Nemrégiben futottam bele Dr.
Vekerdy Tamás Facebook-oldalán a sápítozásba, hogy mostanában tendencia, hogy a
kiskölkök a filmek/rajzfilmek negatív szereplőit tartják menőnek, velük
azonosítják magukat, és ez jajj, micsoda szörnyűség. Mióta láttam leírva ezt a
nettó faszságot, azóta érzek ingert, hogy megfogalmazzam a saját véleményemet a
dologról, ami sommásan így fest: a bánatos francokat. (Én is Darth Vaderért
voltam odáig ötévesen, semmi bajom nem lett tőle. És mind a mai napig vallom,
hogy éljenek a negatív karakterek.) De mindjárt kifejtem jobban is.
Ennek a jelenségnek szerintem igen
egyszerű oka van: a „rossz” karakterek egyszerűen érdekesebbek, emberibbek
abban a tekintetben, hogy sokkal inkább hasonlítanak egy emberre a
természetükben – hozzáteszem, itt most kifejezetten a jól megalkotott, rétegelt negatív karakterekről beszélek, nem a
tucatáru főgonoszról.
Nem tökéletesek, vannak hibáik,
éppen ezért könnyebb bennük az embert látni, mint a „jó” karakterekben, akik
tökéletesek, mindig helyesen döntenek, sosincsenek kétségeik (lásd Captain
America, csak hogy mondjak egy példát). Hol hiteles ez? Sehol. És ami nem
hiteles, azt már senkinek sem lehet eladni; úgy tűnik, a kiskölköknek sem. És
ami a még rosszabb, hogy ez a tökéletes, erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen,
mindig helyesen döntő „jó” karakter még mindig a jobbik eset, mert ebben
legalább egy icipici munka van.
Na de ott vannak a manapság igen népszerű
Young Adult könyvsorozatok (Takonylat, Evermore, Fallen, SzJG, meg a tököm
tudja, még mi) főszereplői, akik tök szimplán üresek, de olyannyira, mint a
tányérom a gyros-étteremben öt perc után. Semmi nincs bennük, konkrétan semmi,
csak vázak, amiket az írói akarat mozgat ide-oda, nincs bennük karakter, amivel
egyáltalán azonosulni lehet. Ilyen „jókra” meg senki sem vevő, teljesen érthető
módon. És félreértés ne essék, nem csak a könyvekben figyelhető meg ez a
tendencia.
A „jó” és a „gonosz” éles elhatárolódása
és szembeállítása ma már egyszerűen nem működőképes szerintem, sőt, talán soha
nem volt az. Olyan kevés dolog van, amiről abszolút kizárólagossággal lehet
kijelenteni, hogy jó vagy rossz, hogy ezek csak a kivételek, amik erősítik a
szabályt. Mellesleg meg az emberi természet maga is sokkal összetettebb ennél.
Nem végletes lények vagyunk, hanem több ezernyi rétegből álló, pokolian
összetett személyiségek, végtelenféle árnyalattal és színnel. Ezt lebutítani
feketére és fehérre egyszerű ostobaság szerintem. És ez még a gyerekmesék szintjén
is igaz. Nem, az a rohadt Disney herceg nem tudja mindig megmenteni azt a hülye
picsa Disney hercegnőt. Bizony van olyan, hogy a sárkány felzabálja mindkettőt,
majd jóllakottan visszafekszik aludni az aranyhalmára. És ezzel nincs semmi
baj, mert az élet ilyen.
Végezetül hoznék két példát, ahol
a rosszfiú annak ellenére az
érdekesebb szereplő – legalábbis számomra –, hogy a jók mellette is
tisztességgel megalkotott, színes karakterek. Mindkettő Marvel filmből lesz,
mert úgy tűnik, manapság a piacon ők az egyetlenek, akik legalább
megközelítőleg normálisan képesek megoldani ezt a problémát.
Az egyik a Doctor Strange ügyeletes bajkeverője, Kaecilius. Először is be kell
ismernem, kábé a harmadik nézésre szerettem meg úgy istenigazából ezt a filmet,
előtte csak elvoltam vele. És oké, abban, hogy megszerettem konkrétan ezt a
karaktert, abban meg Mads Mikkelsen van benne vastagon. Meg a hangja. Meg a
szája. Meg a mozgása. Meg úgy kábé mindene.
 |
| Kaecilius |
Na de térjünk vissza a karakterhez. Egyfelől, Nalini Singh, minden sötét, traumatikus múltak királynője, petróleumot pisilne a gyönyörűségtől, ugyanis Kaecilius pont a zsánere. Előbb a gyereke halt meg, aztán a felesége, ebből származó alkoholproblémákkal küzdött, és a többi. Mire elérünk a Doctor Strange sztorijáig, már mindezen túlvan; látszólag. Rohadtul csak látszólag, ugyanis minden, amit a filmben elkövet a drága, erre a fel nem dolgozott traumára vezethető vissza szerintem. És az, hogy ez a trauma nem került feldolgozásra, egészen biztosan a film ultimate jóságos(nak beállított) kung-fu mesterének, az Ancient One művésznéven futó intézményvezetőnek róható fel.
Mordo teljesen jól mondta, mikor
kijelentette, hogy Kaecilius az ő hibája volt. Ugyanis ha valaki abban az
állapotban tántorog be hozzám, mint azt Kaecilius feltételezhetően tette, nem
kezdem el misztikus tanokkal tömni a fejét, hanem elrugdosom a legközelebbi
pszichológusi rendelőbe, banyek! Minden más ráér azután, hogy legalább
valamennyire összekaparta magát a szerencsétlenem.
Egyszóval, Kaecilius egy olyan
rosszfiú, akinek a rosszfiúvá avanzsálását meg lehetett volna akadályozni. Elkerülhető
lett volna, csak egy kevés józan paraszti ésszel, és persze jóval több
empátiával és támogatással; és ez valahol rohadt szomorú és tragikus.
A másik kedvenc Marvel rosszfiú iránti
rajongásomban, nem túlzás kijelenteni, milliókkal osztozom. Ugyanis ez a rosszfiú
Loki, az utánozhatatlan, az egyetlen, az egész külön kicseszett pszichológiai esettanulmány.
Komolyan mondom, Phd-t lehetne belőle írni, mindjárt trilógiaként. Nincs az a bármilyen
jól megírt és összerakott „jó” karakter, bárhol, akit egy napon lehetne említeni
Lokival. És ezt axiómaként vagyok hajlandó kijelenteni.
 |
| Loki |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése