Albumkritika: Demi Lovato - Confident, avagy a tini-álomgyár lázadója

Oké, tudom, divat utálni a Disneyt és mindent amit elénk dob az utóbbi időben (lásd: semmiről nem szóló sorozatok, hibás viselkedés és testkép-közvetítés, "csináljunk mindenkiből színészt", "csináljunk minden színészből gyorsan énekest is", felszínesség, minőségi hanyatlás, stb). És nagyrészt egyet is értek ezekkel a véleményekkel annak ellenére, hogy tinikoromban, nagyjából tizenhárom és tizennyolc éves korom között barátnőimmel együtt én is lelkesen, sőt, néha kissé mániákusan is csüngtem a Disney csatorna közel mindegyik sorozatán. Időnként azóta is felemlegetjük néha Hannah Montanát meg a H2O-t, és jókat nevetünk magunkon, és az emlékeken, mert azokból azért sokat adott nekünk ez a két széria.

De ha lehet, itt vonatkoztassunk el a Disneytől. Persze, ők kapták fel Demi Lovatot, de ha nem lett volna a Rocktábor, meg az a rettenetes, minőségtelen, színészi játéktól sterilre tisztogatott vígjáték-borzalom, amit Sonny a sztárjelölt néven a képernyőkre okádtak a készítők, most senki nem ismerné - véleményem szerint - a most húszas éveiben járó generáció egyik legkiemelkedőbb pop-énekesnőjét. Igen, még mindig Demiről beszélek, aki mostanra maga mögött hagyta zenei stílusban és minden másban is a kompániát, ami felemelte, és ha valaki kicsit is odafigyel rá, láthatja, hogy ez nagyon jót tett neki.

Én általában megpróbálom elkülöníteni az énekes/banda zenéjét attól, amilyen emberek ők, a sztárok valójában lehetnek. Ilyen szűrő szerint vannak, akiket csak a zenéjük miatt szeretek, és vannak, akikkel akár szívesen összeülnék beszélgetni is. Persze az, amit mi megtudhatunk róluk a sajtó és a média cenzúrázásában és torzításában, édeskevés, és persze, nem beszélhetünk úgy róluk, mintha ismernénk őket, de azért nem mindegy, hogy egy énekesről vagy színészről mondjuk a jótékonykodás kapcsán bújnak elő hírek az internetből, míg másoknál dőlnek a cikkek a drogokkal és a meztelenkedéssel kapcsolatban. Utóbbi kettőt például elítélem, és ezen az álláspontomon nem fogok változtatni. Aláírom, persze, vannak eltévelyedések, rossz korszakok, de ha azt vesszük figyelembe, hogy minden híresség vállán ott a felelősség, hogy példát mutasson az őt követő embereknek (a Disney és a belőle kinövő sztárok esetében a fiataloknak, tehát kétszer akkora kéne, hogy legyen rajtuk a nyomás) - Demi Lovato véleményem szerint kortársai legfelelősségteljesebb, egyik legjobb példát mutató, és nem mellesleg legtehetségesebb énekesnője. Nem, szegénykém színészkedni nem igazán tud, bár nagyon szívesen csinálja, ez látszik rajta, de az alapján, amit én láttam az ő színészi repertoárjából, mintha csak az olyan karaktereket tudná hitelesen és meggyőzően alakítani, amelyek közel állnak a saját viselkedéséhez: erre pedig szinte mindenki képes. Ismét hangsúlyozom: én sem látom, hogyan viselkedik a családja, vagy a hozzá közel állók környezetében, de volt alkalmam megfigyelni például a rajongói felé közvetített attitűdjét, és hát... el voltam alélva. :)

Demi Lovato hangját én elég sokáig nem szerettem: úgy éreztem, vagy nyafog, vagy ordít, mintha rejtegetné a valódi hangját, amit élvezni is lehet anélkül, hogy intenzíven az agyamra menne, és ahogy körülnézek a hálón, úgy látom, sokan osztják ezt a véleményt. Számomra valahol a harmadik nagylemeze (Unbroken) környékén kezdett meggyőző lenni. A saját magáról elnevezett albuma, a negyedik Demi című még jobb dalokat tartalmaz, itt már ott tartottam, hogy majdnem mindegyikkel tudok mit kezdeni, de még mindig nem volt az igazi, volt egy hiányérzetem. 2015 októberében azonban kijött a Confident, és én le vagyok ájulva a székemről. Szóval akkor vegyük sorra!

Címadó dallal, a Confident-tel nyitunk – ez volt egyébként az album második kislemeze, és klip is készült hozzá, ami egyébként felér egy akciófilmmel, és Lovato alig létező színészi képességei ellenére is hatásos adrenalinbomba lett – mondjuk az meredek, ahogy Michelle Rodriguez játszi könnyedséggel leveri Demit, aki csak erőlködve képes visszaütni, akkor se talál. Persze Michelle-nek ott volt hét résznyi Fast & Furious, volt min edződnie, de Deminek kissé nagy falat volt így ez a videó. Zeneileg már jobban állunk: a dal minden egyes üteme erőt és magabiztosságot sugároz, a szöveg dettó, összességében a legjobbakat tudom csak mondani róla. És hát ez a kép… bocsi, éppen billogot sütöttek a karomba a börtönben, de ennyi lelkierőt és kitartást közvetítő képkockát talán még sosem láttam. Respect!

A Cool For The Summer volt az album előfutára, mint első single, és szerény véleményem szerint pont annyi, amennyi a klipje. Szó sincs róla, partidalnak király, de egyáltalán nem akkora szám, amekkorának be akarták harangozni. A 2015-ös nyár himnusza, egyesek még valami leszbikus felhangot is beleéreztek a szövegbe, én meg a vállamat vonogatom. Semmi extra. Az Old Ways sokkal jobb, bár engem zavar ez a sehová ki nem futó refrén, és hát nem sok a dallam sem, de a dalszöveget tudja értékelni, aki tud valamit Demi szívszorító kamaszkori botlásairól.

A For You-t a kétségtelenül benne lévő szufla és az őszinte szöveg ellenére töltelékdalnak érzem, a Stone Cold ellenben szívhez szóló. Soha többet kétségbe nem vonnám Demi felnőttségét ez után a duma után, bár a hangja használatában egy hirtelen váltást érzek az eddigi számokhoz képest, és ez a váltás nem feltétlen pozitív, mintha sok lenne neki vagy a hangmagasság, vagy az elvárt hangerő. Édes Demim, csak el ne szakítsd a hangszálaid!

A Kingdom Come elsőre nem fogott meg, de ha belejössz, olyan eszméletlen dallamtapadást okoz, amit vegytisztító se szed ki a füledből… a Waiting For You pedig konkrétan az album csúcspontja. Két ilyen erős dalt egymás után elhelyezni amúgy kockázatos bevállalás volt, de jól jött ki; ez a dal ÜT, mint egy dupla whisky éhgyomorra. A rappercsaj nem nagy szám, de a dal stílusa a szöveggel együtt epic keverék, Demi odatette magát. Én nem vagyok The Weeknd rajongója, de ha Demi máskor is koppintani akarja a stílusát, én leszek a legnagyobb támogatója az ötletnek.

A Wildfire spontán libidódopping… komolyan, csak próbáld meg, hogy NEM a szex jut róla eszedbe! Utána viszont… Úristen, Lionheart! NEM hiszem el, hogy ez a dal egy kiskutyáról szól. Nem és nem, ez annyira durva dal, hogy arra szavak nincsenek, sírógörcsgenerátor 2000, túl gyönyörű, hogy igaz legyen. Ezek után a Yes, ami amúgy hatásos lenne, szinte eltűnik az utóhatások között - na, itt sikerült elrontani az album ütemezését –, pedig mintha enyhe célozgatás-szaga lenne Wilmer, Demi pasija felé; nevezetesen is, hogy „Kérd már meg a kezem wazze!” Na, jó, nem, Demi nem lenne ilyen kisstílű, inkább fogjuk rá, hogy ennél magasztosabb céljai voltak ezzel a dallal – szerelmi vallomásnak végül is nem rossz.

A Father pedig, hát… lásd: For The Love of a Daughter az Unbroken albumról. Demi relatíve sok (eddig albumonként egy) dalt szentel az apjával való nagyon zavaros és rossz viszonyának, ezúttal a Father egy gyászdal akar lenni a maga sassy stílusában, de az a helyzet, hogy ha nem vagy pontosan ugyanabban a szituációban, amiben Demi - aka egy apával, akiben a szülői ösztön nagyon későn és nagyon kismértékben tört csak felszínre – nem fog tudni berántani a dal. Deluxe Edition-on fellelhető még a minősíthetetlenül szar Stars, és a nagyon is hallgatható Mr. Hughes, de ők már nem hoznak sok újat.

Összesítve: hajrá Demi! Szép lassan felnőttünk rajtad, és ez az album bemutatja, ahová együtt eljutottunk személyiségfejlődésben. Magabiztosság és őszinteség, happiness mindenütt! :) Jó üzenet, így tovább!