok királya léssz!" A kontextus, amiben elhangzik? Ó, semmi különös, csak annyi, hogy közvetlenül Abigél halála után vagyunk, amit Nabucco végignézett, és oké, hogy ez egy kettejük közti nagyon durva konfliktus még durvább lezárása volt, de nem lehet elmenni a tény mellett, hogy Nabucco felnevelte azt a gyereket, gondoskodott róla, törődött vele, látta felnőni, ott volt az élete fontos pillanataiban; és most elvesztette őt.

Ez a mondat, ami Zakariás szájából zárszóként elhangzik, és amit erősen kétlek, hogy vigasztalásnak szánt, az empátia teljes hiányáról árulkodik számomra, arról, hogy a legkevésbé sem látja át a történteket, de ami a rosszabb, hogy nem is érdekli, hogy egy épp gyászoló szülőhöz beszél, csak nyomatja ezt az istenkézős maszlagját, ami aztán rohadtul nem old meg semmit.

Zakariás már igazából ott elásta magát nálam, mikor Nabucco gyerekét használta túsznak, hogy ez milyen egy aljas, undorító és gerinctelen húzás, szerintem nem igényel különösebb ragozást. Nabuccóval van konfliktusa, legyen annyi vér a pucájában, hogy nem bújik egy ártatlan mögé. Igazából valahol meg is lepett, hogy van ennél lejjebb, de... van.

Kesselyák Gergely rendezését ugyan sok dolog miatt lehet szidni, de ez az bizonyos utolsó jelenet nagyon ott van, bármelyik szereposztásról is legyen szó, mert hangsúlyt helyez arra, hogy Nabucco itt elvesztette egy családtagját, Kesselyák ezt nem próbálja elbagatellizálni; de amit Kálmándi Misi a tegnapi előadáson csinált, az egy olyan gesztus volt, amitől még jobban ütött az egész jelenet. Én ugyan egy pillanatig se merem azt állítani, hogy tudom, vagy akár csak sejtem, hogy mi járhatott a fejében, de ő rátett még egy lapáttal a szituációra: ő nem csak végignézte, ahogy meghal a gyereke. Ő a karjába vette őt és szembefordult Zakariással, szembesítette azt a nyomoroncot azzal, ami éppen történik vele, és ebben valahol elrejtve, vagy nem annyira elrejtve, de benne volt az is, amit én gondolok erről az egészről. Hogy Nabuccóban igenis ott van az ebben a pillanatban, hogy "most halt meg a gyerekem, te rohadék, komolyan, de komolyan van pofád ezzel jönni nekem?!"

Az, hogy ez egyáltalán kijött Zakariás száján, számomra csak annyit jelent, hogy őt egyáltalán nem érdeklik a körülötte élőket érő bajok, tragédiák, csapások, ő csak a magasságos jóistenkéjével van elfoglalva. Komolyan mondom, nem tudom eldönteni, hogy hogyan kéne elküldenem hozzá: dobjam be az Éhezők viadala arénájába, esetleg Westeroson kéne szerencsét próbáltatnom, vagy, és ami a legszimpatikusabb, bízzam rá a Walking Dead csapatára. Hm... Igen, azt hiszem, ez utóbbi lesz a legmegfelelőbb.

Trubadúr 2015, avagy mi a franc folyik itt, kérem?!

Nem kétséges, hogy a Trubadúrt minden operakedvelő ismeri, még ha esetleg nem is szereti, és az sem kérdéses, hogy ezen emberek jó részének megvan a maga kis elképzelése arról, hogy ennek hogyan is kéne kinéznie a színpadon. A legtöbbek fejében valószínűleg egy ódon várkastély jelenik meg, emberek középkori érzetet keltő ruhában, karddal a kézben, egyszóval minden, ami egy klasszikus Trubadúr kelléke lenne.

Nos, aki ezzel a prekoncepcióval sétál be az Erkel színházban ebben az évadban felújításra kerülő Trubadúrra, azt a pofára esések pofára esése fogja fogadni. Se várkastély, se középkor, se lant, se kard… ja, bocs, de, kard az van. De hogy minek…? A helyszín egészen konkrétan behatárolhatatlan, a legtöbbször elhangzó megoldások – nem feltétlenül ebben a sorrendben – a diliház, a kórház, a szanatórium és esetleg a valamiféle katonai létesítmény. Oké… ismételten felmerül a kérdés: minek? Mi köze van ennek a Trubadúrhoz akár történet, akár dramaturgia, akár értelmezés szempontjából? Őszintén? Szerintem a nagy büdös semmi.

Nem fogok kísérletet tenni a rendezés bármiféle értelmezésére, mégpedig abból a rendkívül egyszerű és prózai okból kifolyólag, hogy nem találok benne értelmet, pedig esküszöm, próbáltam. Összesen háromszor néztem meg az előadást, kétszer az első, egyszer a második szereposztással, de beismerem, egyetlen alkalommal sem sikerült semmiféle koherens megoldást kihámoznom ebből a tömör bullshit-stormból, egyvalamit kivéve: hogy a rendező (Galgóczy Judit) egészen biztosan klinikai eset. Eddig csak egyszer fordult meg a fejemben, hogy kétségbe vonjam konkrétan a rendező épelméjűségét, mégpedig Stefano Poda esetében, aki szintén erős vonzódást mutat a sötét és beteg színpadképek iránt.

Maradnak hát a karakterek és énekesek, akikkel lehet foglalkozni; szokásomhoz híven ez úgy fog menni, hogy a fiúkra koncentrálok, azon belül is a mélyebb hangfajokra, mert általában ők azok, akik egyáltalán képesek arra, hogy megmozgassák a fantáziámat; igaz, ezt mindjárt többféle módon is el tudják érni. De hogy senkinek ne legyen hiányérzete, hozzátenném, hogy a lányokkal sem volt probléma, Komlósi Ildikó kifejezetten nagyon tetszett, eddig bármiben láttam, mindig a magas színvonalat képviselte.

Na de lássuk az én kis drágáimat, a baritonokat és basszusokat, azokból is először a két Luna grófot, akikhez volt szerencsém; és gyakorlatilag akik miatt én képes voltam végigülni azt a három előadást.

Gondolom, azzal semmi meglepetést nem okozok, ha kijelentem, hogy Kálmándi Mihály a legimádnivalóbb, legcukibb Luna gróf, akit valaha a hátán hordott a Föld, és annyira édes, hogy cukor nélkül zabálom meg, de helyből. Ami viszont már meglepetést okozhat, hogy azt is kijelentem, hogy ebben a szerepben én nem ezt várom, és valahol hibának is könyvelem el, bár messze nem irritált ez most annyira, mint anno Scarpia esetében. Scarpia elemi gonosz, ott konkrét paradoxonként működik az ölelgetési ösztön jelenléte; Lunánál esetleg, hangsúlyozom, esetleg van létjogosultsága, de akkor sem egész végig, max a darab végén.

És ha van valami bajom Misivel, hát ez az: hogy hiába született ő baritonnak, ráadásul olyan hanggal, hogy zokogni lehet tőle, annyira gyönyörű, ha a karaktere egy mocsok – márpedig ez igen gyakori a baritonok esetében –, ott borul a kártyavár, színészi játék tekintetében biztos. Misi… megértem, ha gyűlölni fogsz ezért, de kénytelen vagyok kimondani: nem vagy hiteles rohadék, nem is voltál és valószínűleg soha nem is leszel. És tudod, miért? Mert nálad aranyosabb bariton még nem született erre a világra.

Igaz, amikor elénekli Luna slágeráriáját, az Il balen del suo sorrisot, már messze nem érdekel, hogy milyen a színészi játéka; sokkal inkább az köt le, hogy az ária végén, ha egy mód van rá, még szilárd halmazállapotban legyek.

A másik Luna, Alexandru Aghenie szinte még gyerek – legalábbis a karrier szempontjából –, a hónap végén tölti be a harmincegyet, ami szívet tépően fiatal egy bariton esetében; de ez a srác nem bariton, ezt egy nagyobb összegben le merném fogadni. Félreértés ne essék, ha ránézek, simán hajlandó vagyok elhinni, hogy bariton, mert minden sztereotip jegyet magán hordoz: magas, elég jóképű is, jó alakja van, alkatra tipikusan bariton. Na de amikor kinyitja a száját… nem, ez a fiú inkább egy mélyebb hangfekvésű tenor, amúgy egész szép hanggal, csak a szerepkört tévesztette el, de nagyon súlyosan.

Ami viszont kifejezetten pozitív benne, hogy érzem, látom benne a lelkesedést a pálya iránt, tüzes, heves, van benne élet, nem az a fenekén ülő típus; ezt főleg a párbajjelenetben lehet tetten érni, nagyon ügyesen, aktívan mozog benne. Amúgy az egyetlen pluszpont tőlem a rendezésnek is ez a jelenet: végre nem csak állnak és a szájukat jártatják, hanem tényleg megtörténik a párbaj. Tapsi-tapsi.

Úgy érzem, Alexben van potenciál, a srác nagyon tanulékony, jól formálható, a színpadi mozgása is rendben van, illetve ahogy látom, könnyen épít be a saját eszköztárába másoktól ellesett apróságokat. Nekem pl. néha beugrott Hvorostovsky agresszív, szinte állatias Lunája, amit a MET-es Trubadúrban láttam tőle.

Ahogy két Lunánk volt, úgy két Ferrando (Palerdi András/Kovács István) is járt hozzájuk, és a két páros kapcsolati dinamikája szintén nagyon érdekesen alakult. A Kálmándi-Palerdi párosnál egyenrangú feleket láttunk, akik kölcsönösen megértik és segítik egymást, illetve láthatóan hosszú és pozitív kapcsolat van mögöttük, bár ezt annak a számlájára is lehet írni esetleg, hogy a két énekes a valóságban is jó viszont ápol. A Kovács-Aghenie páros viszont inkább egy elcseszett apafigura-hisztis kölök dinamikát hozott, ezt főleg Kovács István játéka támasztotta alá nagyon szépen. Ahogy telt az idő, és Aghenie-Luna egyre többet és többet nyüszögött Leonóráról, úgy Kovács-Ferrando facepalmjainak száma is exponenciális növekedést mutatott, végül eljutott a non-verbálisan kifejezett „Elegem volt belőled, feladom, azt csinálsz, amit akarsz!” mondatig.

A két tenor-szólam, Manrico és Ruiz nem sok vizet zavartak, mindkettő korrekten hozta, amit kellett, de egyvalamit hadd kérdezzek már meg, könyörgöm. Ruiz mégis mi a búbánatos hétszentségért közlekedik gyökkettővel?! Még akkor is, mikor többszörös felszólítást kap arra, hogy siessen! Ha ezt valaki megmagyarázza, kap csokit.

 Képek: www.opera.hu