Adott egy lány, aki választhat a true love és a pénz mámorító illata között... na találjátok ki, miből lesz itt a cserebogaras konfliktus. Ezt a történetet Puccini zenéjével még elviselem, bár szerény véleményem szerint amit Manon Lescaut művel, olyat nem tesz becsületes ember, arról meg inkább nem is beszélek, hogy aki megtalálta élete kinevezett értelmét, az NEM hagyja lógva a pasit pár smukkért meg kisállatokról lenyúzott bőrdarabért, akármennyire is státuszt szimbolizál az a szőrös cucc a nyakadban, cicavirág! Szóval nem, nem mondanám, hogy a sztori nagyon megfogna, és amikor megtudtam, hogy ez az előadás nem Puccini operazenéjét lesz szíves előtérbe helyezni, hanem Massenet egyéb zenéire koreografált ugrabugra lesz látható - holott kedves fhanszia barátunk még ÍRT IS ILYEN CÍMMEL EGY OPERÁT, de nem, nem azt használják fel, hanem más egyéb műveinek aláfestéséül nézhetem majd a pas de deux-ket sorra... na szóval, nem voltam elragadtatva. Unom a baletteket, nekem a vokális színház a zenés színház, nagyon sajnálom, ha nem nyitod ki a szájnyílásod, inkább ott se légy, köszöntem alássan. És akkor történt, hogy leesett az állam. Oh yas, this was fucking amazing!
Naszóval sztori a következő: adott Manonka, tizenéves nyafibubus, fiatal és naiv, most indulna családi parancsra a zárdába. Ehelyett persze amint meglátja, megszökik a szegény és szerelmes Des Grieux-vel - tenor in the house, everybody -, de ott sem bírja sokáig, a pasi ugyanis nagyjából átviszi gyakorlatba a "kenyéren és vízen él" mondást. Manon (nevezhetnénk nyugodtan Mammonnak ezt a luxus után pattogó ribancot) unja magát, és amikor befut a bátyja, Lescaut junior drága, a balett baritonja (nem, sajnos nem
volt helyes, bár akinek tetszik pasikon a borotvált minden és a
harisnyanadrág, annak melegen - heh - ajánlom), és egy gazdagcsávesz, bizonyos De Brétigny, azonnal elcsábul a jólétbe. Bunda on, aranyfux on, mehetünk a bordélyházba mutogatni magunkat. Hősszerelmes tenorkája persze ott is megtalálja a pénzéhes ribit, el is vinné megint magával, hogy a kleptomán mindenét nekije, de most már a nő nem megy vele csak úgy. Kisapám, megszoktam egy bizonyos életszínvonalat, szól a fáma, a srác meg engedelmesen beáll hamiskártyásozni, sikerül is éppen a gazdagcsáveszt megkopasztania. Lescaut Jr is meglágyul ekkora szerelem (???) láttán, és segít hugiéknak, az ő támogatásával lépnek meg újra. Már otthon kapják el őket, bátyuskát a csaj orra előtt lövi agyon De Brétigny, a hősszerelmesekre meg száműzetés vár. Persze Des Grieux családja gazdag, ő gyorsan szabadul, Mammonka meg indulhat a hajóval a számkivetettek szigetére, hogy megdögölhessen a sivatagban, ami a rendezés szerint itt mocsár volt. Szerelmetes tenorka azonban eltántoríthatatlan: kinyiffantja a nőjét bántalmazó hajóskapitányt és együtt indul a pusztaságba élete megkeserítőjével. Manonka hallucinál egy-kettőt, aztán feldobja a pacskert, happy end, legalábbis szerintem, ez a rinyapicsa rég kiszivárogtatta az elviselhetőség mércéjéből a higanyt.
Na jó, de ez így túl egyszerű lenne, fogta a fejét valamikor a hetvenes években Kenneth MacMillan lovag úr: bugyoláljuk ezt a történetet balettbe, méghozzá egy olyanba, ami határozottan élvezhető azoknak is, akik eddig a műfaj közelébe sem merészkedtek! S lőn!
Massenet művei hibátlanul lettek összeollózva, és csak helyenként nem passzolnak a cselekmény mögé, de ezek ritka percek. Olyan a zene, mintha egy igényesebb mesefilm három órás, szimfonikus soundtrackjét hallgatnám, az irritálóan nyálas énekbetétek nélkül. Eskü, Walt Disney jogutódja ha ezt megszagolja, már jön is térden állva könyörögni a jogokért. A koreográfiával a fent említett Sir MacMillan végzett varázslatos munkát: kidolgozott, és ha ismered a cselekményt, a mozdulatok is értelmet nyernek, nem csak egymás (időnként indokolatlannak is tűnő) ölelgetése meg emelgetése megy, tekintet nélkül összefüggésekre és a dramaturgia szerint aktuális emberi viszonyokra.
Apropó, dramaturgia! Árnyalt, ötletes, de annyira, hogy erre konkrét példákat hoznék.
1.) Az egyetlen megerőszakolós szexjelenetet sikerült ízléstelenségek nélkül megoldani, de volt annyira célzatos, hogy ne pislogjunk kiélt öreglányokként, hogy ezt nevezitek ti annak a bizonyos póznak...?
2.) A száműzött erkölcstelen nők zombira hajazó, darabos tánca kifejezetten szívfájdítónak hatott,
3.) a mocsári hallucináláshoz pedig a színpad mélységét használta fel a rendező: előtérben a vonagló Manon, egy óriási szalagfüggöny mögött pedig a képzelete testesül meg. Érthető, zseniális, egyszerű, tapsikolásra méltó!
A tetejébe az egész még pörgős is, lásd: kispárna se kell, hogy túlélj a darab végéig (pedig a kakasülő az Operaházban még mindig cseszettül kényelmetlen). A jelmezek ízlésesek, a díszlet pedig konzervatív, de nem unalmas.
Csak azért nem áradozok a táncosokról is külön, mert beismerten balett-analfabéta vagyok, és nem tudnék mozdulatsorokról hitelesen beszélni. Egy biztos: színészileg kivétel nélkül jó választásokkal találtam szembe magam... kicsit túl jókkal is. Itt jön az előadás (lényegében) egy szem bakija: a messze túlságosan kidolgozott mellékszálak. Mind Lescaut Jr és a szeretője, mind a teljes bordélyház a Madame-mal és az első kurvával izgalmas és érdekes minitörténeteket gesztikuláltak le a színpad szélén. Ennek eredményeként csorgó nyállal figyeltem, mi folyik ott oldalt a sarokban, és percekkel később vettem csak észre, hogy középen időközben két főszereplő legyakta egymást, a harmadik meg Amerikába szökött egy jobb élet reményében... na de tényleg, kit érdekel, még mindig nem tudom, hogy a zöld ruhás csajt végül ki vitte szobára! De őszintén: talán ez volt az EGYETLEN dolog az egész előadásban, ami zavart... ja, meg az indokolatlanul huszonöt perces szünetek, de hát gondolom én, a prímabalerináknak is kell idő, hogy lehúzzanak negyed liter szénsavmentes ásványvizet.
Na jó, de ez így túl egyszerű lenne, fogta a fejét valamikor a hetvenes években Kenneth MacMillan lovag úr: bugyoláljuk ezt a történetet balettbe, méghozzá egy olyanba, ami határozottan élvezhető azoknak is, akik eddig a műfaj közelébe sem merészkedtek! S lőn!
Massenet művei hibátlanul lettek összeollózva, és csak helyenként nem passzolnak a cselekmény mögé, de ezek ritka percek. Olyan a zene, mintha egy igényesebb mesefilm három órás, szimfonikus soundtrackjét hallgatnám, az irritálóan nyálas énekbetétek nélkül. Eskü, Walt Disney jogutódja ha ezt megszagolja, már jön is térden állva könyörögni a jogokért. A koreográfiával a fent említett Sir MacMillan végzett varázslatos munkát: kidolgozott, és ha ismered a cselekményt, a mozdulatok is értelmet nyernek, nem csak egymás (időnként indokolatlannak is tűnő) ölelgetése meg emelgetése megy, tekintet nélkül összefüggésekre és a dramaturgia szerint aktuális emberi viszonyokra.
Apropó, dramaturgia! Árnyalt, ötletes, de annyira, hogy erre konkrét példákat hoznék.
1.) Az egyetlen megerőszakolós szexjelenetet sikerült ízléstelenségek nélkül megoldani, de volt annyira célzatos, hogy ne pislogjunk kiélt öreglányokként, hogy ezt nevezitek ti annak a bizonyos póznak...?
2.) A száműzött erkölcstelen nők zombira hajazó, darabos tánca kifejezetten szívfájdítónak hatott,
3.) a mocsári hallucináláshoz pedig a színpad mélységét használta fel a rendező: előtérben a vonagló Manon, egy óriási szalagfüggöny mögött pedig a képzelete testesül meg. Érthető, zseniális, egyszerű, tapsikolásra méltó!
A tetejébe az egész még pörgős is, lásd: kispárna se kell, hogy túlélj a darab végéig (pedig a kakasülő az Operaházban még mindig cseszettül kényelmetlen). A jelmezek ízlésesek, a díszlet pedig konzervatív, de nem unalmas.
Csak azért nem áradozok a táncosokról is külön, mert beismerten balett-analfabéta vagyok, és nem tudnék mozdulatsorokról hitelesen beszélni. Egy biztos: színészileg kivétel nélkül jó választásokkal találtam szembe magam... kicsit túl jókkal is. Itt jön az előadás (lényegében) egy szem bakija: a messze túlságosan kidolgozott mellékszálak. Mind Lescaut Jr és a szeretője, mind a teljes bordélyház a Madame-mal és az első kurvával izgalmas és érdekes minitörténeteket gesztikuláltak le a színpad szélén. Ennek eredményeként csorgó nyállal figyeltem, mi folyik ott oldalt a sarokban, és percekkel később vettem csak észre, hogy középen időközben két főszereplő legyakta egymást, a harmadik meg Amerikába szökött egy jobb élet reményében... na de tényleg, kit érdekel, még mindig nem tudom, hogy a zöld ruhás csajt végül ki vitte szobára! De őszintén: talán ez volt az EGYETLEN dolog az egész előadásban, ami zavart... ja, meg az indokolatlanul huszonöt perces szünetek, de hát gondolom én, a prímabalerináknak is kell idő, hogy lehúzzanak negyed liter szénsavmentes ásványvizet.
Menjetek, nézzétek meg, amíg még adják Budapesten! Megéri, komolyan.
Képek: http://www.opera.hu/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése