Mit tesz az egyszeri operablogger, ha három nappal a várva várt premier előtt kiderül egy sajnálatosnak azért éppenséggel nem nevezhető csere (mert nem, még én, a nagy Kálmándi-rajongó is azt mondom, hogy ez nem volt rossz csere, el tudok képzelni messze katasztrofálisabb verziókat is)? Természetesen ugyanúgy tűkön ülve várja a Triptichon premierjét, különös tekintettel a címben szereplő kis egyfelvonásosra. Egyfelől engem személy szerint még mindig ennek a sztorija izgat a leginkább (a Schicchi vígopera-jellegénél fogva eleve esélytelen nálam), másfelől ennek a szereposztása nézett ki a legkecsegtetőbben. Végül aztán a dolog annyiban maradt, hogy "nézett ki", rögtön mondom is, hogy miért.
Elsőnek a már említett, végül egyetlen kis apróságtól eltekintve semmiben sem negatív cserét emelném ki. Egészen ugye a premier előtti harmadik napig úgy tudtuk, hogy bariton-fronton nekem lesz majd nagyon jó, Kálmándi Misi miatt, de ő végül lemondta a teljes szériát, betegség miatt (jobbulj, Misi!), beugrónak pedig az ifjú üdvöske Szemerédy Károlyt kérték fel. Nem volt rossz választás. Szemerédy kifejezetten hatásos jelenség a színpadon, a legtöbb énekesünknél magasabb, jó felépítésű, rokonszenves fiatal bariton. És itten van elásva az a bizonyos kutya, az én apró kis problémám: a kora. Escamillónak egyszerűen maga volt a tökély, de ebbe a darabba még kissé éretlenke nekem, különösen ha tekintetbe vesszük a sztorit, ami a következőképpen fest: van a mi baritonunk, Michele (50) és kedves neje, a szoprán Giorgetta (25). Gondolom, nem szükséges tovább magyaráznom. És igen, itt jön be a címben említett fordított dramaturgia.
A cserének köszönhetően ugyanis gyakorlatilag felállt a darabban vázolt szituáció tökéletes ellentéte: van a mi baritonunk, Károly (36) és az ő kedves neje, a szoprán Sümegi Eszter (50). Már Misivel is nehezen nyeltem le ezt a szereposztást, pedig ő még majdnem laza 6 évvel idősebb is a sztoriban szereplő életkornál, de így már komolyan csapdosta kifele a biztosítékaimat. Én elhiszem, hogy kell a hangi érettség ehhez a szerephez, de azt már nem, hogy legalább egy tízessel ne tudtak volna lejjebb menni a szoprán esetében; és erre nagy szükség lett volna, mert ez a színpadkép már egy csöppet túlzás szerintem, és ezen öt tonna smink sem segít.
Ha már itt tartunk, térjünk ki kicsit a főszereplőinkre: Szemerédy Károly, mint mondtam, a kisebb korbeli zűröktől eltekintve egyáltalán nem egy rossz választás erre a szerepre, nagyon szép hangja van (remélem, egyre többet lesz hozzá szerencsénk itthon is), jó kiállású, a szerepbe még szoknia kell, de biztos vagyok benne, hogy menni fog neki. Kicsit intenzívebb érzelemnyilvánítás a részéről nem lenne hátrány, sokat segítene a figura hiteles megteremtésében.
Sümegi Eszter lehet, hogy hangilag megfelel (nekem nem tetszik, de ez az én bajom), de látványra nem és nem bírom tolerálni. Nem hiteles, nem hiszek el neki semmit, de konkrétan SEMMIT, annyira idegesítően túljátszik mindent, úgy ugrál meg vonaglik, mint valami elcseszett nikkelbolha. Megsúgok valamit: szenvedélyt és szerelmet átadni akár a legkisebb mozdulatokkal is lehet, egyszerűen csak tehetség kell hozzá; nem attól leszel jó, hogy 130 decibellel üvöltöd a képembe, hogy te most szerelmes vagy és húdeszenvedsz. Elhiszem; csak éppen nem érdekelsz.
Fekete Attila a gaz csábító szerepében megint csak üvölt, mint a sakál, de már meg sem lepődöm, volt időm megszokni. Igazából amit nem tudok megszokni, hogy amint hazajövök, már automatikus mozdulattal nyúlok a gyógyszeres fiókba az általa okozott migrén miatt - ez amúgy Wiedemann Bernadettre is áll, a kettő együtt pedig tömegpusztító elegyet alkot.
Ami nagy pozitívuma a darabnak - úgy amellett, hogy Puccini zenéje, amiről pedig axiómaként vagyok hajlandó elfogadni, hogy gyönyörű -, az a díszlete. Kiváló, profi munka, egyszerű, de ötletes és kreatív, ráadásul szemet gyönyörködtető. Élővé teszi a színpadot, sose ül le annyira az előadás, hogy a néző belesüppedjen az unalomba. Ami még nagyon tetszett, az a világítás, illetve pontosabban az, ahogyan megoldották az átmenetet a nappalból az éjszakába. Semmi extra nincs benne, egyre halványuló fény, de mégis valahogy ad egy hangulatot az előadásnak, mindig lehet tudni, hogy éppen melyik napszakban vagyunk.
Igazából a Farnace-képekből kiindulva eleinte féltem, hogy milyen lesz ez az Anger-rendezés; de végül kellemesen csalódtam, nem égett ki a retinám, sőt, nagyon szép látványt kapunk, úgyhogy bátran lehet próbálkozni a Triptichonnal, csak a migrénnel érdemes vigyázni egyes énekesek miatt...
Képek: http://www.opera.hu/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése