Adott két „kellemetlen alak”, Aczél András és
Hábetler András, egyikük hivatalos foglalkozása sem újságíró, nem is tudok
róla, hogy valaha is ezen hivatás közelébe kerültek volna. Márpedig fent
említett foglalkozás legalább alapvető fogásait nem lenne rossz elsajátítani
egy ilyen programsorozathoz… Ugyanis a helyzet a következő: két kellemetlen
alakunk másfél-két órán keresztül szekál egy harmadikat, aki operaénekes.
Faggatják mindenféléről, iskola, tanárok, gyerekkor, karrier, tehát újságíró
terminussal élve ez gyakorlatilag elmegy egy mélyinterjúnak.
Egy élőben zajló, jó és egyenletesen szórakoztató
mélyinterjúhoz a következő dolgok elengedhetetlenül fontosak lennének:
A) Aki kérdez, képes legyen biztosítani a program
folyamatos menetét, reagáljon arra, amit az alanya válaszol neki, szükség
esetén segítse át jólirányzott kérdésekkel a leblokkolásain.
B) Aki kérdez, jól kérdezzen! Eléggé specifikusan
ahhoz, hogy a válasz ne legyen túl általános, de ne is redukálja le a
válaszlehetőséget pár szóra. Eldöntendő/egyszavas válasz kérdés tilos!
C) Ha tudom, hogy az alanyom nem lesz könnyű eset,
hogy számíthatok arra, hogy leblokkol, vagy hirtelen nem tudja, mit mondjon,
segítek neki. Kérdezem, vagy ráterelem a válaszát egy olyan ösvényre, amin már
magától is tovább tud haladni. De NEM fagyok le én magam is!
Jelen esetben talán az utolsó pont volt az, ami
szinte végig problémát jelentett. Adott ugyanis egy operaénekes, Kálmándi
Mihály, akiről ha valamit megtanultam a két év alatt, mióta ismerem, hát az az,
hogy nem a szóbeli kommunikáció az elsődleges erőssége – annál inkább az
éneklés; azzal eléri, hogy a közönsége jó része, beleértve engem is, leolvadjon
a székről.
Namármost, ha tudom, hogy ilyen alanyom lesz –
márpedig Hábetleréknek tudniuk kellett –, akkor minden csepp empátiámat és
problémamegoldó képességemet beleölöm abba, hogy ez a lehető legkisebb gondot
jelentse, és a kommunikáció nagyjából folyamatos legyen köztünk. Hát, ez az,
ami Aczélnak és Hábetlernek – neki aztán mégannyira sem – nem sikerült.
A beszélgetést hosszú-hosszú szünetek szakították
meg, mikor is mindhárom fél csak pislogott egymásra nagy, cuki bociszemekkel,
hogy „Na akkor most mi van?”. Az, kedves kellemetlen alakjaim, hogy
kérdezőként és program-ötletgazdaként sajna egyedül a TI felelősségetek, hogy
mit hoztok ki egy-egy szituációból, egy-egy alanyból. Nyilván ismeritek már az
illetőt jó ideje, legalább valami halványlila milkatehén sejtelmetek biztos
akad róla, hogy mire hogy reagál, mi az, amit szabad vagy nem szabad kérdezni.
Ezeket az információkat felhasználva aztán ki lehet alakítani egy olyan
kérdéssort, egy olyan légkört, ami könnyít a ti és az áldozatotok helyzetén is.
Maga a program ötlete amúgy nem rossz, elsődleges
célja az lenne, hogy a közönség minél többet megtudhasson egy-egy énekesről, mindezt
audiovizuálisan illusztrálva: fényképek, részletek előadásokból. Közben persze
megpróbálnak minél többet kiszedni belőle minél többféle dologról, bár
amennyire észrevettem, a magánéletben nem vájkálnak; bár ezt is nyilván alanya
válogatja, hogy ki mennyire engedi. Misi nem nagyon engedte.
Helyette rengeteget megtudtunk a karrierjéről, hogy
milyen helyeken járt, miket énekelt, hol tanult, kiktől tanult, ilyesmiket. Még
annak is érdekes volt, aki már amúgy a teljes internetet végignyálazta a
legapróbb információk után is.
Ez volt az első OpeRaport, amin jártam, de csak
akkor ülnék vissza még egyre, ha olyan vendéget hívnának, aki tényleg nagyon
érdekel… Tudnám ajánlani mondjuk Szemerédy Károlyt vagy Kiss B. Atillát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése