Intermezzo - Bánk bán operafilm (2002)

FIGYELEM, EZ MOST ERŐS LESZ!

Elöljáróban leszögezném, magáról az operáról vagy a filmről az égvilágon semmi csúnyát nem fogok mondani, írni, szeretem mindkettőt, szívesen hallgatom, nézem vagy éppenséggel tolom be random a képem az Operaházba egy-egy előadásra. Lehet érte kövezni, de én azon sokak egyike vagyok, akik axiómaként hajlandóak elfogadni Kiss B. Atilla (sic!) egyeduralkodó Bánk bánságát, nem csak azért, mert ha a filmet veszem, akkor ott egy kifejezetten ínyemre lévő tenorhang szól szépen, hanem azért is, mert látványra sem egy utolsó jelenség ez a mi Bánkunk Kiss B. személyében.

Na de ma este, mikor is ismételten megtekintettem a filmet csendes magányomban, bizony rá kellett jönnöm, hogy van pár nagyon érdekes pontja a történetnek, amik arra ingerelnek, hogy megírjam ezt a posztot.

Az operának mint műfajnak van pár nagyon érdekes sajátossága, amik képesek az abszurditás határára tolni egy-egy előadást, de igazából most nem is ez a nagyobb fajsúlyú lényege a mondandómnak. Katona Bánk bánját anno, ha jól tudom, dramaturgiai problémák és következetlenségek miatt utasították el/dobták vissza versenyekről/nem jelentették meg, szóval nem indult túl sikeres alkotásnak. A mű átesett javításokon, de még így is maradtak benne hibák, amiket a mai napig szokás emlegetni, hogy miért is rossz mű a Bánk bán, és ezen hibákból az operaverzió is örökölt néhányat. Nem állok neki felsorolni mindet, csak a kedvenceimet emelném ki.

Két alapvető problémám van nekem az egész műben, az egyiket úgy hívják, hogy Petúr bán, a másikat meg úgy, hogy Tiborc. Az alábbiakban szerelmes levél következik.

Kedves Petúr bán és Tiborc, ti istenverte fokmérői a hasznavehetetlenségnek!

Hol is kezdjem? Az egyikőtök egy beszűkült látókörű, dühkezelési problémákkal küzdő, örökké mindennel elégedetlen, nőgyűlölő, erőszakos idióta, a másik meg egy nyafka lírai tenorokat is megszégyenítő rinyagép. Petúr babám, én értem, hogy szar a helyzet, hogy szeretnétek, ha a királyúr drága kedves neje valahogy permanensen eltűnne királyúr drága mellől, de hidd el, Bánknak abban igaza van, hogy ennek nem az a módja, ha nekiálltok mészárolgatni szépen! Tudom, nő nélkül nehéz felfogni, hogy milyen az, ha a szerelmedet veszíted el, és képzeld, az a barom Endre sajnos igenis szerelmes Gertrúdba. Na, kitalálod, hogy mit fog tenni, ha kinyírjátok a nőjét? Igen, kisszívem, egyesével fog titeket a beleteknél  fogva a várfalra lógatni, és igaza lesz! Miért, mit vártál, hogy majd megsimizi a buksitokat és ad jutalomfalatot? Idióta! Az meg egy másik kérdés, hogy nagyon szépen bizonygatod Melindának, hogy majd ti megvéditek, de mit teszel? SEMMIT, bakker! Annyi lett volna a dolgod, hogy mikor látod, hogy a csaj nyilvánvalóan be van drogozva, fogod és lelépsz vele akár magadhoz, akár egyenesen Bánkhoz. De nem, kedves Petúr, neked csak a szád akkora, mint az ólajtó.

Te meg, Tiborc... Jesszus, mióta ilyen töketlenek a baritonok??? Láttad, hogy az a hülye tyúk mit csinál. Már előtte is tudtad, hogy valami nem százas nála. Hogy hagyhattad vele azt a szerencsétlen gyereket?! És még ha nála is hagytad, hogy nem voltál képes lecsapni, mikor láttad, hogy annak a kurva folyónak megy? Megmenthetted volna legalább a gyereket, de ha lett volna egy kis vér a pucádban, talán Melindát is. De nem, mert te csak sírni tudsz, hogy jaj, de szar az élet.

Komolyan mondom, sajnálom szerencsétlen Bánkot, hogy ilyen semmire nem jó, hasznavehetetlen idiótákkal van körülvéve...

(Tudom, ha nem ilyen töketlen idióták, akkor nincs dráma, de ezt most jólesett kiírni magamból így a film után.)

Beatrice di Tenda DVD (2010, Olaszország, Catania)

...mert néha a baritonnak is jár a kiadós nyüssznyüssz-nyaffnyaff! Jelen darabban ugyanis gyakorlatilag ezzel indulunk.

A sztori a következőképpen fest: van nekünk egy baritonunk, Filippo, aki herceg, és az ő felesége Beatrice; akivel, mint az az első röpke tíz perc során szépen kiderül, alaposan tele már a hócsukája. Persze joggal merül fel a kérdés, hogy akkor ugyan mi a búbánatos francért vette el, de a válaszra várnunk kell egészen a második felvonás kábé közepéig, ahol is ez a címeres mocsok lenyomja az egész darab legszebb istenverte áriáját, ami arról szól, hogy mekkora egy rohadék is ő valójában. Legalább van némi önkritikája, szeretjük is érte nagyon. A motivációt meg nem nehéz kitalálni: hatalomvágy. Persze ennyi még nem elég a jó operasztorihoz, van itt a szoprán után ácsingózó tenor, ami ugye minden rendes előadás alapkelléke (Orombello névre hallgat a szerencsétlen, ha ettől sírva röhögsz, nyugi, nem benned van a hiba), a tenor után nyáladzó mezzoszoprán (Agnese), akit meg a bariton szeretne nagyon megkapni, mert mért ne.

A cselekmény mozgatórugója, úgy azon túl, hogy a teljes cast keresztbe meg kasul szeretne egymás ágyába férkőzni, az, hogy Filippót utálja a nép, Beatricét meg nem, úgyhogy kedves baritonunk igazából csak amiatt van még életben, mert Beatrice megtűri; egészen mostanáig. Ahogy az lenni szokott, baritonunk megszimatolja, hogy kedves neje másfele kacsintgat, és ugyan az első felvonásban csak rövidke tíz percet nyüszögött arról, hogy mennyire tele már a töke azzal a rinyapicsával (és hogy mennyire meg akarja dugni a mezzoszopránt), de azért csak sérti a hiúságát a dolog valahol, úgyhogy nyomozásba kezd. El is fog egy valagnyi levelet, amik alapján bármely épeszű bíróság azonnal kimondaná a válást, de ami a súlyosabb, hogy a nép kezd besokallni, majd fellázad, úgyhogy akárhogy is saccoljuk, Filippo nem éli meg az opera vége utáni ötödik percet. Azért előtte, csak hogy betöltse ügyeletes rohadéki tisztjét, halálra ítéli mind a feleségét, mind a rivális tenort. Tapsot neki, egyikért sem kár.

Mielőtt megnéztem volna ezt a DVD-t, én Bellini-művel nem találkoztam, úgyhogy kíváncsian néztem végig, és egyáltalán nem mondható róla, hogy rossz lenne, sőt. Nagyon szép a zene, igazán kellemes hallgatni, az énekesek is jók benne, és ami a legjobb, hogy a legtöbbjük egész szemrevaló jelenség, még a tenor is, csak ne lenne olyan idióta neve. És persze ha nem lenne ott mellette a bariton. AZ a bizonyos bariton, akiért jelen sorok írója szinte bármit képes végigülni; még egy Rajna kincsét is: Kálmándi Mihály.

Félreértés ne essék, a drága még mindig képtelen arra, hogy hiteles mocsadékot adjon - főleg annak tükrében, hogy a történelmi Filippo Visconti egy igazi rohadék volt -, de itt most egész jól ki lehet békülni azzal, amit csinál. Elhiszem neki, hogy tele a hócsukája Beatricével, elhiszem neki, hogy baromira meg akarja dugni Agnesét, sőt azt is elhiszem neki, mikor a végén majdnem meggondolja magát, és mégis megkegyelmez a feleségének, mert hát na, mégiscsak neki köszönheti, hogy lett valaki. A játékidő 95%-ában Misi hiteles, a maradék öt százalékában meg éppen csak a minimumon mocsok; de a hangja mindenért kárpótol.

A másik karakter, aki szerintem elég érdekes ahhoz, hogy szót érdemeljen, az Agnese, a mezzoszoprán, bár ő is igazából csak azért, mert általában a mezzók nem sikerülnek olyan fájdalmasan egysíkúra, mint a szopránok, sőt, kis szerencsével esetleg karakterfejlődnek is valamelyest. Itt is eljut Agnese a bosszútól a bűntudatig, közben azért kufircol egyet a baritonnal, bár hozzátenném, értékelni a világmázliját azt már nem képes. Hogy lehet nem Misi után ácsingózni, ha ő a partnered, és még meg is kapod?! Áh, totál érthetetlen...

A rendezés modern, de szerintem bőven megmarad a jó ízlés határán belül, és igazából nekem még csak zavaró sem volt, mert ugye nem sok fogalmam volt arról, hogy ennek hogy kéne kinéznie igazából. Kapunk egyszerű, színes ruhás lányokat és fekete zakós, fehér inges pasikat, egy minimalista, eléggé színtelen színpadképet, gyönyörű zenét és jó sztorit. Én mindenképpen azt mondom, hogy megéri megnézni.