A darab rendezését a brit Doyne Byrd jegyzi, akinek ez már a második közös munkája Pallagi Judittal, a társulat vezetőjével, és elismerésre méltó, közel hibátlan előadás került ki a keze alól - persze már ami a színészi játékot illeti. Énekesileg még az összes szereplő tanulónak minősül, de még ehhez képest is fantasztikusan érett hangokat lehetett hallani. Mind Kereszturi Gergely Figaroként, mind Polgár-Szabó Viktória Susannaként brillírozott, bár utóbbinak még kicsit sok lehetett hangilag a szerep, előbbi viszont igazából kifogástalan volt, kapta is a jól kiérdemelt külföldi tanulmányi lehetőségeket dögivel. Személyes kedvencem volt még Bárdosi Gábor, mint a gróf nagyon is szórakoztató játéka, és Tardos Fülöp, mint Bartolo doktor telt, gyönyörű hangja. Nagy Zsófia grófnéja kissé fátyolosan énekelt végig, de ez talán adottság, és Pallagi Teréz Cherubinoja sem volt nagyon átütő, bár őt már a társulat 2011-es Május királynőjében is hallottam, és akkor az államat keresgéltem a padlón. A többiek elég egyenletesen hozták a kisebb szerepeket, újabbak úgy, mint régebbi bútordarabok; a dramaturgia szerint nem voltak eleget színpadon ahhoz, hogy egyesével kiemelkedő vagy feltűnő élményt nyújthassanak. Két dolog viszont felkeltette a figyelmemet.
Egyrészt az Operastídió úgy ér el jelentős sikereket évek óta, hogy rendszeresen egy szál zongorakísérettel visznek közönség elé egész műveket, azok mégsem válnak zeneileg egyhangúvá. Az ötlet és a korrepetitor (Kertész Rita) kitartása is elismerésre méltó. És emellé még nagyon sokat dob a "másrészt": mégpedig, hogy ez a feldolgozás kifejezetten viccesre sikeredett. A közönség több ízben torka szakadtából röhögött a poénos színészi húzásokon, koreográfiai és arcmimikai ötleteken - plusz jó pont, hogy a smink (bizonyos Szabó Krisztinát dicséri) Operaházba illően profi és kidolgozott lett. Ez mondjuk nem is ártott a hiperminimalista díszletezés és jelmezek mellett.
Mindent összevetve rég voltam ennyire szórakoztató előadáson, és a Tóth Aladár Operastúdiósok voltak, akik végül meggyőztek róla, hogy a Figaro házassága, mint opera, kifejezetten érdemes a figyelemre, ha jó kezekbe kerül.
Örök hálám üldözze őket tehát, amiért élvezetessé tették ezt az élményt, ezáltal felhívták a figyelmemet magára az operára... és akkor most kezdeném a nagyáriát, csak hogy a témához illő kifejezéseknél maradjunk. Ugyanis MI van ezzel a művel? A zene az csak Mozart, folytonos ismételgetés és ide-oda állás a színpadon (csak hogy szegény énekesek ne felejtsék el, éppen hányadik kóda következik). Hát Istenem, kinek tetszik, kinek nem. De vonjunk felelősségre például alapvető karakterisztikai eltéréseket, mint egy idegbajos rendező a főpróbán: HOL VAN MINDENKI?!
a)
Hol itt a kötelező hősszerelmes tenor, aki (vígopera lévén) a hepi endben
boldogan öleli keblére a szubrett által elé lökdösött lírai szopránt,
akit magától képtelen lett volna felcsípni, mert a tökeit keresgélte a
veteményesben?!
-
Hölgyeim és Uraim: ez itt a zseniális Figaro, amelyben a karakterek
laza középső ujjat dugnak az egyszeri operaismerő pofájába, aki
merészelne általánosításokat említeni. Itt bizony a TENOR az
antagonista! Kettő van belőle a szereposztás szerint, még pedig a két fő
szarkavaró; Don Basilio és Don Curzio. És ha ez nem elég... iszonyatos
vastapsot kérünk, és pár mentőst a nézőtérre, mert itt kéztőcsontok
fognak kegyetlenül törni. Ugyanis IGEN, ezúttal a BARITONOK JÁRNAK
JÓL!!! Nem csalás, nem ámítás, tessék szarrá lapozgatni a műsorfüzetet,
abban is benne lesz: ez az opera minden sztereotípiát felrúg, amit
elődei és utódai is becsületesen követtek. A két főszereplő, Figaro és
Almaviva gróf ugyanis baritonok, ennek megfelelően jóképűek, cselesek
(néha az agyukban is használják azt az egy csepp vért, ami adatott nekik, nem csak az
alsóbb régiókban), és csak elvétve kijátszhatóak - akkor is a SZOPRÁNOK
által!
b)
Mert ha már itt tartunk: hol van a béna, nyavalygó lírai szoprán,
akinek annyi vér sincs a pucájában, hogy eldöntse, tejet vagy ciánt
kér-e a reggeli teájába (szívemből ajánlanám a másodikat), hát még a
kihívás, hogy vajon melyik tenorral menjen haza a nap végén (merthogy
esélyes, a baritonon kívül több nyafibubus is felbukkannak a friss hús
szagára)?! Szörnyű konfliktus lenne - normál esetben. De ezúttal: tadam!- Bemutatom Susannát, egy kifejezetten trükkös kis lírai szoprán dögöt, aki egy... szobalány. Már nem csak a karakter foglalkozását, de még operán belüli általánosított szerepkörét tekintve is! Hogy ez itt egy Mozart + Da Ponte opera, és illene ennek megfelelő viselkedést tanúsítania? Egy elegáns ívű szarás bele! És hogy ő lenne az egyik főszereplő, akinek eredetileg illik tökösnek lennie? HELL YES! Ahelyett, hogy becsületesen csücsülne a szobájában és mindenben alávetné magát a) a férje/szeretője/vőlegénye akaratának, b) a hímsoviniszta sztereotípiának, miszerint pletykás, megbízhatatlan, hűtlen és két rohadt szalmaszálat nem tud keresztbe fektetni egymáson - ő megy és épít egy kicseszett tutajt, amin nemhogy elviszi magával dramaturgiailag a teljes operát, még a baritonokat és tenorokat is, hadd fossanak, hogy egy nő áll a kormányrúdnál, miközben ők sétahajókáznak. Szubretthez vagy akár mezzoszopránhoz méltóan, eszesen tanítja kesztyűbe dudálni a rá éhező kanokat, plusz egy nadrágszerepet, és mindezt széles vigyorral az arcán, erőlködés nélkül.
- És ha ez még nem lenne elég, itt jön a Grófné, alias (a Sevillai borbélyból ismert) Rosina, azóta már Mrs. Almaviva. Ő, szerencsésen kinőve a Rossini-operában alakított karakterét - lásd MINTASZERŰEN SZABÁLYOS lírai szoprán, így, CapsLock-kal - ezúttal összesen egy darab áriát veszteget az elvárt "most megcsalt asszony vagyok, bezzeg régen" kötelező mezzoszoprán-figurára. Ezután wazze tevékenyen a sarkára áll, és barátnőjével, a fent említett rendhagyó lírai szopránnal, illetve a csöcsök körül mindig lelkes nadrágszereppel nekiáll kitervelni, hogyan csesszen ki a férjével úgy, hogy nem csak hűségre és becsületre tanítja, de vissza is szerzi magának!
És ne értsetek félre: ezek a karakterek feministák, nem feminácik! Szeretik és tisztelik a baritonjukat, és azok is őket, ki-ki a magáét. Összesen annyi a kulcs, hogy találékonyak, elszántak, nem félnek röhögni egy jót, hasból, mind a társaikon, mind magukon, mind az események számukra kedvezőtlen alakulásán. De utána aztán összekapják magukat, és ha nincs kötél, egy darab vékony szőke hajszálon is kiráncigálják egymást a trágyaveremből.
Összességében elképesztő élményt kaptam az Operastúdiónak köszönhetően - nézzetek utánuk Ti is, érdemes őket figyelemmel követni -, a művet magát pedig megnézem/meghallgatom most már más feldolgozásokban is, és ígérem, kivételesen nem fogok bealudni rajta. Van itt mit figyelni ugyanis.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése