Met-leső ütközőzóna - Szerelmi bájital vs. Bohémélet, avagy mire nem képes a színészi játék

Bizonyítékul, hogy nem tétlenkedtem az elmúlt két hónapban, egy ilyen furcsa kombót hoztam mára. Oké, ütközőzóna, de nem az, amire gondolnátok. 2018-at ugyanis azzal kezdtem, hogy egy hét különbséggel gyorsan két Metes rendezést is megnéztem a MÜPA-ban. Ezúttal a két opera ütközik a kritikában, még pedig az opera, mint műfaji lánc állandó gyenge szemének szempontjából: színészet és dramaturgia, és hogy milyen döbbenetes különbségeket képes mutatni két, alapvetően korrekt operarendezés, ha tehetséges vagy tehetségtelen színészek kezébe adjuk a szerepeket. Toljuk neki, lelkes vagyok!

Első játékosunk: a Bohémélet. Gyakorlatilag először láttam ezt az operát életemben (24 vagyok, ne felejtsük!), de legalábbis első alkalommal úgy, hogy kritikus szemmel néztem. Le kell fektetnem először is pozitívumként, hogy az előadás set design-ja hibátlan. Gyönyörű a téli város, ahogy a vásári jelenet és a kis padlástér is Párizs felett; minden otthonos, kedves, a zenei intermezzokat kitöltő kis háttérjelenetek édesek, mintha egy kis karácsonyi mézeskalács-világba cseppennénk.

A tömegjelenetek epikusak, a jelmezek korhűk és esztétikusak, Puccini zenéjét minden kis apróság kiemelni igyekszik, mert mégis csak az a főszereplő, és meg is állja a helyét - állítom hogy a szerző művei közül is az egyik legszebb zeneiségű darabbal van dolgunk. Mondom ezt elszánt Puccinistaként... Puccinátorként... whatever, szóval masszív rajongója vagyok mindennek, amit a pali operairodalomban ránk hagyott.

Viszont meglátszik még valami: hogy színi rendezés terén a Met-ben az énekesek alaposan magukra vannak hagyva, és ezen aspektus a később tárgyalandó Szerelmi bájitalon szintén fülön csíphető. Ez alapvetően csak annak gond, aki nem tud színészkedni, mert az aztán háttérbe szorul, akármilyen koloratúriákat is képes bemutatni. Aki viszont "háttértáncosként" meg van áldva a színészi véna átkával, az olyan nemes egyszerűséggel lopja ki a műsort a főszereplők mellényéből a zsebóra mellől, hogy az egyenesen pofátlan tud lenni. Nézzük meg például szívem szottya Michael Fabianot az alábbi képen.

Michael, kedves, ez egy pojáca arckifejezése. A hangod megszégyenít egy fülemülét, de esdve kérlek, ne állj többet színpadra!
Persze, gyakori eset, hogy az énekesről egy darab szerencsés fotót nem sikerül készíteni, mert a hangképzett dalolás első látásra igen furcsa pózokba kényszeríti az énekesek arcát... de itt még csak nem is énekelsz, angyalom! Olyan feje van szegény embernek, amire a nagyanyám ösztönösen azt a kifejezést használta, hogy "a szeme sem áll jól" - engem meg arra a fajta palira emlékeztet, akitől minden nőt az ég óvjon. Szerintem mindenki érti, melyik alfajra gondolok; sündörög, hízeleg, olyanokat hazudik a szemed közé, hogy a pupillád járja bele a kalocsai karikázót, és az a fajta piperkőc a tetejébe, akinek a tükör előtt töltött átlag ideje naponta magasan veri egy hétköznapi nő maximumát. Sir Fabiano is úgy forgolódott az - amúgy szintén igen halvérű színészi játékot hozó - Sonya Yoncheva körül, hogy én kezdtem magam szégyellni szerencsétlen Mimi helyében, amiért nem lát át azonnal az ilyen ripacson.

Persze Rodolfo karaktere nem ekkora szánalomkupac, és Mimi sem elviselhetetlen, de legyünk őszinték: ők az opera tenora és szopránja. Teszik-veszik maguk jobbra-balra a fene nagy szerelemben, de egy szalmaszálat nem képesek keresztbe rakni senkiért, csak nyavalyognak. Ha már itt tartunk, nekem messze szimpatikusabb volt Musetta és Marcello kettőse, akik a drámai vonalért és a se veled-se nélküled kapcsolati dinamikáért feleltek. Na ott kijárt még az igazgatói dicséret is, mind színészi téren, mind hangilag. Susanna Philips az előadás szíve-lelke volt csalfa, könnyed, szemtelen karakterével, Lucas Meachem pedig bőven adott mélységet a maga félvállról-se világát élő szerepének. És akkor még nem is említettem Colline, a filozófus dalát, amit a kabátjának énekel. Ez így viccesnek hathat, de Matthew Rose-nak sikerült annyira átélnie az - opera amúgy egyik legszebb - áriáját, hogy nem volt az apró kis nézőterünkön, aki nem törölgette a szemét. Sorra másztak elő a vászonzsebkendők is az első sorban ülő nénik retiküljeiből.
Összességében tehát ez egy közel hibátlan előadás lett volna szerény nézetem szerint. A történet üzenete nem vérmesen egyszerű, a karakterek képesek a fejlődésre, az áriák művészien komponáltak, a zenekar kitett magáért, a set csillagos nyolcas, de a színészi játék kevéssé létezése sajnos feltette a pontot a felkiáltójelre.

 

Viszont menjünk tovább, mert pozitív példa lenne a második versenyző, nevest a Szerelmi bájital egy februári előadása.

A darab azzal az előnnyel indult nálam, amivel a Bohém hátrányt szenvedett, még pedig, hogy az egyik első opera volt, amit életemben láttam - nagyjából négy éves korom táján. Voltak is elvárásaim dögivel, de elég alaposan átment a rostán nálam. Pedig aztán ez egy vígopera, amiért ha emlékeztek, sosem rajongtam, a szövegkönyv és a történetvezetés pedig olyan mélyen primitív, hogy akár Da Ponte is lehetne, pedig nem. Donizetti zenéje dallamos, fülbemászó, dúdolgatható, és messze szórakoztatóbb képes lenni, mint egy Mozart, teszem azt. Viszont amiről a cikk szólni akar, az a színészi rendezés, és hadd hangsúlyozzam megint: ez ugyanúgy a Met volt - csak épp egy másik szereplőgárdával.

Még pedig hadd jegyezzem meg, hogy egy olyan dramaturgiát kapott a darab, hogy azt tanítani kéne, és a szereplők is azonnal mehetnének oktatónak a témában, egytől egyig. Pretty Yende, mint "az első nem fehér ember operai főszerepben ever" kisasszony bámulatosat hozott, és látványosan a vérében volt a karakter. Flörtölt, riszált jobbra-balra, hogy rengett belé a színpad, de Adinaként bőven nem volt sok ez sem, és egyszerűen elhittem, hogy ez a csaj soha életében aztán szerelmes nem lesz. Nagyszájú, pimasz, gyerekes, mégis vidám, könnyed és nagyon szerethető lányzót hozott ki a lehetőségekből, soha életemben ilyen szórakoztató Adinához nem volt szerencsém.

Matthew Polenzani Nemorinojába bele kellett halni. Durcogott, szipogott, mint egy kölyökkutya, de olyan bájjal, hogy legszívesebben az ölembe vettem volna a fejét, hogy megvakargassam a füle tövét, és eldobjak neki egy teniszlabdát, hogy hozza vissza. Ennek ellenére valahogy képes volt férfias jelenségként bemutatkozni, ha arra volt szükség, és ez a kettős még a Metes színészi körülményekhez képest is igen ritka.

Akit még kiemelnék, az Ashley Emerson, mint Gianetta, aki a darab harmadik mellékszereplője, mégis valahogy lefelejtették minden szereplistáról. Pletykás, minden lében és hímneműben kanál, egyszerű lány volt a szerepe, de magasan mindenki fölé emelkedett hangilag. Egészen döbbenetes volt látni, hogy a törékeny szőke lány jobbat hozott trillákban, mint a bögyös, magas koloratúrszoprán, pedig tényleg.

Dulcamara énekese is korrekt alakítást hozott, a jelmezek nagyon ötletesek voltak - külön kiemelendő Dulcamara két segítője, akik mintha Elton Johnt és John Lenont idézték volna ikonikus, cilinderes megjelenéseikkel. Ellenben megjegyzendő, hogy meglehetősen durva rendezéshez volt szerencsénk. Belcore és katonái többször gyomorszájon vágták vagy megrúgták Nemorinot, és Adina is alaposan osztogatta a pofonokat, akármelyik széptevőről is volt szó. Mondjuk elismerem, Davide Luciano kedves olyan tenyérbe mászót hozott, hogy ennek a Belcore-nak én is szívesen leosztottam volna pár fülest.

 

 

Összességében szeretném hangsúlyozni, hogy mindkét előadás bőven érdemes a figyelemre és a színházjegyre is, ha van még rá lehetőségetek az évadban. A Bohémélet története a bizonyítéka, hogy változhatott akármennyit a világ, az 1800-as években ugyanúgy beszélgetett, poénkodott egy fiatal baráti társaság, mint mostanában, ha a szelfibot és a diákhitel akkoriban nem is kerültek szóba. A Szerelmi bajital pedig ékes példája, hogy az emberi hülyeségnek - vagy, ha felemelőbb tanulságot akarunk, a hitnek - nincsenek határai, és mi magunk vagyunk képesek a legegyszerűbb dolgokat, embereket vagy eseményeket csodálatos tulajdonságokkal felruházni. Mi több, ha arról van szó, ezen képességünk lehet az okozója, vagy akár megoldása legtöbb problémánknak.

Hm, micsoda magasztosság. Színházra fel, everybody! Megmentjük a világot!

Plusz érdekesség az előadásról: az a rohadt ínycsiklandó tésztaétel, amit Dulacamara a második felvonásban betömött, nem véletlenül tűnt igazinak! Ínyenceknek a részletek és a recept (!!!) angol nyelven itt jön!

Képek innen: metopera.org