Énekesek Életnagyságban I. - Szemerédy Károly interjú 2/1

Szóval belevágtunk: az első Operaparás interjú! Tök tapasztalatlanul estünk neki a feladatnak, és hát szükséges említenem, mennyire izgultunk?

... Na és azt, hogy ez mennyire feleslegesnek bizonyult? Jaja, komolyan. Az a része, amit a monitor előtt görnyedve töltöttünk a leiratokkal és átdolgozásokkal, messze sokkal több fejfájást és facepalmot okozott nekünk, de összességében megérte. (Ha meg nem érte volna meg, akkor is ezt mondanám…) És akkor most jöjjön a hivatalos verzió ;)

Szemerédy Károllyal egy belvárosi kávézóban találkoztunk. Közvetlen és nyílt volt, puszival köszöntött, meghívott bennünket egy teára, és az arcán állandó, kedves mosoly ült. Nem is sejtettük, hogy ennyire könnyű lesz beszélgetni egy ilyen komoly műfaj képviselőjével, mint az opera. De egy biztos: tényleg egy jókedvű férfihoz volt szerencsénk.

Miért lettél operaénekes? Volt-e valami különleges élmény, ami motivációként hatott rád?

Az Operaház Gyermekkórusának tagja voltam három évig. Figyeltem a nagy énekeseket, ahogy készültek a próbákon, aztán ahogy előadás előtt mindenki rohangál és izgatott, a jelmezeket, a maszkokat. Már akkor megtetszett a színház varázsa, de akkor még fogalmam sem volt, hogy milyen pályát választok. Nem konzervatóriumba, hanem gimnáziumba mentem. Az éneklést akkor sem hagytam abba, a Kölcsey Ferenc Gimnázium kórusában, templomi kórusban léptem fel. Aztán egyszer, olyan tizenhét-tizennyolc éves koromban behívatták a szüleimet, és mondták nekik, hogy ezzel a hanggal nagyon kellene kezdeni valamit, mert ez a hang fontos. Demokratikus neveltetésben részesültem, így a szüleim megkérdezték, hogy mit szeretnék. Én elmondtam nekik, hogy bár szeretek énekelni, ilyen komolyan még nem gondoltam bele soha. A családban előttem nem volt senki sem művész. Támogattak, de azzal a feltétellel, ha mellette lesz valami „rendes szakmám” is.

A szokásos duma…

Igen, de én ezt egyáltalán nem bánom. Elvégeztem két másik főiskolát: a Vendéglátóipari Főiskolát, illetve az Általános Vállalkozási Főiskolát nemzetközi kapcsolatok szakon. Emellett pedig László Margit magántanítványa voltam az Operaházban: ez főleg hangképzésből és repertoárbővítésből állt. Amikor vége lett mindkét főiskolának – mivel párhuzamosan végeztem el őket –, fölvettek az Operastúdióba, és meghívást kaptam a Madridi Énekakadémiára is. Kimentem, felvételiztem és felvettek. Először nem tudtam, hogy itthon maradjak vagy kimenjek. Végül úgy döntöttem, hogy megpróbálom és hét évet töltöttem Madridban.

Mindig is az operát tartottam az előadó-művészet csúcsának. Volt egy laza kis kitérőm, 2001-2002-ben, amikor megnyertem az Év Hangja című műsort a TV2-n; ez volt a Megasztár előtti énekverseny. Én ott is áriákat szerettem volna énekelni, de mondták, hogy azt itt ne. Mivel előtte rengeteget jártam kint Olaszországban, Eros Ramazotti dalait énekeltem, azokkal nyertem meg a versenyt. Ezáltal beleláttam kicsit a könnyűzene-iparba, de végül nemet mondtam rá és visszataláltam az utamhoz, az operához.

Térjünk át kicsit a jelenlegi kihívásokra. Beléptünk a Triptichon-időszakba, és te Kálmándi Mihály helyett ugrottál be a Köpeny szerepébe. Hogyan viszonyulsz a karakteredhez?

Ez az egyik kedvenc operám. Énekeltem már Köpenyt is, Gianni Schiccit is, utóbbiban címszerepet. A Köpenyben Michele nagyon komplex szerep és karakter. Egy olyan hajóskapitányt játszom, aki tele van kételyekkel, szenvedéssel, ugyanakkor még mindig óriási szerelemet érez a felesége iránt. Nagyon sok érzés kavarog a karakterben. Ő is érzi azt, hogy itt valami nem stimmel a felesége és közte. Puccini pedig úgy írta meg ezt a zenét, annyira fantasztikusan, hogy én néha úgy érzem magam a színpadon, mintha egy Hitchcock-filmben lennék.

Érdekes hasonlat. Miért éppen Hitchcock?

Annyira több szálon fut a történet, és erre a zene is rásegít, aztán a végén lesz egy gyilkosság, egy tragédia. Végig kézzel fogható, tapintható a feszültség. Ezért imádom ezt a karaktert.

Érzel közös vonást Michele-ben és saját magadban? Tudsz azonosulni a szereppel?

Természetesen. Mindenki volt már nagyon szerelmes, csalódott már nagyot, vagy csalták meg… Ez az élet és időnként egy párkapcsolat velejárója...

Mennyire könnyű belebújni ennek a karakternek a bőrébe? Szoktál úgy lenni vele, hogy csak járkálsz az utcán, és hirtelen a kedvenc karaktereddé válsz? Előfordul ez?

Előfordul, főleg a premier-héten, vagy amikor már tudjuk, mikor lesz a bemutató. Ilyenkor az emberből már akarva-akaratlanul is kijönnek olyan dolgok, hogy arra gondol, hogy ha például a grófot éneklem a Figaro házasságából, akkor a gróf hogyan fogná meg ezt a gyertyatartót, vagy a poharat, vagy hogyan kérne valamit. Ez ilyenkor már ösztönösen benne van az emberben. Itt a Köpenyben, ahol a darab komorabb, sötétebb tónusú a zene miatt is – ugyan nem volt sok időm próbálni – igen, szoktam érezni: ahogy megyek be a színházba, érzem, hogy kezdek komor lenni. Ez nem tudatos, csak érzem, hogy most át fogok alakulni. És mivel a jelmezek is jók, ez nem nehéz. Amikor felveszem azt a hatalmas nagy köpenyt, azonnal tudom is, hogy ki vagyok.

Van-e kedvenc szereped, amibe nagyon könnyű belebújni?

Álomszerep? Mostohán bánni nem szeretnék szereppel, és kihagyni dolgokat… Valahol mindegyikben megtalálom a szépséget vagy a kihívást, amit játszom. Ezelőtt a Sába királynőjében énekeltem Salamon királyt: nagyon hálás szerep – noha nincsen áriája, mert folyamatosan duettjei vannak – azt is nagyon szerettem. Előtte Escamillót énekeltem itthon, a torreádort a Carmenben, az is egy fantasztikus szerep. Talán a legkedvencebb eddig a Tell Vilmos volt, a címszerep.

Miért pont ez? Meg lehet ezt fogalmazni?

A Tell Vilmos egy őrült nagy szerep, négy felvonás alatt szinte folyamatosan fent van a színpadon. A svájci, nemzeti függetlenségért kell harcolni a gonosz osztrák elnyomók ellen: egy teljesen más érzés, de eddig nekem ez volt a legkedvesebb szerepem. Álomszerep pedig, hogy mi lenne a kedvencem – van ilyen, de majd a jövőben… Végül is még fiatal vagyok elénekelni egy Scarpiát, de az egy örök álom. Már nagyon várom, de ez még jó pár év múlva lesz.

A hangnak kell érnie hozzá, gondolom…

Hangnak, karakternek, személyiségnek is. De, főleg hangilag. Nem szabad olyan dolgokat elvállalni, idő előtt nekimenni olyan szerepeknek, amelyekre az ember még nincsen felkészülve teljesen.

Van esetleg nagyon utált vagy nagyon nem szimpatikus karaktered?

Nem volt olyan szerep, amiben rosszul éreztem volna magamat. De olyan már volt, hogy egy kisebb mellékszerepnél azt éreztem, hogy „ennél én többet is tudok”. Ez olyankor fordul elő, amikor egy-egy főszerep vagy erős mellékszerep után egy kevésbé fajsúlyos feladat talál meg. De ez nem baj, mert ezt is alázattal és óriási koncentrációval kell csinálni. A Madridban eltöltött hét évem alatt nagyon sok kis szerepet kaptam, és nekem azok a pár mondatos szerepek is óriási élmények voltak, mert nagyon jó énekesekkel dolgozhattam együtt, és tőlük rengeteget lehetett tanulni mind színészileg, mind hangilag. Tehát igazából nem volt olyan, amire azt mondtam volna, hogy „jaj, legyen már vége”!

Volt-e olyan karaktered, ami hangilag passzolt, de a karakterrel nehezen azonosultál?

Nagyon szeretem az ilyen helyzeteket. Főleg a baritonoknak, basszbaritonoknak íródik nagyon sok „rosszfiú”- szerep. Alapjában véve egy jókedvű, mosolygós srác vagyok, éppen ezért, amikor rosszat kell alakítani, akkor ez egy óriási kihívás.

(Következő rész: Énekesek Életnagyságban I. - Szemerédy Károly interjú 2/2
  (Képek: http://www.karolyszemeredy.com/)