Intermezzo – Simon Boccanegra

…Avagy ha még egyszer meghallom azt a mondatot, hogy „nem számít a sztori, csak a zene”, tutifix, hogy leütöm az illetőt, akinek ez az emeletes marhaság ki talál jönni a száján. Egyetlen egy eset van ugyanis, amikor valóban nem számít egy opera sztorija: mikor az ember csak hallgatja. Akkor valóban a zenei élmény az, ami elsősorban mérvadó, ami fontos lesz, amihez kötődsz. De abban a pillanatban, hogy egy operát színpadra alkalmaznak, máris nagyon is elkezd számítani a sztori – meg a karakterek, a díszlet, a jelmez, a dramaturgia és a többi.

Egyetlen egy dolgot gondoljunk csak végig: ha maguknak a komponistáknak nem számított volna, hogy milyen történetet visznek színre, akkor hangszeres zeneműveket alkottak volna, concertókat, etűdöket meg a bánat tudja, hogy még mit, nem értek én ehhez. De mit csináltak? Komplett sztorikat álmodtak színpadra, nem egyszer, nem kétszer, hanem jó sokszor konkrét színdarabokat, regényeket adaptáltak (Macbeth, Rigoletto, Traviata, Falstaff, és még a végtelenségig lehetne sorolni), sokszor azért, mert ők maguk szerették ezeket a műveket. Verdi például odáig volt meg vissza Shakespeare-ért.

És hogy miért adaptálták ezeket operává? Mert fantáziát láttak ezekben a történetekben, úgy gondolták, hogy operaszínpadon, megtámogatva a zene erejével is tudnak hatni, még ha másképp is. Ezt ledegradálni arra, hogy „csak a zene számít”, eléggé beszűkült látókörű hozzáállás szerintem.

És hogy miért a Simon Boccanegra kapcsán jött ez elő? Őszinte leszek, egész egyszerűen azért, mert most elégeltem meg. Rengetegszer hallottam már a fenti mondatot, rengeteg opera kapcsán, és most lett tele a hócsukám végleg. Na de lássuk, milyen is a Boccanegra sztorija! Hát kérem, első blikkre meglehetősen keszekusza. Van egy félórás prológunk, ami megpróbálja nagyjából vázolni a szituációt, de ez csak addig működik, míg a politikai részével van elfoglalva. Az interpersonal relationships már egy teljesen másik kérdés.

A sztori szerint Genovában járunk, ahol épp dózseválasztás készül (hogy ez hogy megy, hogy teljesen demokratikus-e vagy sem, nem egészen tisztázott az operában, lásd a végét). Természetesen megy az ármánykodás ezerrel, és az osztályharc sem maradhat el: patríciusok és plebejusok, óh, azok a régi szép emlékek a gimis törióráimról… Na mindegy, lényeg, hogy valahogy ezt a Simon gyereket szúrják ki arra, hogy dózse legyen. Na de Simonnak van egy sötét titka: egy nemeslányba szerelmes, akinek ráadásul már gyereket is csinált. Ejnye, Simon.

Természetesen nemeslány apukája a plafonon van a ténytől, és nem ám az örömtől, úgyhogy a szokásos gyűlölködés-adag is adott, ami minden operának szerves kelléke kell, hogy legyen. Nemeslány közben meghal, gyerek eltűnik, Simon dózse lesz.

Fast forward 25 év. Elsőnek meg kell, hogy jegyezzem, minden elismerésem Simoné, hogy ennyi ideig meg tudta tartani a trónt. Bár bariton a drága, annyira nem csodálkozom. A baritonok by definition tökösek és talpraesettek. Na és innen jön a szokásos operai kliséhegy: szerelmes tenor-szoprán párocska, intrikus bariton, gonosz basszus, és a többi. Természetesen megkapjuk az apa és lánya meghatóan egymásra talál jelenetet, tapsi-tapsi.

Szóval, alapvetően a Boccanegra egy teljesen átlagos operasztori, eléggé kiszámítható, és nagyon vicces figyelni, ahogy a libretto kétségbeesetten próbálja betömködni a kisebb-nagyobb plothole-okat a történetben, de nem igazán megy neki. Például az, ahogyan azt magyarázza, ahogy a kislány eltűnt: totál zavaros és ezer ponton támadható csak ez az egy mozzanat. Pl: ugye Simon állítása szerint a kölök elkóborolt és nem találták sehol. Namármost, bármely számítás szerint a kölök nem nagyon lehetett több pár évesnél, ha gyorsan észreveszik, hogy eltűnt, és nekiindulnak páran megkeresni, nem juthatott olyan rohadt messzire, főleg egy lakatlan partszakaszon, hogy ne találják meg.

A karakterek igazából csak baritontól és attól lefele értékelhetőek, de ez általában így szokott lenni. Paolo egy rettenet furfangos és gonosz kis geciláda, az, akit imádunk utálni, mert valami perverz élvezetet lelünk benne. Nekem abszolút kedvencem. Simont se kell félteni, az a tény, hogy bariton, megvédi attól, hogy túlságosan esetlen vagy kiszolgáltatott legyen. Sőt, egyszer bejátszik egy olyan kegyetlen pszichológiai játszmát, hogy a tíz ujjamat megnyaltam utána. Outright savage. I love it.

A látvány valami elképesztően gyönyörű, talán az egyik legszebb, amit eddig láttam, abszolút visszaadja a tengerparti város hangulatot, igaz, sokszor eléggé sötéten. Nem nagyon vannak konkrétan világos jelenetek az operában. Ha film lenne, nagyon-nagyon sok éjszakai forgatásra lenne szükség. A különös állatkák jelenlétét gyakorlatilag semmi nem magyarázza, így a funkciójuk megmarad a fura biodíszlet szintjén. Kár. A jelmezek szintén nagyon szemrevalóak, szóval a klasszikus rendezések hívei most igazán meg lehetnek elégedve.

A zene Verdi, és ennél többet mondani nem is szükséges szerintem.

képek: opera.hu