Hát, lehetséges, hogy ha eddig nem, most fogjátok lebénázni a zenei ízlésem. Igen, ilyet is hallgatok, de azért legyünk őszinték: nem gyakori, hogy egy énekes ötvenegyedik (51!!!) albumát (na jó, stúdióalbumból csak a huszonötödik) ajánlom.
Mai zenészünk - őt tényleg lehet
zenésznek titulálni - Céline Dion, és a Loved Me Back To Life korong,
amit nem azért választottam, mert egy kiemelkedően erős albuma lenne. Igen,
ismerem a francia stúdiómunkákat, ahogy az angolokat is, nekem is örök kedvenc a D'eux és a Let's Talk About Love is.
Viszont ez az album képes bemutatni valamit, amiről beszélni akarok az
előadónő kapcsán. Az időtállóság témája, és hogy hogyan függ össze az
arany középút fogalmával.
Hogy először a felszínes külsőségekről ejtsünk szót, lessetek rá erre a csajra itt a a fejlécben. Mondhatjátok, hogy persze, egy sztár dolga a nap huszonnégy órájában jól kinézni, de a testünk öregszik, ez letagadhatatlan tény, és ez itt mégiscsak egy bőven negyvenes nő lenne, három gyerekkel maga mögött. Nem rossz, igaz? És nem is csak a vékony lábakról vagy a dús hajról beszélek, inkább talán az energiáról, ami árad a montázsból. Szenvedély felsőfokon Céline Dion jellemzése, és ez úgy igaz az életére, mint a zenéjére is.
De engem az érdekel, hogyan csinálja. Hogy maradt energikus az alatt a több, mint harminc év alatt, amelyet aktív éveinek nevezhetünk ezidáig? És hogyan szólnak a dalai még mindig szívből és magabiztosan? A világ és az ember saját változásit a mezei "pórnépnek" is nehéz összeegyeztetni időnként, hát még a zenésznek, akinek a művészete is változékony, akarva vagy akaratlanul. Dion viszont szó szerint tíz éves kora óta nyomja, és mint egy alaposan begyökerezett fa, hajlong a popipar viharában. Mert itt bizony hajlongani kell; a világ nem áll le, folyamatosan ösztökél valamerre, és egy díván sokkal nagyobb a nyomás, hogy mely iránynak engedjen, és melyiket hagyja eliramlani maga mellett.
...Oké, talán kicsit költőire vettem a figurát, de értitek a lényeget, igaz? Vajon mennyire érdemes változtatnod magadon, ha egyszerre akarsz népszerű lenni, maradni, és a saját személyiséged is megtartani?
Mennyire érdemes megfogadni, és mely tanácsokat? Miben rejlik a fiatalosság, és vajon a
naprakészség hogyan lehet érdeme egy majd' ötven éves nőnek?
Én mindezekre a választ nagyanyám kedvenc mondásában, az "arany középút" elvben látom. Csak vegyük példának Céline kamaszkorát. Tizennyolc éves volt, amikor Kanada és Franciaország, illetve Európa egyes országainak popzenéjében már ünnepelt énekesnek számított, ő pedig elhatározta, hogy nem áll meg itt: Amerika és az angolszász nyelvterület elismerésére fájt a foga. René Angelil, a menedzsere pedig leültette az - akárhogy is vesszük, ekkor még - kamaszlányt, és elmagyarázta neki, hogy azokat a fájó fogakat meg kell regulázni, mert az álmoknak ára van. És mi más lehet az ár egy Drakula-fogú, kócos hajú, angolul épphogy makogó lány esetében, ha nem az imázsváltás?
Céline pedig ment, először a fogorvoshoz, majd egyenesen a Berlitz angoltanfolyamára, hogy rendbe tegye nyelvtudását. Évekre szüneteltette karrierjét, hogy dolgozzon magán - számomra ez hihetetlenül pozitív húzás; bizonyíték az önkritikára, a versenyképes fejlődésre, és a munkaalapú siker létezésére. Akkor is, ha ez bőven a nyolcvanas években történt még, amikor az ilyesmi nem számított olyan eget rengető ritkaságnak, mint manapság. Céline edzette magát, napról napra keményen tanult egy számára kihívásnak számító idegen nyelven, énektanárhoz járt, fogászati korrekciónak vetette alá magát, s mindezt a jövendőbeli karrierje érdekében. Egy tizenéves lány! Persze volt, aki a körmére nézzen - népes zenész családból származott, és menedzsere is komolyan vette a sikereit - de csak gondoljuk át, milyen komoly elköteleződésre képesek manapság a kamaszok. És ne értsetek félre, bennük a jövő... de manapság egy huszonéves is nehezen veszi rá magát egy alaposabb fogyókúrára az egészsége érdekében.
És nem, ez nem volt túlkapás. Ez a lány nem plasztikáztatta magát, ahogy manapság azok, akik azt hiszik, csak így fogadják el őket. Ő küzdött azért, amit el akart érni, mert felismerte, hogy a sikernek, bármilyen idealistán is akarjuk felfogni, ilyenfajta árai is vannak. Ezek az árak nem túlzóak, nem megfizethetetlenek vagy önkép-roncsolók, de komolyak és kihívást jelentenek, Céline pedig állt elébük. Szerintem ez a fajta érett józanság inspiráló lehet bármelyikünknek.
Céline küzdelmei nem álltak meg itt. Egész fiatalkorában bántották soványsága miatt, amin nem tudott változtatni - még mielőtt húznád a szádat, ez épp olyan komoly önértékelési zavarokhoz tud vezetni, mint némi túlsúly. Később beleszeretett nála huszonhat évvel idősebb ügynökébe, akivel éveken át titkolták kapcsolatukat, nehogy ez visszavesse Céline népszerűségét. Több, mint egy évtizeddel ezután hosszan és sikertelenül próbálkozott a teherbe eséssel - később mindhárom fia mesterséges megtermékenyítés útján jött világra -, majd alig pár évvel ezelőtt szinte egyszerre elvesztette férjét és bátyját is, akiket a rák vitt el.
Csak hogy ne legyek összetéveszthető egy wiki-szócikkel, összefoglalnám: nem könnyű az élet, amit kapott, de a nő mégis sikeres a mai napig, a nyilatkozatai visszafogottak, életigenlőek. A fent linkelt videó egy studio session, csak mert szavakkal nem vagyok képes átadni azt az energiát, ami dől a csajból. Ezzel a sok mindennel viszont nem azért nyomtam tele a képernyődet, mert meg akarlak győzni róla, hogy az élete nehézségei miatt kéne csípned Kanada arany torkát. Nehézségei neked is vannak, bármelyikünknek. Céline viszont keserűség helyett jó kedélyű és alázatos maradt, és még mindig csinálja, amit csinál, még hozzá rohadt jól. Itt van a példa, hogy mennyire: a 2013-as angol nyelvű albuma.
Én mindezekre a választ nagyanyám kedvenc mondásában, az "arany középút" elvben látom. Csak vegyük példának Céline kamaszkorát. Tizennyolc éves volt, amikor Kanada és Franciaország, illetve Európa egyes országainak popzenéjében már ünnepelt énekesnek számított, ő pedig elhatározta, hogy nem áll meg itt: Amerika és az angolszász nyelvterület elismerésére fájt a foga. René Angelil, a menedzsere pedig leültette az - akárhogy is vesszük, ekkor még - kamaszlányt, és elmagyarázta neki, hogy azokat a fájó fogakat meg kell regulázni, mert az álmoknak ára van. És mi más lehet az ár egy Drakula-fogú, kócos hajú, angolul épphogy makogó lány esetében, ha nem az imázsváltás?
Céline pedig ment, először a fogorvoshoz, majd egyenesen a Berlitz angoltanfolyamára, hogy rendbe tegye nyelvtudását. Évekre szüneteltette karrierjét, hogy dolgozzon magán - számomra ez hihetetlenül pozitív húzás; bizonyíték az önkritikára, a versenyképes fejlődésre, és a munkaalapú siker létezésére. Akkor is, ha ez bőven a nyolcvanas években történt még, amikor az ilyesmi nem számított olyan eget rengető ritkaságnak, mint manapság. Céline edzette magát, napról napra keményen tanult egy számára kihívásnak számító idegen nyelven, énektanárhoz járt, fogászati korrekciónak vetette alá magát, s mindezt a jövendőbeli karrierje érdekében. Egy tizenéves lány! Persze volt, aki a körmére nézzen - népes zenész családból származott, és menedzsere is komolyan vette a sikereit - de csak gondoljuk át, milyen komoly elköteleződésre képesek manapság a kamaszok. És ne értsetek félre, bennük a jövő... de manapság egy huszonéves is nehezen veszi rá magát egy alaposabb fogyókúrára az egészsége érdekében.
És nem, ez nem volt túlkapás. Ez a lány nem plasztikáztatta magát, ahogy manapság azok, akik azt hiszik, csak így fogadják el őket. Ő küzdött azért, amit el akart érni, mert felismerte, hogy a sikernek, bármilyen idealistán is akarjuk felfogni, ilyenfajta árai is vannak. Ezek az árak nem túlzóak, nem megfizethetetlenek vagy önkép-roncsolók, de komolyak és kihívást jelentenek, Céline pedig állt elébük. Szerintem ez a fajta érett józanság inspiráló lehet bármelyikünknek.
Céline küzdelmei nem álltak meg itt. Egész fiatalkorában bántották soványsága miatt, amin nem tudott változtatni - még mielőtt húznád a szádat, ez épp olyan komoly önértékelési zavarokhoz tud vezetni, mint némi túlsúly. Később beleszeretett nála huszonhat évvel idősebb ügynökébe, akivel éveken át titkolták kapcsolatukat, nehogy ez visszavesse Céline népszerűségét. Több, mint egy évtizeddel ezután hosszan és sikertelenül próbálkozott a teherbe eséssel - később mindhárom fia mesterséges megtermékenyítés útján jött világra -, majd alig pár évvel ezelőtt szinte egyszerre elvesztette férjét és bátyját is, akiket a rák vitt el.
Csak hogy ne legyek összetéveszthető egy wiki-szócikkel, összefoglalnám: nem könnyű az élet, amit kapott, de a nő mégis sikeres a mai napig, a nyilatkozatai visszafogottak, életigenlőek. A fent linkelt videó egy studio session, csak mert szavakkal nem vagyok képes átadni azt az energiát, ami dől a csajból. Ezzel a sok mindennel viszont nem azért nyomtam tele a képernyődet, mert meg akarlak győzni róla, hogy az élete nehézségei miatt kéne csípned Kanada arany torkát. Nehézségei neked is vannak, bármelyikünknek. Céline viszont keserűség helyett jó kedélyű és alázatos maradt, és még mindig csinálja, amit csinál, még hozzá rohadt jól. Itt van a példa, hogy mennyire: a 2013-as angol nyelvű albuma.
A címadó, mostanra ikonikussá vált számmal kezdünk. Állítom, hogy ez a dal senki mással nem sikerült volna ennyire erőteljesre - akkor sem, ha maga a szerző Sia tartja is meg magának (bár megsúgom, terjeng egy duett-verzió is a neten. Szívesen, világ.) A szám maga a semmiből épít egyre feljebb, erőtlen fájdalomból az élet kitörő öröméig, de a dalhoz az előadó is adja magát, mert az ő emberségével együtt kapjuk meg a nagybetűs ZENÉT. Céline hiteles érzelmeket és döbbenetesen erős, képzett vokalitást hoz az egész albumon, de az utóbbi szempontjából érezhetően a LMBTL jelentette neki a legnagyobb kihívást. No de teljesítette is! Mi több, ezzel a refrénnel röpstartból megkoronázza az egész korongot, hogy hallgasd tovább, ha mered. Ha mered, akkor pedig pofán vág a Somebody Loves Somebody, amit a fenti linken is már hallhattatok félig-meddig.
Megjegyezném, hogy a témaválasztás neccesebbnek tűnik, mint amilyen. Én kifejezetten nem szeretem, ha kioktatnak, miről szól egy kapcsolat, vagy egy szerelem, mert szerintem szükség van rá, hogy mindenki önállóan definiálja, mikor és mit enged meg magának, de itt általános "do's and don'ts" - inkább csak don'ts - van megfogalmazva (t.i. ne bánts akarva, ne veszekedj hobbiból, ne a párodon köszörüld a verbális lándzsád, stb.). Ha mégis így tennél, akkor viszont ne csodálkozz, ha elhagylak a francba. Kissé "mars, helyedre" hangvételű a szám, alátámasztva a határozott ritmus alappal és Céline pattogós hangzásával, de nem tesz rosszat neki. Néha ilyen is kell.
Incredible - egy jó inspirációs dal, de nem is akar több lenni. Ne-Yo nagyon kellett bele, plusz ízt ad hozzá, és a két énekes összhatása pazar. Amolyan "haverok összejöttek zenélni" hatást kelt, adja a jó közérzetet. Az mondjuk vicces, hogy minden snitt épp olyan hosszú vagy annyira mozgalmas, hogy az agyad ne rakja össze, Céline egy zsiráf a kis Ne-Yo mellett - apropó zsiráf, az miért is kellett?
A Water and a Flame az eddigiekhez képet egy pöttyet egyhangú. Csalódottság, frusztráció, elhagytál, gyerevissza, szeressélmár... ha szigorú vagyok, egyenesen gyerekes tud lenni, ha olyan lábbal keltél fel. A hangzásvilág enyhén hetvenes évek, de nem hat rosszul. Nem markol nagyot, de nincs szégyen a megfogásában. A Breakaway ellenben mélyre vág, mint egy balta, és alig tudod kihúzni. Semmi személyes érintettségem benne, de majdnem mindig könnyeket csal a szemem sarkába, egyszerűen azért, mert az ilyen helyzeten majdnem mindenki átmegy, aki szereti halogatni a nehéz helyzeteket. Vajon mi vagy te a tompa, régi, megszokott fájdalom mögött? Mi vár az elengedés után? Megkönnyebbülés, vagy üresség? Szeretem az ilyen rágható kérdéseket.
A Save Your Soul sem marad el gondolkodnivalóban. Az ítélkezés nehéz kérdés, amikor egy számodra fontos személy kezd a szemedben tarthatatlan dolgokat tenni, és ez a dal épp erről beszél. Nem haragszom, nem mondok semmit, de tartsd magad távol tőlem... nem tudlak megmenteni magadtól. R&B stílus, jár mint az óramű, élvezetes zenei burkolat egy érdekes témán. (Ja, és még egy "így készült" itt, ha hallani akarod Céline Diont rappelni. Ez kell a napodhoz, hidd el.)
A Didn't Know Love végre visszavesz a határozottságból, és nem vágytam rá annyira, de el kell ismernem, hogy kellett az albumnak, különben saját magában hasal el. Megint a szerelem fogalmi és tapasztalati csócsálása, de újra nem mond hülyeségeket... újat sem, de nem baj. Te sem mindig tudod, ez most az-e, vagy nem, idő kell neki, vagy sosem lesz az... itt van pár tanács. PS.: miért fulladozik Céline a magas hangoknál? Lovato-utóhangzást érzek, és kezdem félteni a hangszálait...
Esélyes, hogy a Thank You csak engem nem fogott meg. Számomra az a fajta jelentőségteljes, ami valójában nem mond semmit. A hangzásvilág sem újszerű... popdal. Öhm... izé. Amikor a kritikusnak nincs mit mondania. Bocsi. Ti mit gondoltok?
Az Overjoyed stílusa felett Stevie Wonder uralkodik teljhatalmúan. Nem baj ez, de olyan lett, mint egy karácsonyi dalocska egy romkom főcímében, ami valamiért a nyolcvanas éveket idézi. Kellemes, de fix, hogy két nap múlva már nem emlékszel rá. A Thankful ugyanaz, mint kettővel ezelőtti tesója, de BANG! Ekkora különbség tud lenni köszönöm és köszönöm között. Érdekes hangzásvilág, Céline-hez illő átható stílus, valós jelentéssel bíró dalszöveg. Szinte látom, hogy jövőre egy elsős osztály ezt énekli anyák napján kórus-átiratban. Páratlan.
Az At Seventeen nagyon szelíd megfogalmazásban beszél a tinédzserkor szociális nehézségeiről, ahogy azt valamikor egy kanadai kisvárosban Céline átélte. Az énekesnő, ugyan a hangtechnikája erről természetesen nem árulkodik, a dal hangulatáért kamaszlányba vedlik vissza erre a pár percre. Megragadó, nosztalgikus, keserédes, és mindezekkel együtt elfogulatlan, és szokás szerint sokkal többet rejt az előadóról, mint elsőre kinéz. Értékelendő őszinteség, hálásak vagyunk, komolyan.
Always Be Your Girl - lásd Thank You. Na jó, nem, de nagy különbség nincs. Kedves, szerelmes popballada, slussz. Bocsi, ennél mostanra sokkal többről is lehet beszélni egy dalban. Mint mondjuk a záró szám: Unfinished Songs. A hasonló című dráma főcímdalának készült eredetileg, Céline pedig az albumon tartotta, és ez egy király döntés volt tőle. Zeneileg ugyan nem sok, vagy kiemelkedő, és az is érzik, hogy az énekesnő a kisujjából rázta ki. Ellenben kevés dal említi meg, mennyit vagyunk képesek várni, hogy a happy end, a nagy lehetőség, a siker, az igazi szerelem, és a többi majd jön, úton van, csak ki kell várni - és ennél is kevesebb az, ami fel mer szólalni arról, hogy nem attól befejezetlen az életed sztorija, mert a világ egy szarrágó, ha rólad van szó. Rajtad múlik, tőled függ, mikor szeded össze magad, mikor lépsz, döntesz, próbálkozol, változtatsz, és csinálod mindezt addig, míg el nem éred a célod.
Megjegyezném, hogy a témaválasztás neccesebbnek tűnik, mint amilyen. Én kifejezetten nem szeretem, ha kioktatnak, miről szól egy kapcsolat, vagy egy szerelem, mert szerintem szükség van rá, hogy mindenki önállóan definiálja, mikor és mit enged meg magának, de itt általános "do's and don'ts" - inkább csak don'ts - van megfogalmazva (t.i. ne bánts akarva, ne veszekedj hobbiból, ne a párodon köszörüld a verbális lándzsád, stb.). Ha mégis így tennél, akkor viszont ne csodálkozz, ha elhagylak a francba. Kissé "mars, helyedre" hangvételű a szám, alátámasztva a határozott ritmus alappal és Céline pattogós hangzásával, de nem tesz rosszat neki. Néha ilyen is kell.
Incredible - egy jó inspirációs dal, de nem is akar több lenni. Ne-Yo nagyon kellett bele, plusz ízt ad hozzá, és a két énekes összhatása pazar. Amolyan "haverok összejöttek zenélni" hatást kelt, adja a jó közérzetet. Az mondjuk vicces, hogy minden snitt épp olyan hosszú vagy annyira mozgalmas, hogy az agyad ne rakja össze, Céline egy zsiráf a kis Ne-Yo mellett - apropó zsiráf, az miért is kellett?
A Water and a Flame az eddigiekhez képet egy pöttyet egyhangú. Csalódottság, frusztráció, elhagytál, gyerevissza, szeressélmár... ha szigorú vagyok, egyenesen gyerekes tud lenni, ha olyan lábbal keltél fel. A hangzásvilág enyhén hetvenes évek, de nem hat rosszul. Nem markol nagyot, de nincs szégyen a megfogásában. A Breakaway ellenben mélyre vág, mint egy balta, és alig tudod kihúzni. Semmi személyes érintettségem benne, de majdnem mindig könnyeket csal a szemem sarkába, egyszerűen azért, mert az ilyen helyzeten majdnem mindenki átmegy, aki szereti halogatni a nehéz helyzeteket. Vajon mi vagy te a tompa, régi, megszokott fájdalom mögött? Mi vár az elengedés után? Megkönnyebbülés, vagy üresség? Szeretem az ilyen rágható kérdéseket.
A Save Your Soul sem marad el gondolkodnivalóban. Az ítélkezés nehéz kérdés, amikor egy számodra fontos személy kezd a szemedben tarthatatlan dolgokat tenni, és ez a dal épp erről beszél. Nem haragszom, nem mondok semmit, de tartsd magad távol tőlem... nem tudlak megmenteni magadtól. R&B stílus, jár mint az óramű, élvezetes zenei burkolat egy érdekes témán. (Ja, és még egy "így készült" itt, ha hallani akarod Céline Diont rappelni. Ez kell a napodhoz, hidd el.)
A Didn't Know Love végre visszavesz a határozottságból, és nem vágytam rá annyira, de el kell ismernem, hogy kellett az albumnak, különben saját magában hasal el. Megint a szerelem fogalmi és tapasztalati csócsálása, de újra nem mond hülyeségeket... újat sem, de nem baj. Te sem mindig tudod, ez most az-e, vagy nem, idő kell neki, vagy sosem lesz az... itt van pár tanács. PS.: miért fulladozik Céline a magas hangoknál? Lovato-utóhangzást érzek, és kezdem félteni a hangszálait...
Esélyes, hogy a Thank You csak engem nem fogott meg. Számomra az a fajta jelentőségteljes, ami valójában nem mond semmit. A hangzásvilág sem újszerű... popdal. Öhm... izé. Amikor a kritikusnak nincs mit mondania. Bocsi. Ti mit gondoltok?
Az Overjoyed stílusa felett Stevie Wonder uralkodik teljhatalmúan. Nem baj ez, de olyan lett, mint egy karácsonyi dalocska egy romkom főcímében, ami valamiért a nyolcvanas éveket idézi. Kellemes, de fix, hogy két nap múlva már nem emlékszel rá. A Thankful ugyanaz, mint kettővel ezelőtti tesója, de BANG! Ekkora különbség tud lenni köszönöm és köszönöm között. Érdekes hangzásvilág, Céline-hez illő átható stílus, valós jelentéssel bíró dalszöveg. Szinte látom, hogy jövőre egy elsős osztály ezt énekli anyák napján kórus-átiratban. Páratlan.
Az At Seventeen nagyon szelíd megfogalmazásban beszél a tinédzserkor szociális nehézségeiről, ahogy azt valamikor egy kanadai kisvárosban Céline átélte. Az énekesnő, ugyan a hangtechnikája erről természetesen nem árulkodik, a dal hangulatáért kamaszlányba vedlik vissza erre a pár percre. Megragadó, nosztalgikus, keserédes, és mindezekkel együtt elfogulatlan, és szokás szerint sokkal többet rejt az előadóról, mint elsőre kinéz. Értékelendő őszinteség, hálásak vagyunk, komolyan.
Always Be Your Girl - lásd Thank You. Na jó, nem, de nagy különbség nincs. Kedves, szerelmes popballada, slussz. Bocsi, ennél mostanra sokkal többről is lehet beszélni egy dalban. Mint mondjuk a záró szám: Unfinished Songs. A hasonló című dráma főcímdalának készült eredetileg, Céline pedig az albumon tartotta, és ez egy király döntés volt tőle. Zeneileg ugyan nem sok, vagy kiemelkedő, és az is érzik, hogy az énekesnő a kisujjából rázta ki. Ellenben kevés dal említi meg, mennyit vagyunk képesek várni, hogy a happy end, a nagy lehetőség, a siker, az igazi szerelem, és a többi majd jön, úton van, csak ki kell várni - és ennél is kevesebb az, ami fel mer szólalni arról, hogy nem attól befejezetlen az életed sztorija, mert a világ egy szarrágó, ha rólad van szó. Rajtad múlik, tőled függ, mikor szeded össze magad, mikor lépsz, döntesz, próbálkozol, változtatsz, és csinálod mindezt addig, míg el nem éred a célod.
Well, ha érdekel a nő, és többet akarsz hallani tőle a My Heart Will Go On-nál, ajánlom, hogy csekkold le ezt az albumot. Az biztos, hogy szórakoztatóbb lesz, mint a Titanic ötödszörre. Bízz bennem... Rose, bízol bennem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése