Nem kétséges, hogy a Trubadúrt minden operakedvelő
ismeri, még ha esetleg nem is szereti, és az sem kérdéses, hogy ezen emberek jó
részének megvan a maga kis elképzelése arról, hogy ennek hogyan is kéne kinéznie
a színpadon. A legtöbbek fejében valószínűleg egy ódon várkastély jelenik meg, emberek
középkori érzetet keltő ruhában, karddal a kézben, egyszóval minden, ami egy
klasszikus Trubadúr kelléke lenne.
Nos, aki ezzel a prekoncepcióval sétál be az Erkel
színházban ebben az évadban felújításra kerülő Trubadúrra, azt a pofára esések
pofára esése fogja fogadni. Se várkastély, se középkor, se lant, se kard… ja,
bocs, de, kard az van. De hogy minek…? A helyszín egészen konkrétan
behatárolhatatlan, a legtöbbször elhangzó megoldások – nem feltétlenül ebben a
sorrendben – a diliház, a kórház, a szanatórium és esetleg a valamiféle katonai
létesítmény. Oké… ismételten felmerül a kérdés: minek? Mi köze van ennek a
Trubadúrhoz akár történet, akár dramaturgia, akár értelmezés szempontjából?
Őszintén? Szerintem a nagy büdös semmi.
Nem fogok kísérletet tenni a rendezés bármiféle
értelmezésére, mégpedig abból a rendkívül egyszerű és prózai okból kifolyólag, hogy
nem találok benne értelmet, pedig esküszöm, próbáltam. Összesen háromszor
néztem meg az előadást, kétszer az első, egyszer a második szereposztással, de
beismerem, egyetlen alkalommal sem sikerült semmiféle koherens megoldást
kihámoznom ebből a tömör bullshit-stormból, egyvalamit kivéve: hogy a rendező
(Galgóczy Judit) egészen biztosan klinikai eset. Eddig csak egyszer fordult meg
a fejemben, hogy kétségbe vonjam konkrétan a rendező épelméjűségét, mégpedig
Stefano Poda esetében, aki szintén erős vonzódást mutat a sötét és beteg
színpadképek iránt.
Maradnak hát a karakterek és énekesek, akikkel
lehet foglalkozni; szokásomhoz híven ez úgy fog menni, hogy a fiúkra
koncentrálok, azon belül is a mélyebb hangfajokra, mert általában ők azok, akik
egyáltalán képesek arra, hogy megmozgassák a fantáziámat; igaz, ezt mindjárt többféle
módon is el tudják érni. De hogy senkinek ne legyen hiányérzete, hozzátenném,
hogy a lányokkal sem volt probléma, Komlósi Ildikó kifejezetten nagyon
tetszett, eddig bármiben láttam, mindig a magas színvonalat képviselte.
Na de lássuk az én kis drágáimat, a baritonokat és
basszusokat, azokból is először a két Luna grófot, akikhez volt szerencsém; és
gyakorlatilag akik miatt én képes voltam végigülni azt a három előadást.
Gondolom, azzal semmi meglepetést nem okozok, ha
kijelentem, hogy Kálmándi Mihály a legimádnivalóbb, legcukibb Luna gróf, akit
valaha a hátán hordott a Föld, és annyira édes, hogy cukor nélkül zabálom meg,
de helyből. Ami viszont már meglepetést okozhat, hogy azt is kijelentem, hogy
ebben a szerepben én nem ezt várom, és valahol hibának is könyvelem el, bár
messze nem irritált ez most annyira, mint anno Scarpia esetében. Scarpia elemi
gonosz, ott konkrét paradoxonként működik az ölelgetési ösztön jelenléte;
Lunánál esetleg, hangsúlyozom, esetleg
van létjogosultsága, de akkor sem egész végig, max a darab végén.
És ha van valami bajom Misivel, hát ez az: hogy
hiába született ő baritonnak, ráadásul olyan hanggal, hogy zokogni lehet tőle,
annyira gyönyörű, ha a karaktere egy mocsok – márpedig ez igen gyakori a
baritonok esetében –, ott borul a kártyavár, színészi játék tekintetében
biztos. Misi… megértem, ha gyűlölni fogsz ezért, de kénytelen vagyok kimondani:
nem vagy hiteles rohadék, nem is voltál és valószínűleg soha nem is leszel. És
tudod, miért? Mert nálad aranyosabb bariton még nem született erre a világra.
Igaz, amikor elénekli Luna slágeráriáját, az Il balen del suo sorrisot, már messze
nem érdekel, hogy milyen a színészi játéka; sokkal inkább az köt le, hogy az
ária végén, ha egy mód van rá, még szilárd halmazállapotban legyek.
A másik Luna, Alexandru Aghenie szinte még gyerek –
legalábbis a karrier szempontjából –, a hónap végén tölti be a harmincegyet,
ami szívet tépően fiatal egy bariton esetében; de ez a srác nem bariton, ezt
egy nagyobb összegben le merném fogadni. Félreértés ne essék, ha ránézek, simán
hajlandó vagyok elhinni, hogy bariton, mert minden sztereotip jegyet magán
hordoz: magas, elég jóképű is, jó alakja van, alkatra tipikusan bariton. Na de
amikor kinyitja a száját… nem, ez a fiú inkább egy mélyebb hangfekvésű tenor,
amúgy egész szép hanggal, csak a szerepkört tévesztette el, de nagyon súlyosan.
Ami viszont kifejezetten pozitív benne, hogy érzem,
látom benne a lelkesedést a pálya iránt, tüzes, heves, van benne élet, nem az a
fenekén ülő típus; ezt főleg a párbajjelenetben lehet tetten érni, nagyon
ügyesen, aktívan mozog benne. Amúgy az egyetlen pluszpont tőlem a rendezésnek
is ez a jelenet: végre nem csak állnak és a szájukat jártatják, hanem tényleg
megtörténik a párbaj. Tapsi-tapsi.
Úgy érzem, Alexben van potenciál, a srác nagyon
tanulékony, jól formálható, a színpadi mozgása is rendben van, illetve ahogy
látom, könnyen épít be a saját eszköztárába másoktól ellesett apróságokat.
Nekem pl. néha beugrott Hvorostovsky agresszív, szinte állatias Lunája, amit a
MET-es Trubadúrban láttam tőle.
Ahogy két Lunánk volt, úgy két Ferrando (Palerdi
András/Kovács István) is járt hozzájuk, és a két páros kapcsolati dinamikája
szintén nagyon érdekesen alakult. A Kálmándi-Palerdi párosnál egyenrangú
feleket láttunk, akik kölcsönösen megértik és segítik egymást, illetve láthatóan
hosszú és pozitív kapcsolat van mögöttük, bár ezt annak a számlájára is lehet írni
esetleg, hogy a két énekes a valóságban is jó viszont ápol. A Kovács-Aghenie páros
viszont inkább egy elcseszett apafigura-hisztis kölök dinamikát hozott, ezt főleg
Kovács István játéka támasztotta alá nagyon szépen. Ahogy telt az idő, és Aghenie-Luna
egyre többet és többet nyüszögött Leonóráról, úgy Kovács-Ferrando facepalmjainak
száma is exponenciális növekedést mutatott, végül eljutott a non-verbálisan kifejezett
„Elegem volt belőled, feladom, azt csinálsz, amit akarsz!” mondatig.
A két tenor-szólam, Manrico és Ruiz nem sok vizet zavartak,
mindkettő korrekten hozta, amit kellett, de egyvalamit hadd kérdezzek már meg, könyörgöm.
Ruiz mégis mi a búbánatos hétszentségért közlekedik gyökkettővel?! Még akkor is,
mikor többszörös felszólítást kap arra, hogy siessen! Ha ezt valaki megmagyarázza,
kap csokit.
Képek: www.opera.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése