Jó kérdés. Mondjuk úgy, hogy lehet neki jövője, amennyiben bizonyos változtatásokat eszközöl,
mert a jelenlegi formájában lassú, de biztos haldoklásra van ítélve. Ennek oka
igen egyszerű: manapság a „zenés színház” mint olyan, alapvetően három
résztvevőt számlál összesen: opera, operett, musical. A három műfaj igen
eltérő, de a népszerűségi listát egyértelműen a musical vezeti toronymagasan,
elég, ha megnézzük a leglátogatottabb színházak listáját (Madách, Operett, Víg
stb.); mind musicalt, operettet vagy prózait játszik, vagy akár a hármat
együtt. Operával két helyen találkozni a fővárosban: Magyar Állami Operaház és
Erkel színház, és még az Erkel 1800 férőhelye sem segít a statisztikákon. Mi
ennek az oka?
Először is, az opera nagymértékben elüt a másik két
műfajtól, a gyökerei jóval régebbre nyúlnak vissza, illetve még soha nem esett
át nagyobb ráncfelvarráson; na, ez utóbbi az, ami most már nagyon időszerű
lenne. A helyzet az, hogy a tévé, mozi, 3D-s technika, jó ég tudja, mi minden
elterjedésével az emberek (a potenciális nézők) ingerküszöbe egyre feljebb és
feljebb tolódik, mind a látvány, mind az érzelmek, illetve azok közvetítésének
szintjén, amit az opera egész egyszerűen nem tud, vagy talán inkább nem akar követni. Persze, lehet ragaszkodni
a régi formákhoz, konzervatívnak lenni, elzárkózni az újítások elől, de ez nem
más, mint struccpolitika.
Nézzük meg, hogy mi az, amivel manapság a musicalek
annyi nézőt képesek becsalogatni a színházakba évről évre, miben áll a varázsuk:
a musical nagyon összetett műfaj, aki ebben kíván érvényesülni, sok-sok
készségnek és képességnek kell, hogy birtokában legyen: kiváló énektudás,
tánctudás, művészi beszéd, színpadi mozgás, színjátszás. Ha valamelyik is
hiányos, abból számtalan probléma származhat.
Amikor az ember beül egy musicalre, vegyük pl. a
Lévay-Kunze páros Rebeccáját, nem csak egy zenével kísért színdarabot lát,
hanem táncelőadást, kvázi énekbemutatót, és ami a legfontosabb, hiteles emberi sorsokat, drámákat, magas
szintű színészi alakítással tálalva. A Rebecca egy percre sem válik unalmassá,
pörögnek az események, és mindezt olyan magas színvonalú előadásként látjuk,
halljuk, amihez egy opera még soha az életben nem ért fel, legfeljebb csak
álmodott róla.
Ezzel szemben milyen egy átlagos operaelőadás? Ez
persze sokban függ a rendezéstől, énekesektől, de nagyrészt elmondható, hogy
ugyan gyönyörű hangokkal lehet találkozni, de azok a hangok ritkán közvetítenek
érzelmeket, inkább azt mutogatják, hogy milyen ügyes a tulajuk (tisztelet a
kivételnek). A díszletek sokszor minimalista elven készülnek, a forgószínpad
mintha ismeretlen fogalom lenne, ergo színváltás ki van csukva, vagy ún.
„képváltás” történik, és akkor ordíthatsz a hülye nézőnek, hogy nem szünet jön
(ez saját tapasztalat).
Színészi játék szintén hiú ábránd, két okból is:
egyrészt, az operaénekesek szinte semmilyen színészi képzést nem kapnak, és a
99,5%-uk lusta pótolni ezen hiányosságot, másrészt abból a sajátosságból
kifolyólag, hogy hangosítást nem, csak a tér akusztikáját használják, a
mozgásterük brutálisan beszűkül, így esélyük sincs semmiféle összetettebb
alakítást összehozni, nem használhatják ki a rendelkezésre álló teret, még ha
akarnák, se. Még csak annyit se tudnak megtenni, hogy a „párbeszédes” részeknél
odaforduljanak ahhoz, akihez beszélnek, mert az akusztikát csak úgy tudják
normálisan használni, ha a közönséggel szemben vannak, így viszont színészi
szinten csak nagyon keveset, vagy éppen semmit nem tudnak hozzáadni a
szituációhoz, amiben éppen vannak.
Az opera legnagyobb baja tehát egyszerűen az
ingerszegénység. Nem tudja azt az élményt nyújtani, amit egy musical, vagy akár
egy operett. Persze, az operákban örökké mindenki bosszút akar állni valamiért,
meg beszélnek ilyen-olyan szenvedélyről, szerelemről, de pont az a baj, hogy ez
csak üres beszéd (ének) marad, mert képtelenek ezeket az érzéseket úgy átadni,
ahogy egy musicalben vagy egy operettben átjönnek az érzelmek. Vannak olyan
énekesek, akik legalább a hangjukkal tudnak kommunikálni, de ez ma már messze
kevés, nagyon komoly reformra lenne szükség az operajátszásban ahhoz, hogy fel
tudja venni a versenyt a zenés színházi konkurenciával, és erre a reformra
nagyjából minden téren szükség lenne. A technikai megvalósítástól kezdve a
rendezésen át a színpadi játékig mindenhol.
Hogy megmutassam, nem csak rosszindulatból a
levegőbe beszélek, íme, itt az én javaslatom; alapvetően három elemet tartanék
szükségesnek megvalósítani:
1.) Igenis vezessék be a hangosítást, hogy lehetővé
tegyék az énekeseknek a színpad teljes területének kihasználását, ahogy csak
kedvük tartja, ezzel kiküszöbölve azt a halálosan idegesítő effektust, mikor
valaki vagy valakik csak állnak, mint a cövek, és úgy énekelnek, nulla
mozgással. Sokszereplős fináléknál dettó (erre jó példa a Nabucco első
felvonásának vége, a halálba idegelt, hogy 4-5 percen keresztül csak állt a sok
hülye, persze a bosszúról beszélt, de meg se mozdult; az ilyet örökre fel kéne
számolni, én speciele törvényileg büntetném).
2.) Előző mondattal összefüggésben a rendezés
elvének az átalakítását javasolnám. Amikor lehetőség van rá, dolgozzanak nagy
apparátussal, építsenek be tömegjeleneteket sok mozgással, lendületesebb
koreográfiákkal, a szereplők használják ki a rendelkezésükre álló hatalmas
színpadot, azért van. Példának okáért szintén a Nabuccóba, az első felvonásba
egészen nyugodtan be lehetne építeni egy csatajelenetet, vagy ha azt nem is,
legalább a háttérben kaszabolja már egymást pár zsidó meg babiloni.
3.) Talán a legégetőbb mind közül: az operaénekesek
kapjanak erősebb színészi képzést. Akár továbbképzés vagy tanfolyam formájában,
akár építsék be az egyetemi/főiskolai tanulmányaikba mint kötelező kurzust, de
ez így nem mehet tovább, hogy nulla előadói tehetséggel valaki kiálljon
bármilyen színpadra. Persze, most lehet felhördülni, hogy „de hát az opera nem
erről szól”, de ez ma már nem hozzáállás. Színészi tehetség nélkül nem lehet
hosszú távon megmaradni semmilyen színpadon, mert pont a lényeg veszik el: a
képesség arra, hogy átadj valamit, valamit, ami mélyebb tartalommal bír annál,
hogy „nézd, milyen szép hangom van”. Köszi, erre úgy is rájövök, ha
meghallgatlak CD-n, de mikor a színpadon látlak, jóval többet várok tőled.
Félreértés ne essék, szeretem az operákat, pont
ezért érzem fontosnak, hogy ne hagyjuk elveszni őket, de jelenleg csak azt
látom, hogy ha így megy tovább, az opera mint színpadi műfaj maximum két-három
generáción belül el fog tűnni, mert egyszerűen képtelen lesz állni a versenyt,
nem csak a musicalekkel és operettekkel (amúgy nekem úgy tűnik, hogy ez
utóbbinak is lesznek problémái záros határidőn belül), hanem úgy általánosságban
az egyéb tömegszórakoztató műfajokkal.
Szomorú lenne, ha így történne, de ahhoz, hogy ezt
elkerülje, átfogó reformokra lenne szükség, minél előbb, vagy megint el fogunk
jutni oda, hogy bezárják az Erkelt – de ezúttal az Operaházzal karöltve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése