Albumkritika: Adele - 25, avagy mit szégyen szégyellni

Jó nagy fába vágtam a fejszém ezzel a zenével, de megpróbálom.

A mai divatzene, és a véleményem róla? F. Ú. J. Nyilván leginkább azért, mert olyan hányingerkeltően egyforma minden és mindenki ebben az iparban, mintha abból a tojástartóból kerültek volna ki, ami tégla-alakú tojásokat formál bármilyen tyúk-végbéltermékből. (I blame this knowledge on Facebook.) Nem jövök azzal, hogy amellett, hogy sablon-"munka" minden, még stílusra sem tetszik, mert értelmes felnőtt ember ízléseken nem vitatkozik.

De valamit le kell szögeznem, mielőtt nekiállnátok szögletes tojásokat vagdosni a fejemhez.

1) Elsétálva amellett a tény mellett, amelyet egyébként szintén egyéni szocprob-nak minősítek, miszerint könnyűzenében a rock és a metál az én két kedvenc műfajom, mert a létező legintenzívebb érzelmi töltetet  ez a kettő hordozza számomra;

2) mindemellett figyelembe véve egy műveletlenebb szarvasmarhát megszégyenítő önfejűségemet, amelyhez az is hozzátartozik, hogy nem vagyok hajlandó semmiben és soha a "nyáj" után menni, legyen az öltözködési trend, vagy divatból hype-olt zenei műfaj;

IGENIS meghallgatok az említett kedvenceimen kívül akármi mást is. Igen, adott esetben popot, alternatívot, rapet, indie-t, sőt, elvetemültebb napjaimon country-t, jazzt, és Justin Biebert is. EDM-re csak akkor veszem rá magamat, ha érzelmileg kötődöm az előadóhoz (lásd verbális kirohanásom az őszintétlen popcicák hadvezére ellen), vagy ha kínzással rávesznek. Viszont engem így kell szeretni vagy nem szeretni - ha az adott zene szól hozzám akár dallamban, szövegben vagy hangulatban, és bármit képes nyújtani nekem, nem csak, hogy meg fogom hallgatni, de ráragasztózom az ujjam a replay-gombra, akkor is, ha a klipben Miley Cyrus klopfolófát nyalogat, vagy Justin Bieber twerkel. Arra nyilván lenyelhetitek az arzént, hogy nem miattam ugrik majd egekbe az adott videó nézettsége, de ezzel szerintem senkit nem lepek meg. Viszont térjünk a lényegre.

Alig három hete, hogy karácsonyra megkaptam ezt az albumot, és csak kerülgettem, és az égnek nem jutott semmi eszembe, amivel belevághatnék ebbe a kritikába - márpedig ahhoz ragaszkodtam, hogy ez az album és az énekese is megkapja tőlem, amit érdemel. Aztán, már januárban, egy jó barátnőmtől meghallottam A Mondatot, ami felkattintotta az ötvenes izzót a fejem jobb felső sarkában (ami tudvalevő, hogy az ihletért felelős személyes anatómiám szerint). "Nem hallgatok semmit, amit mindenki szeret, de Adele... nem bírom, hogy imádom."

És akkor most tessék. Mondjon valaki valamit erről a nőről, amit még nem mondtak el róla 2008 óta. Mert ez bizony mára divatzene. Cirka három éve hallottam tőle először az istenített Rolling in the Deep-et, és amellett, hogy hanyatt vágott a hang, a videoklip és főleg az attitűd még a pofámba is taposott. Itt egy nő, (akkor még) huszonegy évesen, aki úgy forgat videoklipet, hogy kiül egy üres szobában egy székre, és kizárólag a hangjával megteremt egy korszakot. (Amiért rajongok. Pedig nem rock, nem metál, ez itt jazz és pop.) Egy nő, aki szarik a fejére az alkati elvárásoknak a maga molett formájával - ezt iszonyatosan becsülöm, mert azzal a pálcikatrenddel, ami mostanság megy, egy doboz szépségversenygyőztes gyufa se tudna már mit kezdeni zavarában. Ez a téma mindenképp egy külön kritikáért ordít, talán később előveszem.

Adele szarik a divatzenére is, méghozzá két irányból. Az egyik maga a stílus. Nem próbál meg versenyt felvenni a korral, amiben élünk: amiben "tisztességes" helyeken maximum két, milliárd gombbal felszerelt robot-asztal szolgáltatja a zajt, amelyre tinik tízezrei kezdenek önkéntesen epilepsziás roham imitálásába. (Még az is lehet, hogy nem imitálják. Azok a fények, meg a cuccok amiket az italokba csöpögtetnek... én már bármit el tudok képzelni.)

A másik az epilepsziás roham maga: ez a nő ugyanis NEM táncol, nem mozog a színpadon, egy kicseszett lépést sem. Nope. És nem azért mert nem tudna a súlya miatt, ne gyertek ezzel, mert ennél ti is értelmesebbek vagytok. Adele saját bevallása szerint a zenéje a fülnek szól, nem a szemnek, és amellett, hogy ez úgy hangzik, mint valami Qrva értelmes dolog, még igaz is! Tekintsünk el attól, hogy én személy szerint nem szeretem azt, amit manapság táncnak neveznek: nem értem a rendszerét, a szépségét nem találom, és nem is csinálom jól. De az igényes koreográfia jó aláfestésként és élvezetes hangulatkeltésként tud funkcionálni zene alá, ezt el kell ismernem. Adele viszont egy teljesen másik világban működik: megteremtette a maga univerzumát, amibe sikeresen asszimilálja emberek ezreit azáltal, hogy egyedül a zenéje által végez minden munkát. Nem kell a hangulatfokozás, a vizuális vagy mű-audiális LSD, marketing se nagyon, mert meghallod és ha hozzád szól, be vagy rántva könyörtelenül a minőséggel és az őszinteséggel - hát már megint nem ide lyukadtam ki? Konklúzió: említett barátnőmnek másnapra átdobtam az egész albumot, hogy hallgassa csak bátran, és ne utálja. Mert ha valamit NEM szégyen követni, az ez a trend: az Adele-őrület. Szívet-lelket ad, minőséget és egyediséget.

Na halljuk azt a huszonötöt!

Hello. Nos, do I have to...? MINDENKI ismeri, ezt a dalt önti magából minden felület hónapok óta. Vagy unod, vagy szereted, de állásfoglalás nélkül nem hagy senkit. Minden sikerlistát megdöntött, ezt isszuk a csapvízben is... de az az őszinte véleményem, hogy inkább ilyet, mint bármi más marketingen gazdagon füstölt muzikális idegmérget. Egyetlen negatívuma, hogy irritálóan fülbemászó, ami nem előnyös egy ekkora slágernél... hátrányára válik az előnye.
A Send My Love To Your New Lover ellen ugyanennyit tudok felhozni - elsőre az ablakon ugráltam ki tőle meg a szinte infantilis dallamvilágától, és a hasonlóan egyszerű témától, aztán a dal valahogy beköltözött a hallójárataimba, és nem segít se spray se fülpiszkáló, már próbáltam.
Az I Miss You iszonyat alter. Tényleg, még Adele-hez képest is. Mélyről kirobbanó keserűség közel 6 percben, és ez minden, amit el tudok mondani róla. A When We Were Young számomra felületesnek hat kissé, de a maga témájában hibátlan. Ha hónapokkal később találkozol az ex-szel, még ha rémes is volt vele, egy kis részed visszakíván minden szarságot. A Remedy egy kis chillout ebben a rengeteg érzelemben - mintha kevésbé akarna berángatni, mint a többi. Némi felülemelkedés a melankólián, szeretem.
A Water Under The Bridge már annyira elrugaszkodott a bánattól, hogy megközelíti a másik végletet. Mindemellett számomra töltelék-érzése van, ha élvezetes és ritmikus is. Nem árt újraértelmezni az adott előadóhoz fűződő viszonyod, ha kijön egy új albuma, de kénytelen vagyok kimondani: ez a dal a legkevésbé Adele stílusa. A River Lea viszont zseniális. Nem viccelek, pedig elsőre ugyanolyannak tűnik, mint a többi. Zsigeri élményként adja át az érzést, amikor nem vagyunk hajlandóak elismerni a nyakunkon ülő depresszió létezését, ellenben képesek vagyunk akárki mást hibáztatni érte, kivéve a saját mazochizmusunkat vagy gyengeségünket, hogy már nem is akarunk kimászni belőle.
A Love In The Dark az ultimate bőgős dal. Nem hiszem, hogy magyaráznom kell, a könnycsatornák elmesélnek mindent. Fájdalmasan igaz szöveg, eszméletlen dallamvilág nagyon egyszerűen hangszerelve. Adele a szakítások királynője, most kiáltottam ki.
A Million Years Ago a lélek öregedéséről beszél, és ez meglepő lehet a húszas éveid közepén. Pedig simán előfordul, hogy annyi mindent bántál meg és hagytál elsuhanni magad mellett, hogy elfáradtál, és egy becsületes nagymama szokásai szerint már csak a szép dolgokra akarsz gondolni. Azok viszont már elmúltak. Hüpp. Menjünk gyorsan tovább. All I Ask - zseniális gyönyörűség, hátborsóztató és átélhető. Szerintem rajtam kívül még sok ezer ember félelmét fogalmazza meg a "What if I never love again?" sor.
Sweetest Devotion  - ez a dal egyértelműen Adele gyerekéhez szól, aki nemrég született meg. Nos, a szöveg mély, de a dallammal valahogy nem sikerült túl sokat kezdeni, a hangszerelés zavaros számomra. Album-lezárásnak jó, önmagában zenének nekem kevésbé bejövős.

De ne rám támaszkodjatok, könyörgöm. Ezt az albumot hallani kell, ha a másik kettőre (19, 21) nem is vetted rá magad... na jó, őszintén? Inkább vedd. Egy csomó mindent leírtam, de talán feleslegesen. Adele munkásságából a zene beszél, és olyankor én jobban teszem, ha bekussolok.